AZ ÁLLAMPÁRT, A KUROŃ-CSERKÉSZET, A MICHNIK-KLUB ÉS A KERESZTRE FESZÍTÉS

AZ ÁLLAMPÁRT, A KUROŃ-CSERKÉSZET, A MICHNIK-KLUB ÉS A KERESZTRE FESZÍTÉS

- in Kiemelt, Könnyű
1570
zycieprzeciete

 

A második generációs varsói élettörténetek első darabja

 
 

Lengyelországban kicsit minden máshogy volt. Nagyon kevesen élték túl, azok is főleg a Szovjetunióba menekülve. Az 1956-ig tartó időszak után a rendszer fölpuhult, 1968-ban viszont, pont a magyarországi ellentéteként, visszakeményedett, és a konzervatív pártkörök egy állami antiszemita kampány révén állították maguk mellé a lakosságot. Ekkor a maradék zsidók legnagyobb része – többnyire kényszerűen – elhagyta az országot. Lengyelországban ’45 után is sokszor fordult elő nyílt, fizikai jellegű antiszemita támadás, akár Varsó belvárosában, így sokszor azok is, akik amúgy politikai téren a rendszer kedvezményezettjei közé tartoztak, paradox módon félelemben nőttek föl. Ugyanakkor, ugyancsak a magyarországi helyzettel ellentétben, létezett a TSKŻ nevű szervezet (Lengyelországi Zsidó Közéleti és Kulturális Egyesület), amely minden számottevő városban klubot tartott fönt és nyári táborokat szervezett – jóllehet a mai szarvasitól annyiban igencsak eltérően, hogy Izraelt tabunak minősítették, jiddis dalokat énekeltek és a résztvevő gyerekeket kommunista öntudatra nevelték. Vidéken egyébként néhol még az ötvenes években is többezres jiddisül beszélő közösség létezett. Joanna Wiszniewicz 2008-ban, a hadjárat és kiűzetés negyvenedik évfordulójára megjelent interjúkötetében olyan emberek mesélik el a történetüket, akiknek az átlagos életét keresztülhúzták a ’68-as események, közben pedig árnyalt és részletes képet festenek a korabeli helyi közegről. Ebből most az első történet gyerek- és kamaszkori eseményeiről szóló részét közöljük.

 
 

MARTA PETRUSEWICZ története

 
Mi a háború után, a Belvárosban születtünk: a barátaim és én. Ők a szüleim barátainak gyerekei voltak – abból a háború előtti kommunista zsidó környezetből, akik még a szanáció börtöneiből,1 a két háború közti különféle illegális szervezetekből meg ilyen-olyan folyóiratoktól ismerték egymást – s a háború után mi, az ő gyerekeik, együtt jártunk a néphadsereg óvodájába, együtt kirándultunk a különböző kormányzati üdülőkbe és együtt mentünk a TPD Gottwald iskolába.2 A híres tizennégyesbe – a „vörös burzsoázia” (még a sztálinista) iskolájába. Az én osztályomban alapvetően mindenki miniszterek vagy államtitkárok gyereke volt, csomó apukának szolgálati autó és személyi sofőr járt, kényelmes lakásokban éltünk, ahol házvezetőnő tartotta karban a dolgokat.

Tudtam volna, hogy az iskolai és óvodai barátnőim többnyire zsidók? Nem, és sokukról egészen 1968-ig nem tudtam. De számomra nagyon sokáig nem merült föl a zsidóság és a különbözőség kérdése. Mert a környezetemben senki se volt másmilyen! Az ismerős gyerekek mind ugyanúgy vallástalanok voltak és, hozzám hasonlóan, gyakran zsidók is (a zsidóságról alkotott mélyebb ismeretek nélkül). S még mikor Lucynkával, a barátnőmmel együtt mentünk a dadával és valaki megkérdezte őt az utcán, hogy spanyol kislányok vagy cigánylányok vagyunk-e – számunkra ez csupán kedves érdeklődésnek minősült. Semmi nyugtalanító jelentést nem hordott magában. Sőt még amikor a házvezetőnő fölvilágosított, hogy zsidó vagyok és meg kell ettől a zsidóságtól „váltani” engem – azt sem tartottam furcsának egyáltalán! Éppen ellenkezőleg: ez a „megváltás” olyan volt, mint a bújócska, mivel mindent titokban kellett tartani a szüleim előtt: hogy elvitt a templomba és bemutatott egy nagyon kedves papnak, aki ráadásul szentképeket ajándékozott nekem, amelyeket otthon aztán a matrac alá kellett rejtenem.

S ebben a nagy izgalomban egyáltalán nem ismertem föl azt a tényt, hogy itt el akartak távolítani valamit belőlem! Megtisztítani engem a helytelen részemtől.

A zsidótól.
 

*

 
Otthon a szüleim nagyon elfoglaltak voltak. Az anyám a doktoriját és a habilitációját csinálta, az apám honvédségi orvos volt és a Hematológiai Intézetet vezette (Hausmannak hívták). De a papa már 1953-ban meghalt. Igazából sosem derült ki, hogyan (szívroham vagy öngyilkosság?). Ugyanis föltalált egy új módszert a vér tartósítására, a vért pedig elküldték a koreai háborúba, ahova nem egészen épségben érkezett meg (szerencsére senkin nem használták). S hát ugye pont akkor zajlott Oroszországban a zsidó orvosok összeesküvéséről szóló őrület, úgyhogy a papát rögtön szabotázzsal vádolták, kirúgták a pártból és az állásából, és utána már egyből be is következett ez a titokzatos halála.

Az anyám három év után újra férjhez ment és Żoliborzba költöztünk.3 Így hát iskolát váltottam. A második apukám ugyanis, a Petrusewicz (amúgy is szenzációs ember volt), nem szerette ezt a belvárosi-kormányzati-honvédségi gettót és azt mondta, nekünk – nekem, illetve Ewának, az első házasságából származó, nálam egy évvel fiatalabb lányának – rendes iskolába kell járnunk és normális gyerekek között kell nevelkednünk, nem pedig a kiváltságos társadalmi osztályok gyermekeinek társaságában.
 

Żoliborz központi tere, a Plac Wilsona manapság (2007)

Żoliborz központi tere, a Plac Wilsona manapság (2007)

 

Ez a második apám tényleg szörnyen kedves volt. Csodálatos ember volt! Arra tanított, hogy nem kell semmitől félnünk, mert nincs mitől félni – és legyünk kommunisták (ő háború előtti kommunista volt, de nem volt zsidó). És hogy kommunistának lenni éppen azt jelenti, hogy az ember nem fél, meg hogy tengerésznek vagy partizánnak áll, és védi az állatokat, meg otthonosan jár az erdőben (ő biológus volt, és egy időben tengerész is). S a kommunista természetesen mindig az elnyomottak oldalán áll és ezért börtönbe csukják – úgyhogy föl kell készülni! Azt mondta:

– Ne dohányozz, mert ha majd börtönben ülsz, megvonják tőled a cigarettát és azzal fognak zsarolni!

– Jegyezd meg, hogy ha majd ülni fogsz, elvehetik a párnát, úgyhogy tanulj meg párna nélkül aludni!

Természetesen azt is leszögezte, hogy mindenki egyenlő – de én tudtam, hogy nem mindenki, mert mi például, a mi családunk, határozottan kiváltságosak vagyunk. Ő ugyanis több háború utáni kormányban is miniszter volt, egyúttal a Lengyel Tudományos Akadémia elnöke4 és a KB oktatási részlegének titkára. Szép kertes házban laktunk, külön házvezetőnővel és külön „nevelőnővel”, aki odafigyelt, hogy én és a húgom megcsináljuk-e a leckét. És még járt hozzánk kertész, fűtő, a konyhában pedig állandóan ott ücsörgött az apám hivatali sofőrje.

Iskolába menet a Brodzińska utcán mindennap elmentem a bűzös viskók mellett, amelyekben (gyakran alkoholista) munkáscsaládok éltek irtózatos szegénységben, ezt az ellentétet le is írtam egyszer „Az én utcámról” szóló iskolai dolgozatban, és az apukám nagyon elismerően biztatott, hogy szociálisan érzékeny vagyok (alapvetően is mindenben támogatott). De én akkor már tudtam, hogy neki még arról sincs fogalma, mennyibe kerül egy villamosjegy.

Ezt ráadásul a barátnőm előtt el is árulta, én pedig elképesztően féltem utána, hogy ő ezt megjegyzi és nekem majd szégyenkeznem kell az apám miatt.
 

*

 
A żoliborzi iskolámban (a Felińskiről elnevezett 1-es számú TPD, a híres „Egyes”) csak hárman voltunk az osztályban ateisták: Grażynka, Henio és én. S mivel közeledett az elsőáldozás időszaka, a gyerekek is megtudták, hogy mi nem járunk templomba (az iskolában nem volt hittan, de az órák után a többiek így is mind ugyanahhoz a paphoz jártak hitoktatásra) – szóval emiatt el is kezdtek bennünket piszkálni. Én nagylány voltam, nem voltak kisebbségi érzéseim és túltettem magam rajta (amikor az egyik nagydarab bukott tanuló a hajamnál fogva rángatott és azt kiáltotta, hogy „zsidrák, zsidrák”, annyira belevertem a pofájába a tintába mártott tollhegyemet, hogy jóformán kitetováltam őt, ami talán még ma is látszik rajta!), de Grażynka és Henio nem volt ilyen harcias. Grażynka szünet nélkül pityergett, Henio pedig – az elálló fülű, alacsony, lúdtalpas kövér kisfiú, aki még a fociban is reménytelen eset volt… Ha valaki ehhez még zsidó is, egyből támadási felületet ad a nagyranőtt felsőbbéveseknek, akik csak az áldozatukat keresik! Így aztán egyik nap Heniónak direkt a focipályán kiverték a fogát (az egyikük, ahelyett, hogy a labdába rúgott volna, Henióba rúgott bele), valamivel később pedig fölrángatták az iskola padlására és a fülénél fogva odaszögezték a keresztre.

Igen! Keresztet ácsoltak és Heniót a fülénél fogva keresztre feszítették!

Mi Grażynkával és Henióval eben az időben mindig együtt indultunk el az iskolából (öntudatlanul talán a biztonság kedvéért), aznap azonban Henio még mindig nem volt sehol, és Grażynkával keresni kezdtük keresztül-kasul az iskolán, fölmentünk a padlásra, ő meg ott feküdt a keresztre szögelve – eloldoztuk, leszedtük a fülét a keresztről, ő elájult, mi kerestük a gondnokot, hívtuk a mentőt, Grażynka pedig olyan pici, fekete copfos kislány volt még, és végig ömlött a könny a szeméből!

Aztán a kis Heniónak elfertőzödött a füle és megműtötték, mivel rozsdás szögekkel verték keresztre, a műtét során akkor ki is egyenesítették a fülét és többé már nem állt úgy szét…

Tudod, soha később nem beszélgettem Henióval erről az esetről, még azt se tudom, ő bárkinek mesélt-e róla. És hogy eleve mire gondolhatott akkor, mit érezhetett – igazából arra sem emlékszem, én mit éreztem! Pedig nyilván hatalmas megrázkódtatást jelentett számunkra Grażynkával, hiszen tényleg a saját kezünkkel szedtük le a keresztről! Egy ilyen történetet nem lehet csak úgy nyugalmasan átélni, nem igaz? Nem lehet utána olyan könnyen visszarázódni a mindennapokba, nem?

Nem tudom. Azt mondod, elfojtottam? Lehet.
 

*

 
Utána erről persze mindannyiunkat kifaggattak az igazgatói irodában. De egyikünk sem árulta el, ki szögezte oda Heniót a keresztre, mert már „pajtások” voltunk a cserkészetnél,5 és az úttörők erkölcse azt tanította, árulkodni nem ér. Nálunk, a żoliborzi „Egyesben” Jacek Kuroń6 vezette a cserkészetet, és később a csapatunkban hosszasan foglalkozott az esettel. Én is sokat beszéltem erről az apámmal – és Jacek meg a papám is azt hangoztatták, hogy amíg léteznek antiszemiták a világon, minden tisztességes ember zsidó. A szolidaritás miatt! (hisz amúgy egyikük sem volt zsidó). A papa még azt is mesélte, hogy amikor a háború előtt a Vilnai Egyetemen bevezették a padgettót, akkor ő és más lengyel hallgatók is fölálltak, hogy kinyilvánítsák a szolidaritásukat.

Ma már látom, hogy Jacek és az apám fölfogásában a zsidóság mindenekelőtt a méltóság érzetén és az antiszemita támadások elleni föllépés ösztökélésén alapult. Így az ő értelmezésükben az a kérdés, hogy mi is a zsidóság egyáltalán, teljesen elhalványult. Meg hogy kiféle-miféle is az, aki zsidó. Nekem viszont ez a szűkre szabott – a történelemtől és a kultúrától elvonatkoztatott – zsidóságfelfogás volt akkor a legtermészetesebb, és ma is közel áll hozzám. (…) Úgyhogy valamiféle bonyolultabb viszonyulással eleve nehezebb lett volna érzelmileg azonosulnom. S akkoriban Jacek meg az apám egyszerű megközelítése lehetővé tette, hogy büszke zsidónak érezhessem magam és ezt ki is fejezhessem az antiszemiták felé is.
 

*

 
Számomra sokáig Jacek és az apám jelentették a legnagyobb tekintélyt. És a szüleim is mindig Jacekhez fordultak, ha élesebben lázadoztam vagy ilyesmi, hogy ő beszéljen a fejemmel (mivel ő volt az egyetlen, aki némi behatással tudott lenni rám). Én is egész életemben Jacekhez jártam a különféle gondjaimmal. Attól a pillanattól kezdve, hogy nyolcéves koromban pajtássá avattak a cserkészcsapatában.
 

Jacek Kuroń a rendszerváltáskor (1989. május 1.)

Jacek Kuroń a rendszerváltáskor (1989. május 1.)

 

A cserkészeten mindig nagyon sokat játszottunk. Mindezt tanulással egybekötve: hogy amikor apacsok vagyunk, az apacsság azt jelenti, hogy segítünk a gyengébbeknek, amikor éneklünk, más és más népek énekeit énekeljük – lengyel, orosz, zsidó és persze forradalmi dalokat is: a spanyol polgárháború, a kínai forradalom, a kubai forradalom dalait. Jacek is tanított bennünket, Sewek Blumsztajn7 is – rövidesen pedig már én is tanítottam a gyerekeket, ugyanis miután elmúltam tíz éves, önállóan vezethettem a nyolcévesek osztagát.

Ha tudnád, máig is emlékszem a gyerekek szüleire, ahogy a tábor előtt odajönnek hozzám – a tízéves kislányhoz! – és azt mondják: „itt a kisfiam gyógyszere, naponta háromszor kell beadni”. Érted? Rám bízta a gyerekét és a gyógyszert! A felelősségérzet, amit tízévesen magadra vállalsz a nyolcévesekért… Bár a táborban voltak felnőttek, az úgynevezett táborvezetők – igazából mi, tízévesek vertük föl a sátrat a nyolcévesekkel, mi vittük őket kirándulni az erdőbe és mi töltöttük velük együtt az időt. Az úttörő gyerekek ugyanis mindent egyedül csinálhattak, mindent saját maguktól megtanulhattak, nem volt az a korlát, hogy „majd ha fölnősz, te is megtudod”.

A gyerekek mindent megvitathattak és meg is kérdőjelezhettek (Jacek bátorított rá, hogy legyen önálló véleményünk és meg is tudjuk védeni), eközben pedig elképesztő közösségtisztelet volt! Nem az egyes gyerekek között zajlott verseny, mint a „rendes” cserkészeknél, hanem az egységek között. Ha valaki kihágást követett el, az egész egység pontot veszített, és az egyéni teljesítményekért is az egész egységet kitüntették. Ráadásul maguk az egység tagjai adták hozzá vagy vonták le a pontokat! Olyan nagy volt a felelősség nyomása, hogy időnként ki sem bírták. Máig emlékszem az egyik kétségbeesett kisfiúra, aki szörnyen zokogva bevallotta, hogy egyedül megette az erdőben az összes édességet, amit a szüleitől kapott (holott ha nálunk valaki csomagot kapott a szüleitől, azt meg kellett osztania az egész csapatával), és most – magyarázta nekünk – az egész egységnek le kell csökkentenie miatta a saját pontszámát.

Jacek arra is tanított bennünket, hogy a kisebbségi lét nem fogyatékosság. Mi ugyanis, a vörös kendős vörös cserkészek, országos szinten kisebbséget alkottunk a korabeli lengyel cserkészegyletekhez képest. Jacek kicsit ki is nevette azokat a cserkészeket – és a nyomában mi is. S noha ma már tudom, hogy ez nem a legjobb nevelési módszer, emlékszem, annak idején milyen jelentőségtudatot nyújtott számunkra a tevékenységünkhöz (hogy a kis cserkészek haszontalan számháborúkat játszanak, mi pedig foglalkozást szervezünk a falusi gyerekek számára és segítünk lekaszálni a szénát, aminek valami értelme is van) – és arra is, hogy a másik különbözőségének tiszteletén keresztül tanított meg bennünket is különbözőnek lenni. S hogy ebből milyen kellemes örömünk származott.

Érdekes, hogy miközben vörös cserkészcsapat voltunk (a fogadalmunkon azt mondtuk, „az egységem ügye a sajátom előtt, a csapatom ügye az egységemé előtt, a kommunizmus eszméje mindenekelőtt”), paradox módon minden az ellenzékiség felé vezetett ott minket. Hisz elsősorban Jacek ösztönzésének köszönhetően, hogy mindent megvitassunk és megkérdőjelezzünk, elkezdtük észrevenni a repedéseket a rendszeren. A csapatunkban például számos szegény munkásgyerek volt (sőt fiatalkorú csavargók is, akiket Jacek a żoliborzi lebujokból szedett össze), ami egyből megszülte bennünk a kérdést: „Hogyhogy a munkásállamban a munkásgyerekek szegények, a szüleik pedig isznak vagy börtönben vannak?” Vagy például nagyon szerettük Bulat Okudzsava dalait, és felháborított bennünket, hogy Oroszországban be vannak tiltva. Vagy vegyük az úttörők parancsolatát az árulkodás tilalmáról: mitha a későbbi karhatalmi kihallgatásokra készített volna föl! Akkor, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján Jaceknek természetesen még csak meg sem fordult a fejében, hogy bármiféle ellenzékiségre készítsen föl minket – egyszerűen csak úgy nevelt, ahogy ő megfelelőnek tartotta.

Ez is épp elég volt.
 

*

 
A żoliborzi „Egyesben” úgy éreztem, teljesen beilleszkedtem a gyerekek közé (az elsőáldozások után az antiszemita zűrök is véget értek), de hatodikban kidobtak onnan. Mert rendetlenkedni, lógni kezdtem, megkergültek a hormonjaim, már az úttörő-cserkészetet is túlságosan tisztelettudó dolognak tartottam – és a Stefania Sempołowska iskolában kötöttem ki. Amely a régi leánynevelőintézetek és a kommunista iskola egyfajta ötvözete volt.
 

Adam Michnik az ellenzék idején (Varsó, 1981)

Adam Michnik az ellenzék idején (Varsó, 1981)

 

Akkoriban már jártam a Michnik-klubba8 (ahova a barátnőm, Lucynka vitt el először) és a Sempołowska-iskolában utána elmeséltem a lányoknak, amiről ott szó volt. Később elkezdtem nekik hordani a párizsi Kulturát9 (közkézen forgott a Michnik-klubban) és a Biuletyn Specjalnyt10 (amit a papámtól oroztam el). Ha láttad volna, ezek a jó házból való kisasszonyok hogyan olvasták kipirult arccal a pad alatt! Később ők az iskolai ZMS11 főnökévé választottak, a barátnőmet, Basia Weiglt pedig a diákönkormányzat elnökévé – és megszálltuk az iskolát. Vitákat, találkozókat szerveztünk különböző emberek részvételével, volt nálunk Janek Strzelecki,12 később vitát tartottunk Kuroń és Modzelewski13 „nyílt leveléről” (ezt már az utolsóelőtti évben, a vita után egyébként az iskolai pártkirendeltség be is tiltotta a találkozókat).

Mindez persze leginkább afféle kamaszkori lázongás volt. Elvégre azért ragadtuk magunkhoz az iskolai szervezetekben a hatalmat, hogy borsot törjünk a tanáraink orra alá! Különböző lázadási formák kaptak lábra bennünk, a szex meg a fiatalok szokásos bizonyítási vágyai is – ezek ugyanakkor fontos társadalmi tapasztalatot is jelentettek. Mivel én csak a Sempołowskában vettem észre, mennyire félnek igazából Lengyelországban az emberek a politikai okból betiltott dolgoktól. A tanárok ráadásul a szemünkbe is mondták, hogy félnek! – s mikor például történelmen valaki az osztályból olyan kérdést tett föl, amelyik kilógott a tankönyvi korlátok keretei közül, a töritanárnő hirtelenjében mélyen és szaporán lélegezni kezdett, kétségbeesetten hadonászott a kezével, és sietős hanglejtéssel így szólt: „jaj, hagyjátok, hagyjátok abba, mert csak bajom lesz belőle nekem meg nektek is”.

Azelőtt nem láttam ilyen félelmet. A TPD-s „Egyesben” a gyerekek a folyosón kiabáltak szünetben, hogy Lengyelországban szovjet megszállás van, a Honi Hadsereg14 hősei börtönben ülnek, és a kommunisták a lengyel nemzetet pusztítják. Én meg visszakiabáltam, hogy sötét reakciósok, és ez egyáltalán nem igaz – hisz az apámtól egész mást hallottam a történelemről. És csak évekkel később vettem észre, hogy az „Egyesben” is sokan féltek, ráadásul közülük többen is nagyon közel álltak hozzám! Az akkori barátnőm ugyanis, amikor már felnőttek voltunk, elmondta, hogy az apja – aki anno a Honi Hadsereghez tartozott és ezért több évet ült börtönben –, amikor fölmentem hozzájuk, előtte mindig gyorsan levette a keresztet a falról! Hogy én, a zsidó kommunista nómenklatúra gyermeke, nehogy esetleg beáruljam otthon.

Nagyon gyakran és hatalmas kedvvel jártam hozzájuk mindig, egyszerűen szerettem ott lenni – ők pedig féltek tőlem.

 

*

 
Mikor már gimnazista voltam, a legfontosabb közegemet egy velem egyidős żoliborziakból álló – tág és vegyes – csoport jelentette, különféle sulikból. Innen-onnan ismertük egymást, az úttörőktől, a környéki iskolákból, a żoliborzi flaszterről (emlékszel azokra a nagy żoliborzi lakónegyedekre?). Wojtek Topiński (Topek), Mirek Sawicki, Sewek Blumsztajn – megállás nélkül együtt töltöttük az időt. A Kolarska-lányok a Niegolewskiegón laktak, úgyhogy ha a Niegolewskiego felé mentünk… Żoliborzban ez így volt: mész, benézel az ablakon (ők a földszinten laktak) és ha látsz valakit, akkor egyszerűen beállítasz.

Ez a különböző iskolákból összeverődött környezetem kicsit eltért a Sempołowska-iskolától, és kicsit a Michnik-klubtól is (ahova időnként jártunk). A Michnik-klub ösztönző hatással volt ránk, nagyon fontos tudósokkal találkoztunk ott – Kołakowskival, Schaff-fal,15 meg minden sophisticated őrület –, de az mégis már a Belváros volt. Insider dolog. Jó házból származó elegáns kisasszonyok mentek oda, francia tannyelvű osztályokba jártak a Żmichowskán, hajtűket hordtak és biztos nem voltak képesek fára mászni vagy rakoncátlankodni – mi pedig żoliborziak voltunk! Szabadon, lazán énekeltünk, táncoltunk, nyáron pedig, ahelyett, hogy állandóan az Aranypartra vagy a Minisztertanács Hivatalának üdülőibe utaztunk volna, mint ők, úttörőtáborba mentünk, hogy segítsünk a falusi parasztoknak a széna begyűjtésében.

A mi Żoliborzunk egyszerre volt állatira hétköznapi és őrülten különleges. Amit a Michnikék klubjában fölszedtünk, a saját körünkben és a saját módunkon terjesztettük: magunk közt vitáztunk, magunknak kutattuk föl a könyveket. Żoliborzban lakott Anna Radziwiłł, a Lelewel Gimnázium híres történelemtanára (később a Mazowiecki-kormány16 és más kormányok miniszterelnök-helyettese), aki meghívta magához a kedvenc tanítványait, cenzúrázatlan töriórákat tartott a lakásán. Mirek Sawicki és Krzyś17 Michalski járt hozzá, utána elmesélték nekünk is, kölcsönadták a könyveket, ezekkel is képeztük magunkat. S habár én magam talán csak egyszer voltam nála (mivel nem a mi sulinkban tanított), mégis neki köszönhetően kezdtem megérteni, hogy a kommunizmus ellenzője is lehet értelmes és tisztességes ember. Azelőtt nem gondoltam így, az apám nevelése és az iskolában sulykolt dolgok miatt se – és második vagy harmadikos gimnazista koromban egyszer csak elkezdtem rájönni, hogy az antikommunista ellenzékiség figyelmet és megbecsülést érdemel.

És elkezdett kinyílni a szemem: hogy mi volt a varsói felkelés, ki védte igazából Lengyelországot, és mi történt a Honi Hadsereg tagjaival – meg hát hogy mi az a sztálinizmus.
 

A TÖRTÉNETEK FOLYTATÓDHATNAK

 

Facebook Comments