AZ ELTŰNT MÚLT NYOMÁBAN

AZ ELTŰNT MÚLT NYOMÁBAN

- in Aktuális, Kiemelt, Komoly
1277
ida_1

Mi tényleg megnéztük Paweł Pawlikowski Ida című filmjét

 

„Számos könyv, újságcikk, tanulmány foglalkozott a lengyelek második világháborús bűneivel. Ez egy máig tartó, jó tizenöt éve folyó vita, vagy mondhatnám háborúskodásnak is, melyet azóta vívnak a felek, hogy Jan Tomasz Gross híres könyve, a Szomszédok (1941-ben egy lengyel falu zsidó lakosságát a falu lengyel lakosai kiirtották – a szerk.) megjelent. (…) A közvélemény többé-kevésbé elfogadta, hogy a lengyelek sok más országgal ellentétben nem kollaboráltak a németekkel, de követtek el bűnöket a zsidókkal szemben. Ezek a gyilkosságok főleg vidéken estek meg: a vagyonukért gyilkoltak lengyelek lengyel zsidókat. A jedwabnei zsidók kiirtása a leghíresebb eset.”

Így vall filmjének történelmi hátteréről Paweł Pawlikowski.1

Ha az Ida című film kapcsán feltesszük a filmesztéták által is megfogalmazott kérdést, miszerint egy történelmi film vajon a múlt megoldatlan, elfojtott kérdéseit elemzi-e, vagy pedig a jelent akarja megvilágítani a múlt minél objektívebb feltárása segítségével,2 azt a választ adhatjuk, hogy az Ida a maga visszafogott, sűrű elbeszélésmódjával, még néma jeleneteinek is beszédes voltával egyszerre közvetíti a háborús idők és a hatvanas évek drámaiságát. S egyúttal, a konkrét történelemtől elszakadva, igazi egzisztencialista választás elé helyezi mind hőseit, mind a nézőit.

A film során Anna nővér Idává válik, visszakapja – eddig eltitkolt, a zárdában sose firtatott – tragikus múltját. Tudatosan át kell élnie családjának elveszítését, ugyanakkor

elnyeri emléküket:

a feldolgozott-feldogozandó múlt más emberré teszi.

A film első jelenetében Anna nővér odaadó szeretettel festi a Krisztus-szobrot, majd társaival kiviszi azt a szabadba, hogy fölállítsák, de olyan hosszasan látjuk vízszintes helyzetben, szinte tetemként a Krisztus-alakot, hogy első kérdésként az fogalmazódik meg bennünk, vajon az élő vagy a halott isten világában vagyunk-e.3 Lengyelországban a katolikus egyház fontos szellemi-társadalmi-politikai erő volt és maradt, ezért az összes erkölcsi-lélektani probléma csakis az istenhit kérdésének hátterében jelenhet meg, így például a lengyelországi holokauszt története is.

A kamerakezelés, a képkockák szerkezete – a képkockák felső részének üressége – is ennek a dilemmának, Isten léte vagy hiánya dilemmájának a jelenlétére utal.4 A fekete-fehér képeken a színek hiánya, a nagyon szűkszavú, szinte balladisztikus előadásmód a film metafizikus jellegét növeli.5 A vallás szerepe többrétegűen, különböző szempontból jelenik meg a filmben: a személyes hit és az intézményes vallás ellentétes, illetve komplementer viszonyrendszerében.

A kezdő képkockák szinte a kora középkor keresztény hitének hangulatát árasztják: a Krisztus-szobor falusi, kopár, szegényes környezetben jelenik meg, és úgy érezzük, hogy Idát, aki kissé gépies engedelmességgel, a többiektől elkülönületlenül mozog a zárda falai között, egyedül Krisztushoz fűzi érzelmi kapcsolat. (A jelenet emlékezetes folytatása egy későbbi rész, amelyben Ida, szüleinek egykori házában, szintén falusi közegben az édesanyja által készített ólomüveg ablakon nézi a beáradó napsütést – a gótikus templomokat idéző ablak és az isteni fény azonban itt megtelik a főszereplő személyes sorsával és tragédiájával.)

A film másik – de nem kevésbé fontos – kérdése maga a traumafeldolgozás, a zsidó sors a háború alatt és a hatvanas évek elején. A kereszténység, a kikeresztelkedés választása, a zsidó identitás tabuvá tétele – hát még az apácazárdabeli élet – sokak életében a zsidóságtól való eltávolodást jelentette. Idát azonban maga a zárda kényszeríti arra, hogy megismerje sorsát, a tőle addig eltitkolt sorsot, és ezáltal válasszon a „kinti” és a „benti” világ között. Ida addig minden kétely nélkül vállalta volna az apácaéletet, de a zárda, a katolikus egyház tudatos választást kér tőle. A zárdafőnök elárulja neki, hogy van egy rokona: nagynénje, Wanda, aki már többször visszautasította, hogy találkozzon vele, teljesen a zárdára bízta unokahúga életét.

A megközelíthetetlen, kifejezés nélküli, mégis nagyon szuggesztív arcú Idát először a villamoson, a nagynénjéhez utazva látjuk élettelinek:

hatni kezd rá a külvilág,

kíváncsi az utcaképre.

Wanda hárítása miatt azonban az igazi találkozás kis híján meghiúsul a két rokon között. Ida (vagyis Anna nővér) először csupán annyit tud meg, hogy valójában zsidó, és igazi neve Ida Lebenstein. Wanda kezdetben olyan idegenül beszél vele, mintha nem is rokonok lennének. (Egész életét arra építette, hogy nem vett tudomást traumájának emlékeztetőjéről, Idáról. Ezt majd azzal magyarázza, hogy Idának így volt a jobb. Főleg azzal nem tud szembenézni, hogy saját fiát másra bízta a háborúban, mivel ő maga részt vett a fegyveres ellenállásban, aminek értéke és értelme immár semmis a számára, mint egy félmondatából megtudjuk.)

Késleltetve ugyan, egyszer csak mégis összefonódik a két nő élete.

Wandát még egy politikaivá duzzasztott jelentéktelen ügy bírájaként is viszontlátjuk, látjuk megkeményedett, keserű arcát. Akkor mosolyodik majd csak el, amikor – bár a tárgyalás előtt keményen elbúcsúzott unokahúgától – este mégis a buszpályaudvarra megy, és észreveszi a buszra fegyelmezetten várakozó lányt. Ekkor szólal meg először zene a filmben, jelezve, hogy fordulóponthoz ért a szereplők kapcsolata, és Wandánál ez az első lépcsőfoka annak, hogy szembenézzen veszteségével.

Lakásában közösen nézik a családi fotókat. A jelenet legfeszültebb pontja, amikor egy kisfiú fényképére mutatva Ida megkérdezi, volt-e testvére. Wanda válasza: „nem, egyke vagy”, de feláll, és az italához nyúl. Érezni, hogy itt rejlik nehezen viselt életének fő traumája.

Az állandó dohányzás és az alkohol kíséri Wandát autós útjukon arra a helyre, ahol a családjuk életét vesztette. (Egy epizódból kiderül, hogy az ötvenes években rettegett vérbíró volt, és még most, a hatvanas években is megüthette a bokáját a rendőr, amiért lecsukatta az ittas vezetés és a balesetük miatt. Ugyanekkor az is magától értetődő, hogy Idának megint az egyház, a pap nyújt menedéket, míg a nagynénje a fogdában van.)

Folytatódik útjuk a múlt felidézése-feltárása felé, megkeresik azt a családot, amelyik a háború alatt Idára, szüleire és Wanda kisfiára vigyázott, de csak egy ideig, mivel egyikük félelemből vagy haszonvágyból megölte bújtatottakat. Idát megmentette nem zsidós külseje, őt az egyház gondjára bízták. Wanda az út során is az addig használt tompítószerekkel él: alkohol, cigaretta, férfiak. Idában ugyanakkor immár valóban a rokonát kezdi észrevenni, akivel együtt kínlódják magukat keresztül családjuk kihantolásán és újratemetésén. Wanda nemcsak egyre közelebb érzi magához Idát, hanem közelíteni is akarja magához, mikor például kicsit provokálva is őt, éjszakai kalandja után odaveti neki: „a te istened az olyanokat szereti, mint én”.

Wandának mégsincs mit szembeállítania Ida választott jövőjével, az apácasorssal. Mindössze annyit mond, Ida legalább megismerhetné, kipróbálhatná azt, amiről lemond a zárda kedvéért. A sokkszerű szembesülés a traumával, annak pontos körülményeivel őt magát csakis saját életének megsemmisítése felé lökheti. Idát visszaviszi a zárdába, újra a családi fényképeket nézegeti, iszik, alkalmi férfiismerősének panaszos hangon taglalja, hogy Ida elrejti a szép haját (talán ebben az az önvád is ott rejlik, hogy Ida miatta – azaz az általa rárótt zárdai nevelkedés miatt – akarja magát megfosztani az élet örömeitől). Másnap reggel a fürdőkádban összetörve, összeesett arccal, üres tekintettel néz maga elé, innen már nincs tovább.

Wanda

öngyilkossága csaknem könnyed:

tesz-vesz a napfényes lakásban, majd könnyed léptekkel közelít az ablakhoz, és tétovázás nélkül lép ki rajta, mintha csak egy földszinti lakásból lépne ki az udvarra. (Előzőleg a hosszú lépcsőházi képek mutatták: magasan lakik.) Az öngyilkosság-jelenet nem tragédiaként hat: számára az élet elviselése jelentett nap mint nap tragédiát.

Idát az egyház nevelte, és nem a hazugságra. Látjuk, ahogy Ida egyre kezdeményezőbben, aktívabban vesz részt múltjának feltárásában, s egyre inkább vállalja zsidó voltát. (A pap előtt még elhallgatja származását, a szaxofonos fiúnak azonban már nyíltan beszél nemrég megtudott identitásáról.)

Ida maga dönt arról, hogy megkeresi szülei sírját. Nagynénje ekkor nekiszegzi a kérdést: „Mi van, ha odaérünk, és rájössz, hogy Isten nem létezik?” Erre a válasz nem közvetlenül Idától érkezik, hanem nagynénje ironikusan együttérző szavait halljuk: „Tudom, Isten mindenütt jelen van.” (Itt érzékelhető talán leginkább az a rendkívül éles surlódási pont, amely Ida hite és Wanda hitetlensége között húzódik – ez a hit nélküliség talán azok véleményét tükrözi, akik azt kérdezik, hol volt Isten a holokauszt alatt.)

Wanda e beszélgetés során kérdez rá Ida hajszínére is. Ez amiatt fontos, mert Ida vörös haja édesanyja, Roza öröksége, ezáltal zsidó mivoltának jelképe, ugyanakkor Ida zárdán kívüli individualitásának jele is.6 Tragédiája megrendíti szilárdan felépített istenhitét és világképét, ami miatt oly könnyen állt volna apácának.

Paradox módon traumájával épp akkor szembesül, amikor megismerheti a külvilágot: amikor először hallgathat dzsesszt, megismerkedhet egy fiúval, aki tetszik neki. Visszatérése után a zárdában már más tekintettel, elgondolkodóbb arckifejezéssel, sokkal élettelibbnek látjuk. Evés közben egyszer elneveti magát, látszólag nem helyénvaló módon, s később bocsánatot kérve ő maga vallja meg a Krisztus-szobornak, hogy még nem áll készen az apáca-életre.

Ida belső átalakulása, kritikusabb és felelősségteljesebb viselkedése már korábban elindul: mihelyt nagynénje szembesül az addig elfojtott tragédia tagadhatatlan jeleivel, mihelyt megtalálják a kórházban a családjukat kisemmiző és megsemmisítő ember apját, Ida észrevétlenül átveszi az irányítást Wandától. Átkarolja nagynénjét, aki összeomlik a kórházi „kihallgatás” után, és jártányi ereje is alig marad, amikor az erdőben a valódi gyilkos kihantolja a tetemek maradványait. Eddig Wanda volt az, aki bírói szerepét megtartva próbálta vallomásra kényszeríteni családtagjai gyilkosát, végül azonban Idának ismeri be tettét a vélt gyilkos fia. (Ez a jelenet a gyilkos számára is szembesülést jelent a tettével: a gödörben elszörnyedve összehúzódzkodik.) Ida irányításával mennek azután a zsidó temetőbe is, hogy saját maguk temessék el halottaikat a maguk által ásott sírba – rabbi nélkül. (Eddig is egy darabka földben feküdtek, most is, de azáltal, hogy a családi sírhelyen temetik őket újra, részük lehet emberi méltóságukban.) Ida a zsidó temetőben keresztet vet, mintegy megerősíti saját régi hitét. S visszatér a kolostorba, de már nem olvadhat bele a zárda életének megszokott rendjébe.

Wanda halálát Ida úgy dolgozza föl, hogy nagynénje lakásában egyfelől mintha próbálná kicsit az ő életét élni: felveszi a ruháit, iszik, cigarettázik. Ida viselkedése nem arról szól, hogy káros szenvedélyeket szeretne kipróbálni – Wanda bőrébe bújva egyrészt közel érezheti magához egyetlen, már szintén halott rokonát, másrészt így megfogadhatja nagynénje tanácsát is, hogy megismerje azt az életet, amelyet föl akart áldozni a zárda kedvéért.


Miért nem fogadhatja el a közös jövőt a fiúval? Ida az egyháztól mindig is az örök értékekről hallott. Nem a pillanatnak él – hiába öröm számára a fiatal zenésszel töltött éjszaka, szigorú következetességgel kérdez rá közös életük végső céljára: „És mi lesz azután?” Gyerekünk, kutyánk lesz, és azután? „Azután jönnek a szokásos gondok” – válaszol a fiú.

A film zárójelenete, Ida öltözéke, magányos távozása látszólag arra utal, hogy a zárda mellett döntött. De a film nem mutatja a zárda épületét – a lány útja végtelennek tűnik. Életteli arca arról árulkodik, hogy a feldolgozhatatlannak tűnő trauma, az elpusztított múlt révén – ellentétben nagynénjével – mégiscsak (vissza)kapott valamit: Anna nővérből Ida lett.

Pawlikowski nyitva hagyja a kérdést, hogy Ida az Isten nélkülinek bizonyuló külső világból valóban a zárdába tér-e vissza, vagy pedig valamiféle, a film realizmusán túlmutató cél felé halad.

Facebook Comments