SION LÁNYA

SION LÁNYA

- in Auswitz és a hétköznapok, Kiemelt, Komoly
904
IMG_3027.4

 

Az utolsó rész az észt sztoriból: minden az ellenkezőjébe fordul, a csávóka lelepleződik, hogy csak a hierarchizálás fontos neki, és a hozzá közeledő zsidó nőket ugyanúgy lenézi, mint bárki mást, végül unalomba fullad az egész.

 
 

AZ ELSŐ RÉSZ ITT, A MÁSODIK PEDIG ITT OLVASHATÓ.


 
 

Sokféle nővel összehozott az élet. Észtországról szólva azokat a dolgokat emelném ki, amelyek kozmopolitább érzéseket sugallnak – olyan részleteket, amelyek érdekesek a nagyvilág számára, ebben pedig döntő szava van a világ leghatalmasabb államának, az USA-nak. Hogyan tudnék hát nem szólni a zsidókról? Hiszen az USA-ban él a világ legnagyobb zsidó közössége, és százalékosan is nagy arányban laknak ott. Ám most csak a zsidóság észtországi vonatkozásairól beszélnék, nem a világ más részeiből ideiglenesen ide érkezett zsidókról (ámbár jó pár olyat is az utamba sodortak az évek). Erre való tekintettel ugyanakkor viszonylag sivár a kép, hiszen Észtországban kevés zsidó van. Az egyetlen zsidó nő, akivel közelebbi kapcsolatba kerültem Észtországban, negyedrészben volt zsidó származású, az egyik nagyapja révén. Ezzel a nővel, Klarával abban az időben találkoztam, amikor súlyos pszichés problémák miatt a tallinni pszichiátriára kerültem. Éppen csak áthelyeztek a zárt osztályról a nyitott részlegre – ott nappal kijárhattam, és egy csütörtöki napon a többi beteggel és egy nővérrel együtt elmentünk a pszichiátria közösségi központjába, illetve a klubházba, ahogy ott nevezték. Ez egy régi óvodaépületben volt, egy új, magasházas városnegyedben – odafelé át kellett menni több, a magasházak alatt futó szeles árkádon. A központ rendje szerint be- és kilépéskor az embernek regisztrálni kellett magát a vendégkönyvben. A lábunkra műanyagpapucsot adtak. A hosszú folyosóról, amelynek falán a hirdetőtáblát hirdetmények és a helyi események fényképei borították, tantermek nyíltak. A termekben angolt, valamint számítógép-használatot tanítottak, és mindenféle előadást tartottak. Bal kéz felől tágas étkező nyílt, ahol épp kávéztak, és az innen kiszűrődő konyhai illatok – a betegek maguk főztek – az összes termet betöltötték. A hátsó szoba egyik sarkában egy helyben álló kerékpárra emlékeztető edzőgép állt, amellyel a fölös kilókat lehetett ledolgozni. Ezen tekertem, amíg le nem izzadtam. Bemutatták nekünk a házat és az itt zajló tevékenységeket. Aztán enni kaptunk (már csak az édesség maradt), majd kávét is. Ezek közben fölfigyeltem az ebédlőasztal szélén, a kanapén ülő két nőre. Az egyikük jól láthatóan orosz volt, és nem túl vonzó – tömzsi, kerek arca, az orcáin kitüremkedő rózsaszín szemölcsök, és szétálló fogai voltak. Legfeljebb a harmincas éveiben járhatott, de úgy festett, mint egy vénasszony. A másiknak először a haja vonta magára a tekintetem: sötétbarna, majdhogynem fekete, dús, könnyű hullámok. Volt ebben a hajban valami különlegesen romantikus. Az arcába és a szemébe hullt az egész, ahogy a fejét lehajtva ült, de mikor fölemelte az arcát, láttam, hogy barna a szeme. Nem volt sovány, egy kicsit telt, de még nem kövér, és valamiképp ebben is emlékeztetett egy nőre, akinek nemrég fontos helye volt az életemben, és akit elveszítettem. Az a nő zsidó volt. És ahogy ezt a nőt néztem, úgy éreztem, újra rátaláltam arra, ami elveszett, és azonnal

biztos voltam benne, hogy a nő legalább részben zsidó.

Akkoriban úgy tűnt számomra, az egész világ kárhoztat amiatt, hogy nincsen senkim (már túl voltam a harmincon), és készen álltam összekötni az életem a legelső nővel, aki egy kicsit is megfelelőnek tűnt; most, hogy itt volt valaki a számomra leginkább kedves vonásokkal, kapva kaptam a lehetőségen, hogy megismerkedjek vele. Megkérdeztem a nevét (és orosz asztalszomszédja nevét; mindkettőt Klarának hívták), bemutatkoztam és megkérdeztem, mikor találkozhatnánk újra – mindezt oroszul. Kiderült, hogy Klara hetente egyszer angolt tanít itt a közösségi központban. Mondtam neki, hogy egy Carol nevű nőre emlékeztet, aki nagyon kedves volt a számomra. Egy hét múlva – még mindig a kórházban voltam – ismét odamentem. Klara órája még nem kezdődött el. Mivel magam is tudok angolul, fölajánlottam, hogy segítek lefordítani a központ testvérintézményekkel folytatott levelezését. Miközben a hátsó asztalnál fordítottam a szótárak segítségével, Klara odajött beszélgetni. Barna pulóverben volt és fekete nadrágban, állva társalgott velem, s szüntelenül az egyik lábáról a másikra billent. Megtudtam, hogy neki is problémái vannak a mentális egészségével – a billegés is ennek a jele volt. Többször is volt kórházban – bár ez idő tájt éppen kiengedték –, s állandóan nem létező hangokat hallott (ő maga meg volt győződve valóságosságukról), meg hallucinációi voltak. Magával ragadott a vágy, hogy a nővel táncoljak – ez a betegségem része lehetett –, a kórházban több nőbeteggel is megpróbáltam, és pár lépést egy nővérrel is, aki barátságosnak mutatkozott az irányomban: e kísérleteknél bátorságot adott a tudat, hogy ott, ahol vagyok, a különös viselkedés egy kicsit sem lep meg senkit. Most azt javasoltam Klarának, hogy ott a hátsó szobában keringőzzön velem; meglepetésemre beleegyezett, a hely szűkös volt, a derekánál fogva megragadtam (kitapinthattam a zsírrétegeket) és tettünk pár keringőlépést, amelynek során hamar lelepleződött a tánctehetségem teljes hiánya: amikor Klara a harmadik lépés után hozzáértő módon éles fordulatot vett (valaha tanult táncolni), majdnem ráestem a lábaira. Klara azt javasolta, menjünk el egy ismert tánctanár órájára. Megint mondtam neki, hogy Carolra emlékeztet, akibe régen szerelmes voltam. Megkérdeztem őt a származásáról, amire azt felelte, hogy vegyes: oroszok és zsidók keveréke. Tehát helyes volt a feltételezésem. Mennyire örvendeztem a fölfedezésem fölött! Észtországban, Amerikától eltérően, hatalmas ritkaság zsidó származású emberrel találkozni. Észtül és oroszul beszéltünk fölváltva. Folyékonyan beszélt észtül, akcentus nélkül, de azt mondta, orosz iskolában tanult, így az orosz nyelv könnyebben megy neki. Klara pszichiátriai betegeket tanított egy kerek asztal körül, amíg én fordítottam; a javaslatára együtt mentünk el a központból, és fölszálltunk a belváros felé tartó trolibuszra. A trolin állva hozzám simult, és a gonosz emberekről kezdett beszélni nekem, akik mindenféle műszerekkel hangokat küldenek neki. Néhány hangot megismételt azok közül, amiket hallott – otthon, az uszodában vagy a városban járva –, rekedt, gyűlölettel teli orosz hangok, amelyek hallatán engem is átjárt a rémület. Ugyanakkor mindez ismerősnek tűnt a számomra, mivel a kórházba kerülésem előtt magam is hallottam az utcán, a szomszédos lakásokból és az erdő mélyén is engem gyalázó, illetve a cselekedeteimet kommentáló hangokat, akár Észtországban, akár Lettországban voltam (az utóbbi időben többször jártam Lettországban, egy hónapig éltem is ott). Meghatott a tény, hogy van egy sorstársam; biztosítottam róla, mennyire tetszik nekem, és mielőtt leszállt volna a megállójában, meghajoltam és megcsókoltam a kezét.

Az én pszichés bajaim egyetlen kórházi kezelés hatására megszűntek, Klarát azonban továbbra is gyötörték. Néhányszor még ellátogattam a közösségi központba, amikor Klara ott volt, mindenkivel megismerkedtem a helyiek közül, és néha rózsát vittem Klarának. Ő örült a virágoknak, és azt kiáltotta, azok a barátságunk jelei. Egy másik alkalommal, amikor virágot vittem neki, a központban azt mondták, Klara kórházban van; barátnője, a másik Klara ott volt és épp látogatóba készült hozzá, elmentem vele a kórházig és a kezébe adtam a virágokat, hogy adja át őket. Télen, amikor már kiengedték, elmentem az ő és a tőle elválaszthatatlan másik Klara társaságában az operába, megnézni Puccini Bohéméletét.

A zsidó vérből való Klara csinosan fölöltözött,

fehér csipkés felsőt és fekete ruhát viselt, s ragyogott, miközben beszélgettünk a szünetben, rám villantva sötét, délies tekintetét. Az előadás nem tetszet különösebben – bár ezt nem mondtam ki hangosan –, a női főszereplőt túl kövérnek láttam, és a zene is untatott. A hátsó erkélyen ültünk, Klara egy távcsővel követte a történteket. A tánc mellett a korcsolyázást is a fejembe vettem – ezen a télen egész életemben másodszor álltam a jégre, tettem tízegynéhány kört a csarnokban, mígnem a kölcsönzött korcsolyákban véresre horzsoltam a lábam. Tetszett a korcsolyázás. Csodával határos módon végig talpon maradtam. Legközelebb elhívtam magammal Klarát is. Eljött, de nem akart korcsolyázni, leült egy padra a jégpálya mellé, és nézte, ahogy a köröket rovom. Ez alkalommal rengeteg kisgyerek volt a jégen, akik elém vágtak az utamon, a korcsolya talpa már csíkokat vájt a jégbe, ráadásul fájni kezdett a hátam, így most kevésbé lelkesített a korcsolyázás. De Klara engem figyelt, és ez már valami! Ezután kávéztunk a jégpálya kávézójában és sétáltunk a városban. Klara kérdezte, szedek-e gyógyszert a lelki bajaimra. Helyeslő válaszomra kiderült, hogy ő nem, bár előírták neki, de meghízik a gyógyszerektől. Igazság szerint így, a tabletták nélkül is kicsit teltebb volt, mint korábban. Az utcán elmesélte, hogy az egyetlen hosszabb utazása Szahalin szigetére vezetett, akkoriban tizennyolc éves volt, és a kommunista ifjúsági szervezet konyhai részlegén dolgozott. Fuvolakoncertre is elmentünk az operába – minden ilyen alkalom száz kilométert utaztam a kedvéért a fővárosba –, de kénytelen voltam beismerni, hogy a fuvola hangjától leküzdhetetlen álmosság tör rám, és szinte végig bóbiskoltam a koncert alatt, csak néha, nagy erőfeszítések árán nyitottam föl a szemem. Ahányszor Klara fölhívott otthon, szomorú volt a hangja. Hosszú percekig ecsetelte a telefonban, milyen nehéz neki, mennyire kínozzák a hangok (vélhetően azt remélte, nekem is hasonló panaszaim vannak, holott én már megszabadultam a hangoktól, és zavartalan csönd vett körül). Mikor beköszöntött a nyár, Tallinn óvárosában sétáltam vele. Egy kávézóban fagylaltot rendeltem neki; miközben majszolta, a szakközépiskolai tanárairól mesélt – onnan került be a főiskolára –, akik rosszindulatúak voltak vele.

Másfél évvel az ismeretségünk kezdete után meglátogattam az otthonában. Egy kétszintes faház földszintjén lakott a buszpályaudvar közelében, szüleivel és apai nagyanyjával; az öccse nemrég költözött külön a feleségével. Három keskeny szobájuk volt és egy kis főzősarkuk; ideiglenes lakóhely volt (az előző lakásukból kilakoltatták őket), a szekrények tetején teli kartondobozok álltak. Klara behívott a szobájába, és hellyel kínált a kanapén. Ott is szűkös volt a hely, a tárgyak egy része dobozokban állt, az asztalon vaskos szótárak, a polcon orosz nyelvű verseskötetek. Angol versek is voltak; a kezembe adott egy antológiát, hogy olvassak néhányat. Az egyik költőt Hilaire Bellocnak hívták. A költészete nagyrészt jelentés nélküli kifakadásokból állt, amelyek táncra hívtak, s ugyanazok a szavak ismétlődtek többször egymás után. Meghökkentett, hogy Klarának épp ez a kedvence (mennyi szép Keats volt mellette!), és arra gondoltam, hogy ez elmond valamit a lelkiállapotáról. Szomorú voltam, hogy épp ez a nő akadt az utamba; mindezek tetejében egészen meghízott, álla alatt széles tokája nőtt, és a karjai olyan vastagok voltak, mint néhány lány lába. Megmutatta a rajzait; az egyik egy elég jó és élethű ceruzarajz volt az anyjáról profilból, a legtöbb viszont geometrikus formákból álló fantáziakép, amelyeken, ha egyáltalán volt bennük bármi valóságos, főként egy elefánt alakja jelent meg. Klara közgazdaságot tanult a főiskolán, és könyvelőként dolgozott, de fő érdeklődése és szenvedélye a matematika és a kibernetika volt; eredetileg a főiskolán is csak ezeket tanulta, és a középiskolában is „matekos” volt a beceneve. Ezek a területek kitöltötték a lelkesedése nagy részét, folyton ezekről igyekezett olvasni vagy fordítani valamit, és esetenként az ilyen tudományokkal szembeni rosszindulatú visszaéléseket az őt kínzó hangokhoz hasonlította. Az anyja alacsony, öreges hölgy volt, ő se épp sovány. Emmának hívták. Az apja viszont sovány férfi volt, ősz szakállal és egyenes orral, Szergej.

A szüleit nézve azt latolgattam, melyikük lehet a zsidó;

egyikük sem nézett ki zsidósan, az apja orosznak tűnt, Klara külsejében sokkal több zsidó jelleg volt. Igazából ő is csupán Carol távoli árnyképe volt, akinek karcsú alakja, keskeny orra, fekete haja és vastag fekete szemöldöke volt. Azt kezdtem gondolni, valamit félreértettem, és nincs is zsidó rokona. Rengeteg kávét megittunk a kanapéján, és halvatortát ettünk a nappaliban, miközben a tévén az orosz csatorna szólt (milyen szörnyű íz, gondoltam, miközben udvariasan csipegettem az órási tortaszeletet, jó étvágyat színlelve – milyen borzalmas halvatorta!). A vendégségbe egy ananászt hoztam: fölvágtuk, és ebből is ettünk, pár szem szőlővel együtt. Emma félénken magyarázta, hogy minden olyan ideiglenes ebben a lakásban, innen is ki akarják tenni őket, már folyamatban van az eljárás. Az apa fölváltva nézte a tévében a kvízjátékot az orosz csatornán, és a síközvetítést az észten. Mielőtt elbúcsúztam, Klara még behívott a szobájába azzal, hogy meg szeretné mutatni az egyik versét. De csak egy pillantást vethettem az orosz nyelvű költeményre, azután Klara kikapta a kezemből és hirtelen elszégyellve magát.

Legközelebb pont egy hónap múlva látogattam meg. Négy vörös rózsát vittem neki. „Add őket az anyámnak” – mondta ő. Így hát neki adtam. A szobában már állt egy rózsa a vázában. Klara mohazöld, elöl mélyen kivágott ruhát viselt, ő maga nagyon is jó erőben látszott, akár egy falusi gazdasszony. Amikor levettem a kabátomat az előszobában, az ajtónyílásban, a félig elhúzott függöny mögött láttam – nem volt ajtó –, hogy valaki éppen ebédel. Klara apja volt az. Telefonáltam Klarának, és kikutattam, hogy az apai nagyapja, Avram volt zsidó. Ez a nagyapa meghalt, még mielőtt Klara megszületett volna. Hogy mikor érkezett Észtországba, Klara nem tudta. Az apja anyja orosz volt, így az apja orosznak számított. A nagymama most a nappaliban ült, és Klara anyjával beszélgetett oroszul. Menyétől és unokájától eltérően sovány volt, a haja világosszürke, szimpatikusnak és méltóságteljesnek tűnt. Engem nagyon kedvesen üdvözölt, bár nem kezdett beszélgetni velem. Hamar bementünk Klara szobájába, és leültünk a kanapéra. Egy albumban képeket mutatott az öccse esküvőjéről. Az öccse két évvel fiatalabb volt nála, és

orosz felesége volt, egy varrónő.

Az esküvői vendégek között volt egy középkorú izraeli házaspár, Klara apjának barátai. A menyasszony bájos volt, Klara bátyja viszont úgy nézett ki, mint egy skinhead. Észt neve volt. Klara iskolai fotóit is megnézegettük, mindegyik képnél elmondta, ez vagy az a tanár mit tanított, melyik barátnője él boldog házasságban, melyikük halt meg és melyik költözött Amerikába. Néztem Klara arcát, és megint mély szomorúságot éreztem, hogy a kellemetlen tulajdonságai felülírják benne azt, ami igazán tetszik nekem. Csak amikor nagyon közelről néztem, és nem volt olyan szembetűnő a tokája, meg hogy milyen széles az arca, akkor lehetett csak fölfedezni rajta a Carol-ra emlékeztető vonásokat. Soványabban Klara is elég csinos lett volna. Mikor összeráncolta a szemöldökét és összehúzódott a bőr a homlokán, megláttam benne valami eltéveszthetetlenül zsidósat; észrevettem benne valami génekbe ivódott hajlamot a szenvedésre, amit lenyűgözőnek láttam a zsidókban. Abból, amit Klara mesélt nekem, a legnagyobb rész összefüggéstelen szóáradat volt, mintha beszéd közben folyamatosan önmagát kommentálná. Addigra egyébként kizárólag észtül beszélt velem. Megtudtam, hogy régebben angolt tanított egy észt óvodában; konfliktusba került a gyerekekkel és eljött onnan; sokszor visszament a régi munkahelyeire, többek között egy bankba, ahonnan egyszer csak bármilyen előzetes bejelentés nélkül eltűnt; találkozott a régi kollégáival, majd hisztérikusan és provokatívan viselkedett velük. Elmesélte, hogyan jött be egy napon a lakásukba egy fekete ruhás férfi, úgy, hogy senki nem vette észre, és az apját egy karrándítással megbabonázta, úgy, hogy az apja bal szeme megbetegedett (ez az eset a képzelete szüleménye lehetett). Azt mondta, biztos benne, hogy bár mások szerint minden hang, amit hall, csak a fejében létezik és belülről jön, valójában arról van szó, hogy valaki kiválasztotta őt, és a legfejlettebb technológiát és elektronikát felhasználva küldi a káros jeleket az agyába. Szorosan egymás mellett ültünk; a ruha kivágásából ráláttam a mellei tetejére, és igen szépnek tűntek, a teste többi része vaskosságának ellenére is. Fölmerült bennem a gondolat, mi lenne, ha megcsókolnám, és a kezemmel megsimogatnám a melleit. Végül nem tettem meg. Az egyetlen teljesen világos történet, amit elmesélt nekem, a zsidó nagyapjáról szólt: tolmácsként dolgozott, tudott oroszul, németül, angolul, franciául és héberül, valamint jiddisül is. Büszkének tűnt a nagyapjára. Ez volt az egyetlen zsidósággal összefüggő történet, amit hallottam tőle. Noha az izraeli törvények szerint joga lett volna, hogy bevándoroljon az országba, a legkisebb mértékben sem érdekelte a zsidóság, se Izrael vagy a zsidó hit – ami elszomorított;

engem sokkal jobban érdekelt volna még a dolog.

Megmutattam neki a húszoldalas írásomat, az Emberek, akiknek emberek kellenek címűt, amelyiknek a megjelenésére vártam és kinyomtattam az otthoni nyomtatón. Érdeklődve lapozgatta, itt-ott beleolvasott, és megkért, hogy ha megjelenik, hozzak neki egy példányt elolvasni. „A novellád” – mondta többször is, hangjában érezhető áhítattal. „Olyan érzésem van, mintha fordítottad volna valahonnan.” Nem tudta egészen elhinni, hogy írói képességeim lennének. El kellett neki mesélnem, miről szól a novella; azt elhallgattam előle, milyen fontos szerepe van benne a nőkhöz való viszonyomnak. Akkor rám nézett és így szólt: „Megmutatom neked, én mit írtam.” Előkeresett egy nyomtatott lapot, és odaadta, hogy elolvassam. A dolog egy bírósági beadványra hasonlított; a lapot a legaljáig betöltötte a panasz. A levélben az állt, hogy személy szerint senkit nem vádol, de azt javasolja, a bíróság vonja felelősségre azokat, akik csalafinta eszközökkel neki, Klarának hangokat és hallucinációkat okoznak. Sok volt benne az ismétlés; a mondat vége gyakran teljesen másról szólt, mint az eleje; néha föltűnt a nyelvtani formák összeférhetetlensége, de nem lehetett rájönni, vajon a tudatzavar okozza ezt vagy az észt nyelvtudás hiányosságai, az orosz nyelven való gondolkodás. Olvasás közben az volt az érzésem, hogy vagy egy teljesen bolond nő agyszüleményével állok szemben, vagy egy kiemelkedően tehetséges író bolondságról szóló művével (Gogol hasonlóan végződő novellájára gondoltam). Ugyanakkor ismerős érzés volt, nagyjából ugyanígy gondolkodtam, részben saját magamat diagnosztizálva, részben a külvilágot vádolva, amikor én szenvedtem lelki bántalmaktól, és úgy tűnt, mindenki rólam beszél a hátam mögött. „Mindaz, amit ellenem elkövetnek, pszichoterror és teljeskegyetlenség”, állt egy helyen az írás vége felé, ahol a „teljeskegyetlenség” így, egybe volt írva. Klara azt mondta, a levelet visszaküldte neki a bíróság, azzal, hogy „nagyon is megértjük a problémáját, azonban nem tudunk Önnek segíteni.” A magam részéről egy szót se szóltam, viszont eldöntöttem, hogy Klara reménytelen eset, többé nem akarom meglátogatni, sem találkozni vele. Átkoztam a sorsom, amiért mindig hozzám nem illő nőkkel hoz össze. Felálltam, hogy elinduljak. „Megyek” – mondtam. „Nekem mindegy” – felelte hidegen, kicsit megbántva, mintha megsértettem volna, amiért nem helyeseltem a levelét, nem értékeltem az alkotását. Kikísért az előszobába, és váratlanul megkérdezte, hogy van a menyasszonyom. Csodálkoztam, milyen éles az emlékezete, majdnem másfél éve, hogy utoljára említettem neki Carolt. „Mi a neve?” – kérdezte. „Carol” – válaszoltam. „Vele mindennek vége. Amerikában él. Az apja zsidó volt, a második világháborúban harcolt, tavaly halt meg.”

„Az apja zsidó volt” – ismételte.

Tettem pár lépést a nappali felé, hogy elköszönjek Klara anyjától és nagyanyjától. Lehetséges, hogy integettem nekik; Klara azonban ezt a maga módján értelmezte. „Te is ezt csinálod” – kiáltott, és bemutatta, hogyan emeltem fel a kezem: kelletlenül, leereszkedően. Nem értettem, miből vonta le ezt a következtetést, de amikor elmagyarázta, hogy az előző munkahelyén így integettek neki, sejteni kezdtem, hogy túlérzékeny a betegsége miatt, és azonnal megérzi, ha az emberek bolondnak tartják őt. S valamelyest igaza is volt: bizonyos értelemben valóban lekezelően integettem. Búcsút vettünk, ő úgy köszönt el, „szióka”.

Tavasz vége felé fölhívott telefonon, és elhívott a születésnapjára. Azt mondta, ünnepi ebédre mennek a közösségi központból a társaival a közeli étterembe. Megbeszéltük, hogy ezután fölmegyek hozzá, este hat körül. Úgy terveztem, veszek neki ajándékba valami bögrét, és viszek neki meg az anyjának még egy csomag kávét és virágokat is. Hamarosan azonban újra telefonált, hogy megváltoztak a tervei, a születésnapja estéjén meditációs kurzust tartanak, és oda megy, ha érdekel, menjek vele. Megígértem, hogy elmegyek. Bögre helyett – nem lehetett szép bögrét kapni – vettem neki egy bölcsességekkel és jókívánságokkal teli, szép kiadású könyvecskét, Kedves barátomnak címzettel, beleírtam, hogy „Lavrantól Klarának”, és rózsaszín papírba csomagoltattam a boltban. Amikor találkoztam vele, láttam, hogy leadott a súlyából, elég csinosnak tűnt. Átnyújtottam neki az ajándékát és a három csokor gyöngyvirágot. Megköszönte, hogy gondoltam rá. A meditációs központban egy napbarnított, barna hajú lengyel nő oroszul arról beszélt, hogy férfi és nő közt csak akkor létezhet igaz szerelem, ha mindketten egyformán szeretik Istent is. Szavait egy szemüveges lányka fordította észtre, aki alig tudott észtül, és az állandó szüneteivel még háromszor olyan hosszúra nyújtotta az előadást, mint amilyen egyébként is lett volna. Ezt követően meditálni kezdtek: harmincszor elismételték az oktató után az isteni jelenlétet magában hordozó „Goranga” mantrát. Én is így tettem, de aztán úgy döntöttem, távozom. „Hívj föl” – súgta utánam Klara. Így, ahogy ebben a pillanatban volt, mellettem, csukott szemmel, szorgalmasan visszhangozva a „Gorangát”, így maradt meg bennem; nagyon kedvesen, bár nem igazán szépnek. Egyszer még beszéltem vele telefonon; fagyos hangjából arra következtettem, az ajándékom nem nyűgözte le különösebben – ezután elmesélte, hogy újra járt a meditációs kurzuson, és még máskor is megy.
 
 

(BALÁZS Anna fordítása)

Facebook Comments