Széchenyi Ágnes Az asszimiláció kérdései a magyar irodalom tükrében a dualizmus (1867–1914) korában II.

Széchenyi Ágnes Az asszimiláció kérdései a magyar irodalom tükrében a dualizmus (1867–1914) korában II.

- in Ajánló, Kiemelt, Komoly
2581
asszimilációasszimiláció

(Az első rész itt olvasható.)

Az asszimiláció lépései

A zsidóság bizonyos értelemben valóban gyökértelen volt, a gettóból kiszabadulva mindenütt átvette a befogadó közeg nyelvét. 1A héber a vallás nyelve maradt, a jiddis [a német eredetű zsidóság, az askenázik nyelve] nem lépte túl az észak-kelet-magyarországi ortodoxia szubkultúrájának kereteit, a fővárosban pedig az argó közegén át lassan felszívódott a köznyelvbe.2

A héber gyors és emlék nélküli 19. század-középi felejtéséről Karinthy Frigyes is megemlékezett egy humoreszkjében. Könnyed fricskával, karikatúrát rajzolva ragadja meg a gyors hasonulást:

… semmiféle nyom nem maradt fenn ebből a korból, néhány héber nyelvű okiraton kívül, amelyeket azonban Lipótváros lakói. »Én kérem nem tudom elolvasni« felírással egytől egyig visszaküldtek az érdeklődő történelmi társulatnak.3

Főként a városi, polgárosult neológ zsidók körében lett divat a vezetéknév magyarosítása, a határozott beilleszkedési szándékot kifejezendő.

A kormány 1869-ben el is rendelte, hogy a rabbik az anyakönyvekben is vezessék át az új családneveket.4ScotusViator [R.W. Seton-Watson], a nemzetiségi elnyomás bírálója 1908-ban írta a zsidóság iránti ellenszenvvel: „Weiss, Kohn, Löwy, Weinberger, Klein, Rosenfeld, Ehrenfeld, Gansl, Grünfeld ilyen nevek mögé rejtik el identitásukat: Vészi, Kardos, Lukács, Biró, Kis, Radó, Erdélyi, Gonda, Mezei.”5(Az irodalom szempontjából – s a személyt bizonyosan ismernie kellett az idegen szerzőnek– itt Vészi József említésére fontos, akit egyébként maga Jókai biztatott a névváltásra.) A névmagyarosításról sok korabeli vicc keletkezett. Spitzig Itzig, Király utcai kiskereskedő, igazi zsidó kisegzisztencia a Borsszem Jankó egyik társadalmi típusokat képviselő állandó figurája volt. Jiddis-magyar keveréknyelven írta az élclapba jegyzeteit, de a fiát már Spitzényi Árpádnak hívták. (Nemcsak a vezetéknévnek, de a keresztnévnek is jelentősége volt a millenniumra készülő országban.)  Seifensteiner Salamon, ugyancsak visszatérő szereplője a lapnak az 1880-as években, s nem függetlenül a tiszaeszlári vérvádtól, Szappankönyvre magyarosított.6A névváltás hatással van az identitásra, de nem jelent olyan mérvű fordulatot, mint a hit elhagyása s főként az áttérés, a kikeresztelkedés.7

A vallásváltás (konverzió) a 19. században – kényszerek nélkül is – megindult, de számos példa van rá, hogy a tudományos előmenetel (ld. Trefort példáját8), az iskolába való bejutás előfelvételévé tették. (Fejtő Ferenc pl. így maradt ki az Eötvös Collegiumból 1927-ben, onnan ahová személyes kvalitásait megvizsgálva felvették már, de mert előfeltételül szabták a beiratkozás idejére a kikeresztelkedést bizonyító iratot, noha évek óta szándékában állt katolikussá lenni, mert nem szabad döntésén alapult volna az aktus – visszalépett. A nagykorúságot elérve, Pécsett katolizált, ahová a numerus clausus ellenére felvették.9).

Visszatérve a nyelvhasználatra, említése azért is fontos, mert A Hét és később a Nyugat ellen felhozott nyelvkritika sem csupán nyelvhelyességi természetű volt. Gyulai Pál idegenkedett Kiss József nyelvétől, a nyelv „épségét” féltette tőle.10

Nyelvi köntösben (!!!) akarta megfogni például Horváth János a nyugatosokat,

amikor még a történelmi kataklizmák előtt, 1911-ben a Nyugat magyartalanságairól értekezett és „tanári konoksággal” és a „hibákat” pedánsan csoportosítva, ahogy magáról utóbb írta, „osztályozta” a Nyugat szerzőinek hovatartozását. A „tősgyökeresség igéi” mellett a folyóirat befogadja a „legidétlenebb korcsmagyarságot is” – jellemzi Horváth János a Nyugatot.11„Megnevezem (mert hátha érdemet jelölök meg’) – írja gúnyosan Horváth – a stilisztikai keresettség s az indokolatlan szó-bolygatás legjelesebb képviselőit, s csakis az elsőrendűeket: a magyarul is tudók közül Ignotust és Kaffka Margitot, a magyarul nem tudók közül pedig Lukács Györgyöt s az utolérhetetlen Szomory Dezsőt”. Majd hogy jó osztályzatot is adjon, Adyt, Móriczot Babitsot és Oláh Gábort említi, mint akik „jól, sőt kitűnően tud[nak]” magyarul. 12 Kizárólag keresztény írók kerültek ebbe a kategóriába.)

A fotográfiák jelentősége

A zsidóság asszimilációjának kérdéséhez nem árt felidézni, milyennek látták a kortársak a zsidókat, a zsidó életforma milyen vizuális tapasztalatot jelentett. Két kitűnő könyv is segít a megmutatkozás fokozatainak, rétegzettségének megértésére. Körner András Hogyan éltek? A magyar zsidók hétköznapi élete 1867–1940 című könyve kifejezetten a vizsgált korszak képeit mutatja be. (A másik kötet Jalsovszky Katalin, Tomsics Emőke és Toronyi Zsuzsa a teljes együttélést bemutató képes zsidóságtörténete.13) Bevezetőjében Körner szembe néz a „ki a zsidó?” kérdéssel, az önkép és a kívülről látott kép kettősségével, és elismeri, hogy ha a zsidók külsejéről ír, származás alapján definiálva őket, azzal közel kerül a vizsgált időszak elejére még nem jellemző, későbbi keletű idegengyűlölő antiszemita osztályozásmódhoz, noha nem azonosul avval és egyben megfosztja az ábrázoltakat az önmeghatározás lehetőségétől.14A „külsőleg más” kategóriájával már Szabó Ervin is élt a Huszadik Század 1917-es vitájában, mégpedig a „mélyebb és ösztönösebb […] lelki tényekben” látta, az „ősi idegenkedésben mindennel szemben, ami külsőleg más: aminek formája, beszédmodora, a szokásai, általában a viselkedése más”. Vagy – ugyanebben a vitában – a láthatóság szintjén is említődik a vallási szokásoknak kirívóan látható szokása, a péntek este és szombat „újra és újra figyelmeztet[i a falu és a kisvárosok népét], hogy ott zsidók laknak.15Képeslap-aukciókon a judaisztika témakörben gyakran kerül elő egy az antropológiai látást és viseletet is bemutató képeslap-széria a 20. század elejéről, Judentypen felirattal.

Maradtak fenn fényképek Falk Miksa Dorottya utcai otthonáról, Kiss József saját magánkörnyezetéről (és unokájának vidéki otthonáról), de Lukács József villájáról is, amelyben – mint egy lábjegyzetben már utaltam – Bartók Béla is lakott egy ideig. Az előbb említettekkel szemben a Lukács villa a modern berendezése (és egy a főművek közé tartozó Kernstok-festmény is) megérteti a modern zeneszerző pártfogolását. (Lukács György életéről önálló képeskönyv is rendelkezésre áll.) Léteznek felvételek és csak nemrégen kaptak nyilvánosságot, a Hatvany-család kastélybelsőiről. Maradt fent fotográfia Bálint György és Csillag Vera Szent István parki lakásáról, a Radnóti-házaspár Pozsonyi úti lakásáról. E két utóbbi pár lakásberendezése az egyszerűség és a relatív szegénység jegyében készült. A társadalmi és ízlésbeli különbségek érzékeltetésének is gazdag, eddig nem eléggé kihasznált lehetőségei a fotográfiák. Jobban értjük például Kóbor Tamásnak a budapesti zsidóságról szóló regényeit is az említett képeskönyvek segítségével.

A nemzetiségekkel való együttélés

Az 1867-es kiegyezést követően felmerült elképzelések (trializmus ill. az önálló nemzetállamok megteremtésére képes nemzetiségekkel való majdani sorozatos kiegyezés illetve a föderalizációs elképzelések) csak vágyálmok voltak. Andrássy Gyula a csehekkel való kiegyezés meghiúsítását élete egyik főművének mondta, de messzeható politikai lélektani következménnyel, a csehek többek között ezzel magyarázzák Edvard Beneš magyargyűlöletét.16A nemzetiségi nyelvhasználat kiszélesítése (ennek aztán sorozatos újabb korlátozása, újbóli megengedése stb.), ám a területi autonómiáktól (szlovákok, szerbek, Erdély ill. horvátok) más-más időpontokban való elzárkózás – élénk téma volt a közbeszédben és a sajtóban.

A századvégen a túl lármás nemzetiségi agitátorokat lecsukatták. Széchenyi mondása – nyelvében él a nemzet – a századvégen vált jelszóvá, amit apró cédulákon ragasztottak ki. És ebbe persze bele volt értve a balhit, hogy aki megtanul magyarul, az magyar

– emlékezett vissza Schöpflin Aladár.17 A tiltás következménye az elidegenítés lett, a nemzetiségek kifelé való gravitálási törekvése a világháború végére meghozta „eredményét”.

A Teleki Pál készítette, a Monarchia Magyarországának nemzetiségi összetételét szemléltető ún. „vörös térképet” („carte rouge”) [1910] a trianoni igazságtalanságok ábrázolására szokás felhasználni.18Okkal. De nem véteti észre az etnikai sokféleséget (gazdagságot), csak a méltánytalanságot, amennyiben az új államhatárok kirajzolta területet ráfektetve a térképre, egybefüggő magyarlakta területek maradnak el tőlünk – megbontva kompakt magyar etnikai tömböket is. A szemléleti vakságot, amit az ország politikai vezetése tanúsított az ország területén élő nemzetiségek öntudatra ébredését, jogait illetően, elfedi a térkép.

A magyarországi németek

A magyarországi németség kérdése sokban eltér a többi velünk élő nemzetiségétől. Nem a – térképen szemléltethető – ritkuló magyarságba olvadva élnek Magyarország peremén, hanem a dualizmus korához mérten száz évvel korábbi, Mária Terézia által kezdeményezett telepítés következményeként nagyobb, szinte szabályos mértani síkidomokat  képezve, tömbökben a magyarságon belül [Dunántúl, Pest környéke, Dunakanyar stb.], és jelentékeny számban a városokban.19(Megjegyzendő, hogy a németség múltja Erdélyben eltérő volt, itt azt nem érintem.) És ugyan eltérő színnel szerepelteti őket Teleki, ők benne vannak az őket körülvevő magyar tengerben, és városi beolvadásuk döntően befejezett tény volt az utolsó dualista-kori népszámlálásra. Különleges irodalmi példája ennek a folyamatnak Tormay Cécile regénye, A régi ház [1914]. Az írónő mindkét ágon német családból származott, ükapja Spiegel József kapott nemességet, ekkortól kezdve használták az egyszerű fordítással nyert Tükör nevet. A névváltás, a névről való lemondás pedig az új identitás nyilvánossá tétele, s egyben a felejtés aktusa is.20

A bácskai németségnek a magyar dzsentrihez való asszimilációjára példa Herczeg Ferenc pályája.

Az indító miliő kivételes fontosságára tekintettel lévő Németh G. Béla csak a vidéki németséget jellemzi, amikor Herczegről ír tanulmányt. Négy nagyobb kulturális, szociális, magatartás- és tradícióbeli csoportra osztja a század utolsó harmadának német nemzetiségét. Az erősen magába zárkózó, szinte minden tekintetben autark erdélyi szászokra, a környezete felé valamennyi szempontból nyitott felföldire (azaz felvidékire), a dunántúli szórt falusi lakosságra, amelynek nincsen stratégiája, hanem alkalmi érdekei jegyében ösztönösen alakult inkább, s végül a bácskai-bánáti erősen polgárosodó paraszti illetve kisvárosi kispolgárokra.21Herczeghnek a mi szempontunkból releváns regénye, az András és Andor [1903] a nacionalista és antiszemita uszítást idézi fel, a két fiatalember ellenséggé válik, játékszerré, de a befejezésében mindkét alak tiszta marad, kilépnek a szított ellentétekből. A századvég tarka Budapestjének értékes és az antiszemita érvrendszeren felülemelkedő liberális szellemű, de mégiscsak pamfletje ez még, A Héttől ekkor még döntően nem különböző Új Időkben tette közzé Herczeg. „Mint korrajzregény […] az Andor és András Herczeg Ferenc pályájának ritka pillanata. Hűvössége itt nem az úri neofitizmus leleplezése, hanem szemléleti fölény: torz folyamatok átlátása és hamis kérdések elutasítása” – írja róla Bodnár György.22A regény nem érdektelen a fővárosi kávéházi kultúra, a sajtó és az új irodalom születése szempontjából sem.

A németség sikeres városi asszimilációja ellenére a vidéki németség majd az egyke kérdés kapcsán az 1930-as évek kezdetén (Pusztulás-vita), illetve a II. világháború után (kitelepítések) lesz ismét problémává, nem is csak azért, mert a kollektív bűnösség, büntetés kérdése felmerül, hanem azért is, mert még Illyés is kitessékelné őket a nemzetből, annak a közkeletű, gyökeret vert tévedésnek nyomán, amely szerint: nem gazdasági szükségből telepítették ide a németeket, hanem pusztán politikai céllal „a magyarság megtörésére”.23A közkeletű vélekedéssel szemben a történettudomány mást mond.

A németek betelepítése nagyrészt főúri invitálásra történt a 18. században, és még az állami betelepítés döntő részére sem igaz, hogy politikai céllal történt volna.

Spontán folyamat volt, s valóban gazdasági okból. A 17. és 18. század vérzivataros évtizedeiben csökkent a népesség, ezért iktatták 1723-ban törvénybe – a nagy- és középbirtokosok kezdeményezésére –, hogy a gazdálkodó betelepülők 6, a kézművesek és iparosok 15 évi állami adómentességet kaphatnak. Még további indokok is fennálltak, melyek a betelepülést indokolták: 1738 és 1741 között 300 ezren haltak meg pestisben. 1764-ben a madéfalvi vérengzés számottevő pusztítást vitt véghez a székelység körében. A kedvező talajjal, fekvéssel és klimatikus viszonyokkal rendelkező Magyarország földtulajdonosai örömmel vették az új földművelők érkezését. Döntően katolikus németek érkeztek a túlnépesedett bajorországi vidékekről. Kezdetben jöttek még kalandorok és kolduló németek is, őket azonban rövidesen visszafordították a határról. A honi lakosság és az ideérkezettek közötti viszály nem a népi gyűlölködésből fakadt, hanem az eltérő életfeltételek – az említett adómentesség – és esetenként a más vallás motiválta. Az ide érkezett letelepülő németek az első itt született nemzedéktől gyökeresedtek meg Magyarországon.24Az egyke-kérdés felvetésekor szólalt meg radikálisabb álláspont: „akkor [azaz 1933-ban, a Pusztulás című röpirat-riport írásakor – Sz. Á.] megoldásul az egyezményes, békés kitelepítést emlegették csak egymás közt, mert nyilvánosan ennek már akkor sem adhattak hangot. A háború után megváltozott a helyzet. Ekkor Illyés már erősebben szólal meg: »Vendéglátásból […] kétszáz esztendő nem olyan nagy idő egy nemzet életében, amit ne lehetne felmondani, főképp, ha a vendég érdemtelenné válik rá.«”25)

Biró Lajosnak – ki az egyik olyan első gyakorló újságírónk volt, aki a sajtó elvi kérdéseivel is foglalkozott – egy élesen előre látó bekezdést fogalmazott meg a sajtó valótlanságaival kapcsolatban.26Van a sajtó által elkövetett hazugságoknak egy Biró szerint szinte koreográfia kötelezőséggel végrehajtott formája, alkalma.

A nemzetiségi kérdésről például magyar lapnak egyenesen lehetetlen leírnia akár a legvilágosabb igazságokat is […] az újságíró ilyenkor tartozik vak lenni, süket lenni, hülye lenni; és ha utálja magát, és ha leköpi a tollát elkeseredésében: tartozik ész nélkül és meggondolás nélkül üvölteni az üvöltőkkel.27

Ennél részletesebben itt nem ejt szót Biró a nemzetiségi kérdésről, de mi már tudjuk, a kérdés egy évtized múlva a Monarchia szétbontásának és szétbomlásának egyik lényegi oka és ürügye volt, s tudjuk, hogy Biró ebben a kérdésben a korárammal, a nacionalizmussal szemben – talán asszimiláns zsidó volta miatt is – a jogkiterjesztés híve volt, élesen bírálta a nemzetiségekkel szemben gyakorolt magyar politikát. (Nem véletlen, hogy 1918-ban Jászi Oszkár föderalizációs terveinek híve volt, s mellette politikai szerepet vállalt.) Jászi Oszkárnak többször is volt bátorsága megerősíteni azokat a szigorú szemrehányásokat, amelyekkel nyugati megfigyelők (pl.  fr. Louis Eisemann és az angol Seton-Watson) illették Magyarországot a nemzetiségekkel szembeni elnyomó és asszimiláns politikája miatt. A nemzetiségeknek juttatandó széleskörű önrendelkezést szinte egyedül ajánlotta megoldásként.28 A nemzetiségi kérdést Trianon teszi központi kérdéssé, az elszakított területek magyarságának továbbélése, a nemzeti kultúra megcsonkítása okán.

Teleki állapotot rögzített, munkáját egy kataklizma, az 1920-as béke-döntés aktualizálta. Emlékeztetünk az 1900-as és 1910-es népszámlálási tényekre. A döntő szám a tíz évnyi különbségben itt a nemzetiségi eltérés. A magyarság 14.9%-nyi növekedése, a szlovákság 2.8%-os és a németség 4.8%-os csökkenése. A felekezeti megoszlásban a zsidóság száma stagnál, mindkét vizsgált évben 5%-ot tesz ki, a bevándorlások ellenére. (Nem vettem figyelembe a kivándorlás tényét, noha ez elsősorban a felvidéki szlovákokat érintette tömegesen, fogyásuk tehát nem asszimilációt, hanem a gazdasági okok miatti távozás, emigráció.)

Az összkép azt mutatja, a 18 milliós Nagy-Magyarországban az asszimilált németséggel és zsidósággal együtt van meg a magyar lakosság többsége, de mindössze szerény, 51%-nyi többség ez.

És a magyarság még eztán is óvatlan volt. Érdemes végigvenni – Kemény G. Gábor többkötetes munkája erre lehetőséget termet – milyen törvények és rendeletek váltakoztak a nemzetiségekkel kapcsolatban, hol megengedték az anyanyelven való tanulást, hol tiltották még a – mondjuk – szlovák nyelvű szemléltető eszköz használatát is.29

(utolsó, befejező rész következik)

Facebook Comments