Egy észt figura vall furcsa hajlamáról, hogy a kopár északon zsidó nőkhöz vonzódjon. Az észlelése torzításain keresztül bukkannak föl a Kosztolányit is lepipáló érzéki averziók. Lauri Pilter legjobb elsőkönyves-díjat nyert Sárkányfelhő című regényének részlete!
Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.
A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,
Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közűl!
Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?!
Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!
(Zsoltárok: 137, 1–5.; Károli Gáspár fordítása)
Lea Kafka születésnapja arra a napra esett, amelyen James Joyce regénye, az Ulysses játszódik, és amit a Joyce-rajongók a főszereplő neve után Bloomsdaynek neveznek. Enyhe, kora nyári nap volt. Lavran, a norvég keresztnevű, tizennyolc éves egyetemista bizonyos mértékig Joyce-rajongó volt: volt egy amerikai rokonaitól kapott szürke, puhakötésű Ulysses-kiadása, és egy puha kötésű esszégyűjteménye, amely a regény tizennyolc fejezetét tárgyalta. Születésnapja alkalmából egy zsidó család jött vendégségbe Lea Kafkához, elhunyt apja ismerősei. Leának csak az apja volt zsidó, csehországi származású, az anyja orosz volt. Az apa az új tartui zsidó temetőben volt eltemetve, más azonos nevű rokonok mellé, akik mind az 1880-as években Rigából Tartuba érkezett ősapától származtak. Az ősapa is ott feküdt mellettük. Lavran eljárt Leával az apja sírját gondozni, és egyik-másik alkalommal mikulásvirágot is vitt a Kafkák ősatyja, Abraham sírjára. A háború előtt Lea apja a tartui tésztagyár igazgatója volt, a háború elején gyalog menekült el a városból, háttal előrefelé, nehogy valaki hátba lője. Oroszországba szökött, ahol belépett a Vörös Hadseregbe. Lea anyja az orosz temetőben volt eltemetve. Lavran bérlő volt Lea Kafka lakásában. A lakás a háború előtt zsidóké volt, akik közül néhányan később Izraelbe mentek. A szoba, ahol Lavran lakott, a háromszobás lakás legkisebb szobája volt, egész pici fülke. A háború előtti időkben a zsidók cselédje lakott itt. Az egyébként is szűkös teret még szűkebbé tették a fal mellett kétoldalt elhelyezett könyvespolcok, nagyrészt orosz művekkel tele – Nagy Szovjet Enciklopédia, regények, útikönyvek és verseskötetek, valamint több orosz, német és észt nyelvű könyv az orvostudomány különféle ágazatairól. A szoba ablakában a magas ablakpárkány felett kilátás nyílt a ház kicsit piszkos, kormos hátsó udvarára, és az alacsonyabb házak fölött Tartu régi főutcájának házfalaira. A könyvespolcokon kívül még volt a szobában egy íróasztal, egy szék és egy kinyitható fotelágy. Ha az ágy le volt nyitva, nem lehetett leülni az íróasztal mellé, annyira szorosan helyezkedtek el a bútorok, hogy az ágy széle épp az asztalfiókot súrolta. Lea a születésnapján bort szolgált föl, meg vodkát, krumplisalátát, disznóhúst (a zsidók hagyományosan nem esznek disznóhúst, de mivel Lea anyai ágon orosz volt, nem tartotta az előírásokat, és láthatólag a vendégei sem voltak annyira vallásosak, hogy kövessék azokat) savanyúkáposztával és sültkrumplival, és kalácsot. A vendégek orvosok voltak, ahogy Lea is. Velük volt két lányuk, az idősebbik nyolc, a fiatalabb öt éves. A szülők a nagyobbik lány tánc iránti rajongásáról beszéltek. „Még balerina lesz belőle nekünk!” – mondták oroszul.
A nappaliban egy zongora állt, bár Lea Kafka, aki a szülei halála óta egyedül élt, nem tudott rajta játszani. Egy rendes, nagy asztal is volt ott, amely körül a vendégek kényelmesen elfértek a székeken. Az étkezés véget ért, a felnőttek még ottmaradtak az asztalnál, társalogtak és felest ittak. Lavran, akit szintén meghívtak a vendégségbe, hallgatta orosz csevegésüket, és nagyritkán közbe is szólt valamit. Evés után bement a szobájába, hogy magában legyen, és összegezze a hallottakat. A nappaliban az asztal közelében, a szobaajtó melletti ágy szélén, ahol Lea aludt éjszakánként, ott ült az idősebbik lány, és csak úgy áradt belőle az orosz nyelvű szavak csobogása. Lavran a székén ült és érdeklődve, de némán hallgatta. A lány a balettről beszélt, arról, hogy be szeretne kerülni a balettiskolába, balerinává akar válni és táncolni. Ahogy beszélt, kerekded volt, egyáltalán nem balerina-külsejű. Bájos fekete haja volt, gömbölyű keze és arca. Izgatottan beszélt, bár a testalkatát figyelembe véve úgy tűnt, kicsit szégyelli is ezt az izgatottságot.
Lavran szobájának ajtaja, rögtön a nappali bejárata mellett, nyitva állt. A fiatalabbik testvér már egy ideje nyugtalannak tűnt a nővérére irányuló figyelem miatt. A kislány most bement Lavran szobájába. Mikor a fiú odament megnézni, ott állt a fotelágyon, papuccsal a lábán, és trappolt. Persze neki mint kisebbnek szerényebb beszélőkéje volt, ráadásul az orrán és a homlokán csúnya ragtapaszok voltak, így nem tudta másképp lekötni a fiú figyelmét. A kislány a fotelágyon táncmozdulatokat tett, majd kinyújtózott, és ott helyben fejenállást mutatott be. Lemászott a padlóra, hanyatt feküdt, és, egyenesen Lavran lábai előtt, hídba emelkedett, úgy, hogy kilátszott az alsóneműje. Az ifjú, akinek az előadás szólt, szelíd és zavart érdeklődéssel nézte azt. Az idősebbik nővér fészkelődni kezdett, és ő is bejött Lavranhoz. Látva, mit csinál a húga, ő is hanyatt feküdt és hídba emelte magát, ugyanúgy megmutatva az alsóneműjét. Lavran csak annyira nézte a csintalan gyerekeket, amennyire illendőnek tűnt. Mitől kellett volna feszengenie, ha ők nem feszélyezték? A felnőttek ugyanúgy beszélgettek a nappaliban, mint addig. Az idősebb nővér a testgyakorlatok mellé kedvesen csicseregni kezdett. Lavran hallgatta őt. A fiatalabb lány mórikálta magát, és látszott a tekintetén, hogy elhatározta, lepipálja a nővérét. Egy mozdulattal felrántotta csinos csipkés szoknyáját, már korábban is lecsúszott harisnyáját lehúzta a térdéig, és néhány további gyors mozdulat nyomán Lavran meglátta az altestét, a combjait és a fenekét csupaszon, a bugyija a csípőjére került. A kislány feltárulkozott előtte. Épp ebben a pillanatban jelent meg a gyerekek anyja az ajtóban, és a kislány odakacsázott az anyjához, aki azon nyomban gondjaiba vette, visszahúzta a harisnyát a lábaira, és visszavitte a nappaliba, ahol a vendégek az induláshoz készülődtek. A nagyobbik lány az anyja után ment. Senki nem tulajdonított túl nagy jelentőséget az esetnek, ilyen dolog, mint hogy egy kislány mutogatja magát egy fiatalembernek, gyakran megesik a gyerekekkel.
Lavranban mégis visszhangot vert az eset, méghozzá igen nagy visszhangot. A történetet úgy őrizte meg magában, mint mindannak az ellentétét, amit a többi találkozása során tapasztalt a női nem egyéb képviselőivel, sok más zsidó nővel. Fiatal és középkorú férfiként Lavran sok nőbe volt szerelmes, sok felnőtt zsidó asszonyt szeretett és közeledett hozzájuk, de soha egyikük sem tárta föl magát előtte.
Hogy szerette volna, ha egy felnőtt zsidó nő a csípőjéig lehúzza előtte a nadrágját!
Mennyire akarta volna, hogy két nagykorú, számára kedves zsidó nő az alsóneműje megmutatásában és saját maga lemeztelenítésében vetélkedjen az orra előtt! Talán a tévedéseiben rejlett a hiba, abban, hogy nem a megfelelő nőket választotta? Nem tudni.
*
Teltek az évek, és Lavran angoltanárként munkába állt a szülőhelyéhez közeli vidéki iskolában. A másik angoltanár egy New Hampshire-ből származó amerikai volt, egy harmincas éveiben járó nő, aki New Yorkban született. A nőt Carolnak hívták. Lavran később azt találta az interneten, hogy egy, a tanárnőével azonos vezetéknevű férfi, valószínűleg a nő rokona, rabbi volt, noha maga a nő nem volt vallásos.
*
Nem sokkal a nő érkezése után Lavran biciklizni ment vele és kocogni az országúton, mindkettőt fehér edzőcipőben. Az amerikai nő többnyire pár lépéssel hátrébb futott, és Lavran élénken érzékelte a kemény, életteli női testet, ami az övével éppen egy ritmusban hullámzott; érezte jól kivehető melegségét, minden apró rezdülésével együtt. A futást követően, miután lezuhanyozott, Lavran a nő konyhájában ült és ebédelt. A nő járkált, a kezében ruhacsipesz, a tűzhelyen egy tálban a mosnivaló (mosógépe még nem volt), és cigarettát sodort. Egy kis idő múlva Lavrannak mosdóra kellett mennie. A vécé a fürdőszobában volt, a radiátor csövéről száradni kitett sötétkék alsóneműk lógtak. Lavran régebben a szárítókötélen, vagy valahol a szekrény egyik fiókjában látta az apja összehajtogatatlan alsónadrágjait. A nő alsóneműjében valami az apja alsóira emlékeztette. Nem a szaguk – azt nem érezte –, csak az, hogy milyen kopottak, viseltesek voltak. Ráadásul a szabásuk is egészen férfiasnak tűnt. Volt bennük valami kihívó, durva, nyers – semmi könnyedség, semmi kecses elgondolás, ahogy az a női alsóneműnél várható lenne. De már attól izgatóan hatottak, hogy Carol viselte őket. Lavran boldogan belefúrta az orrát a bugyikba, szagolgatta, csókolgatta, a nyaka köré tekerte őket. A mosdóból távozóban eszébe jutott, hogy a nő aligha örülne annak, hogy vécézés közben ott látta lógni az alsóneműit.
A konyhaasztalnál Carol fényképeket mutatott neki a családjáról. Lavran a fekete hajú, középkorú nőt nézte, aki vizslató tekintettel, állát a kezén pihentetve, valahol egy kert zöldjében üldögélt. Ő volt Carol nővére. A tanárnő a füvön hasalt, arcán édes, öntudatos mosollyal. A nő mellett még egy nagydarab, nem csupán testes, de kifejezetten tagbaszakadt, fekete szakállas férfi állt. Az egyik képen a férfi mellett a füvön papírra írt jelmondat látszott: „Éljen Észtország! Lettország és Litvánia a lúzereknek való.” Egy másik képen a férfi Carol mellett ült a szobában egy kanapén, és hátulról átkarolta őt, a nő arcán enyhe kelletlenség tükröződött. Megint egy másik képen a férfi a két, négy-öt év körüli kislányával látszott, és úgy néztek ki, mint a kurd katonák az öbölháborús képeken. Carol azt mondta, a képek a bátyja kerti partiján készültek, amit az ő észtországi utazása alkalmából rendeztek, és a férfi a bátyja. Lavran összeszedte a bátorságát, és óvatosan megkérdezte, milyen nemzetiségű a rokonsága. „Kik voltak az ősei?” A nő lélegzetet vett, és azt mondta:
„Mindegyikük zsidó.” Lavran úgy érezte, mintha könnyű áramütés érte volna.
Elnézve a nő fekete haját, egyenes orrát és barnás bőrét, azt gondolta, hogy indián ősöktől származhat, egy munkatársuk szerint néger, és utóbb Lavran arra is gondolt, hogy talán kurd.
*
Lavran télen három fényképet ajándékozott az amerikai nőnek saját magáról, amelyeken mutatósan pózolt. A zsidó fényünnepre, a hanukára (a karácsonyi ajándékokat általában ekkor adták) egy angol nyelvű, kemény borítójú, Készítsünk salátát című könyvet adott neki. A nő, akárcsak az iskola összes többi tanárának, egy cukorkát ajándékozott Lavrannak, és azt mondta, kínosan érzi magát előtte, hogy ilyen szerény az ajándéka. Elmesélte, hogy bár zsidó származású, a családjában karácsonykor mindig karácsonyfát állítottak. Tavasszal Lavran az otthoni virágágyásából nyolc szál nárciszt ajándékozott neki. „Milyen alkalomból?” – kérdezte a nő, amikor átvette őket a lakása ajtajában. „Mert érdekel a személyiséged”, felelte a férfi. Fél órával később ismét találkoztak az iskolában (ami nem volt túl messze a nő otthonától). „Rosszul fogalmaztam” – mondta Lavran –, „nem csak azért ajándékoztam neked azokat a virágokat, mert érdekel a személyiséged, hanem azért is, mert érdekelsz mint nő.” A zsidó nő, aki a számítógépteremben ült egy gépnél, kattintott néhányat az egérrel, sóhajtott, majd azt mondta: „Hányszor kell még értésedre adnom, hogy engem nem érdekel, hogy érdekellek mint nő?” „Tudom – felelte Lavran feldúltan. – Egyszerűen csak nem tudok mit tenni, ha nem múlik az érdeklődésem.”
Mikor már jobban benne jártak a tavaszban, a férfi ismét kocogni hívta a nőt. Carol nemet mondott. „Az egyik ok, ami miatt nem jövök veled futni – mondta –, az az, hogy szeretném a viszonyunkat a munkatársi szinten tartani.” Néhány nappal később Lavran becsöngetett az ajtaján, és amikor a nő kinyitotta, azt mondta, lazacot hozott neki. Tudta, hogy a lazac Carol kedvenc étele. Carol elmosolyodott, nekidőlt az ajtófélfának, és azt mondta, már van lazac a hűtőjében, akár hiszi, akár nem.
*
Másnap összefutott Carollal az iskolatitkár irodájában. Angol munkafüzeteket kellett rendelnie egy tallinni könyváruházból. Ketten maradtak az épületben, csak az iskola sofőrje ült még a könyvtárban, a könyvtárost helyettesítette. Carol izgatott volt, hamarosan indulnia kellett Tartuba az Amerikai Tanárok Központjába. Úgy tervezte, már csak egy napra, az iskolai évzáró ünnepélyre tér vissza, mielőtt visszautazik Amerikába. Hamarosan újra találkozik a tartui ismerősökkel, akiket egy éve nem látott. Lavrannak úgy tűnt, Carol már teljesen kitörölte őt a gondolataiból – legalább őszig. Próbálta elképzelni, mit csinál a nő nyáron Amerikában, és bár nem tudott erről semmit – csak egy hirdetést látott a tanári szoba asztalán a nő sógorának New Yorkban nyíló kiállításáról –, a gondolataiba beférkőzött a féltékenység. Szemei előtt megjelent a kép, amint Carol egy szenvedélyes nyarat tölt Amerikában valami széles vállú amerikai férfi társaságában. Ahogy a nő elindult kifelé a szobából, és szorosan összecsukta táskáját, amibe a füzetét tette, Lavran odament hozzá, az arcán megrendült kifejezéssel és elcsukló, szinte remegő hangon azt mondta: „Mielőtt elmész” – és széttárta a karjait, pár lépéssel közelebb ment és megpróbálta megölelni a nőt. A zsidó nő felkiáltott, gyorsan fölemelte a kezét, Lavran karját lefogva védte magát – a férfi csak a csuklóját tudta megfogni –, és sikítva azt kiáltotta: „Tartsd tőlem távol magad!” „Rendben van – felelte Lavran gyorsan visszakozva. Legyűrte felháborodását, és kész volt visszavonulót fújni. – Rendben van. Nyugalom. Nem is tudod, egyáltalán mire gondoltam.” „Nem érdekel, mit gondoltál – kiáltotta a nő. – Amikor azt mondtam, nem, azt is gondoltam, hogy nem.” Elindult kifelé, az arcán ingerült, baljósan határozott arckifejezéssel.
Pár nappal később az iskolaigazgató behívatta magához Lavrant. Azt mondta, az amerikai nő megfenyegette az iskolát, hogy bírósághoz fordul a férfi viselkedése miatt, vagy saját maga távozik az intézményből. Az igazgató azt kérte Lavrantól, hogy az évzáró ünnepségen egy lépéssel se közelítsen a nőhöz. Lavran nem szállt vitába. Az évzárón távolabbról nézte Carolt, a piros ruhába bújtatott testét. Amikor észrevette Lavrant, a nő kelletlenül megtorpant, fekete haja meglebbent, majd összeszedte magát és leült a helyére, majdnem egyenesen Lavran elé. A nő mellei a piros ruha alatt jobban kidomborodtak, mint a tanórákon, és nagyobbnak tűntek. A Lavran mellett ülő orosztanárnő véletlenül megérintette az amerikai vállát, és sietve bocsánatot kért. A nő összerezzent, hátrafordult és a szeme sarkából a férfira nézett, az arca profilból az egyiptomi sírkamrák dombormű-figuráiéra hasonlított, majd résnyire kinyitotta a száját, az arcára viszolygó, vagy, ahogy a férfinak tűnt, undorral teli kifejezést öltve. Az évzárót követő tanári ünnepségen Lavran nem vett részt.
Lavran ezen a nyáron döntötte el, hogy körülmetélteti magát.
NEMSOKÁRA FOLYTATJUK!
(BALÁZS Anna fordítása)
Facebook Comments