SÁRKÁNYFELHŐ

SÁRKÁNYFELHŐ

- in Auswitz és a hétköznapok, Kiemelt, Komoly
1213
pilter

 

A második részben a magába zavarodott főhős a hajdani Matula Magazin fantáziáját is megszégyenítő tettre szánja el magát. Lauri Pilter díjnyertes és durva regényének folytatása!

 
 

AZ ELŐZŐ RÉSZ TARTALMÁBÓL

 
 
Lavran ezen a nyáron döntötte el, hogy körülmetélteti magát. Az interneten elolvasott néhány cikket, amelyekben számos körülmetélési módot ismertettek. E leírások olvasása egyértelműen erotikus örömmel szolgált. Az, hogy valójában mit és mennyit vágnak le, nem derült ki világosan a cikkekből. Mikor Lavran odatelefonált egy tallinni kórházba és megkérdezte, hajlandóak lennének-e „egy felnőtt zsidó férfi körülmetélésére”, egy másik kórház számát adták meg neki. Végül kapcsolatba lépett egy orvossal, aki beleegyezett, hogy elvégzi a műtétet. Lavran elment a zsinagógába, zsidókkal és a hitközségi elöljáróval találkozott. A zsinagógában, egy dohos levegőjű szobában beszélgettek. Lavran ekkor előállt a körülmetélése ügyével. Az elöljáró először kicsit megdöbbent (eddig a zsidó kultúráról folyt a szó), majd elmagyarázta, hogy csak a szélét vágják le. „Könnyebb lesz a vizelés, és a hölgyeknek is kellemesebb” – mondta. Ezután Lavran megmutatta a hitközség vezetőjének a zsidó folklór enciklopédiáját, amit előzőleg vásárolt. „Hol adták ki ezt?” – érdeklődött az elöljáró. Kiderült, hogy Szingapúrban.
 

*

 
Lavran tudta, hogy vannak olyanok is, akik az előbőr szűkülete miatt metéltetik körül magukat. A grúz vezetéknevű, vörös hajú, középkorú doktornőnek mindenesetre ezzel az indokkal állt elő, hogy az orvos nehogy eltiltsa az operációtól. Azt mondta, egészségügyi, szexuális és rituális okokból metélteti körül magát.

Augusztusban Lavran angol nyelvű verseket írt, miközben az Amerikában lévő zsidó nőre gondolt, amelyekben a körülmetélés jelentéséről, a Tóráról és Isten szeretetéről elmélkedett. Miközben költött, egyedül volt, lassú lépésekkel sétált a szülei vidéki háza körül, a földek között az erdőbe vezető köves úton. A gondolatait megjegyezte és később leírta őket.

Közeledett a tanév kezdete, az amerikai visszatért szülőhazájából, és egy nap Lavran összetalálkozott vele az iskolában. Kettesben voltak a nyelvtanárok szobájában, Lavran felelt a nőnek, de kerülte a tekintetét. Úgy érezte, csak így tudja magát fizikailag távol tartani tőle. A nőnek hamarosan feltűnt a dolog. „Többé nem is nézel a szemembe?” – kérdezte halkan.

A kétemeletes ház alsó szintjének egyik részén, ahol a férfi lakott, egy önkormányzati iroda és egy orvosi rendelő is volt, az idősek otthona mellett. Egy nap az órák közti szünetben Lavran oda ment, hogy beutalót kérjen az orvostól a tallinni körülmetélési műtéthez. A rendelő előszobájában várakozott saját tanítványai társaságában, akik köhögésre vagy lázra hivatkozva orvosi igazolásért jöttek. Mikor a nővér behívta a rendelőbe, az orvos ráírta a leletére, hogy fitymaszűkület, majd elmesélte, hogy a kisfián is elvégezték ezt a műtétet öt éves korában. Lavran ismerte a fiút. A nővér és az orvos maguk közt csevegtek, és kisvártatva feltűnt Lavrannak, hogy vélhetően intim kapcsolat van köztük.

Lavrant félelem gyötörte, hogy ha kiderül, hogy nem zsidó, nem fogják körülmetélni. Ebből kifolyólag némi tétovázás után maga látott neki az operációnak. Szokása volt naponta többször, de legalább reggelente az órái kezdete előtt lezuhanyozni, és ott a zuhany alatt elkezdte magát zsilettpengével körülmetélni. Több csomag zsilettpengét vásárolt. Nem tudta biztosan, az előbőrnek mekkora részét kell eltávolítani, és hogy pontosan mi ez az előbőr, de úgy gondolta, a körülmetélés mindenképpen a pénisz körbevágását jelenti. Így hát elkezdte levágni a pénisze csúcsa körüli szabadon lifegő bőrt, fokozatosan, kisebb darabonként. Hamarosan az egész zuhanytálca piros volt a kiömlő vértől. Lavran elment az iskolába, a lábai között még mindig vérzett, és óra közben érezte a nadrágjából áradó vér szagát. Ezután minden nap levágott még egy kicsit.

Egyik nap a városban, az apja cégének irodájából felhívta az amerikait. „Szia! Most már tényleg, fizikailag körül vagyok metélve – mondta Lavran. – Zsilettpengével csináltam.” „Minden rendben van veled?” – kérdezte a nő rémülten. „Igeen – felelte Lavran elnyújtva. Nem is volt olyan fájdalmas.” Mint később kiderült, a tanárnő ezek után rögtön fölhívta az Amerikai Tanárok Központját Rigában, és elmondta, hogy a kollégája körülmetélte magát. A központból telefonáltak az iskola igazgatójának, aki felhívta a tankörvezetőt, a tankörvezető pedig telefonált Lavran szüleinek, arról érdeklődve, mi zajlik a fiuk fejében.

Lavran telefonhívása az amerikai távozásának egyenes oka lett. Pár órát még megtartott az iskolában, azután Rigába utazott. Csupán egyetlen csütörtöki napra tért vissza, ezután visszament Amerikába. Épp azon a csütörtökön, amikor a tanárnő utoljára járt az iskolában, volt esedékes Lavran végleges körülmetélési operációja a tallinni kórházban. Nem sokat tétovázott. A körülmetélés előbbre való volt annál, hogy lássa Carolt. Évekkel később, a Carollal töltött utolsó pillanatokat fölidézve megbánta ezt a választását. Bárcsak még egyszer, utoljára láthatta volna őt!

Bár a nő eltűnt az életéből, a szokásai ottmaradtak Lavrannal. Valamikor, épp csak miután megismerte őt, a nő filteres teát ivott az iskolai ebédlőben, anélkül hogy kivette volna a filtert a vízből. Lavran figyelmeztette, hogy túl erős lesz a tea. „Nem, a filter egy idő után nem ad ki magából többet” – válaszolta Carol, és megnyalta mézédes ajkait, amíg Lavran joghurtot kanalazott a dobozból. Így hát Lavran is elkezdett Carol módjára teázni. Megismerkedésük idején, és még másfél évvel később is, sok mindent úgy csinált, mint Carol; az ő módján hordta a táskáját, az ő módjára hajolt vagy guggolt le, hogy kivegye a tanszereket vagy a személyes tárgyait; rengeteg Bonaqua ásványvizet ivott, éppúgy, mint Carol; Lavran a legkisebb mozdulatait is utánozta; a nő és az ő módjára való létezés érzése benne volt a húsában és a csontjaiban. Másfél évvel Carol távozása után elkezdett mindent szándékosan másképp csinálni, hogy a zsidó nő hatásától és elvesztésétől – mivel Lavran veszteségként élte meg, hogy a nő megtagadta vele a romantikus kapcsolatot – szabaddá váljon, és kitörölje őt az emlékezetéből. Mindig, amikor Lavran kivette a filtert a teából, és valójában már egy pillanattal korábban is, amikor a filterért nyúlt, hogy a vízbe tegye, felrémlett előtte Carol, és arra gondolt, hogy nem úgy csinálja, mint Carol, hogy nem hat rá többé, és ez a maga módján jó, örömteli érzés volt. Bár Carolhoz hasonlóan futni, úgy, ahogy ő futott mellette, igazán jó érzés volt; Lavran még két évvel Carol távozása után is ugyanazokon az utcákon, futópályákon vagy erdei utakon járt kocogni, a futás ritmusára hullámzó tagokkal, könyökénél behajlított kezeit olyan lezser könnyedséggel tartva előre, ahogy azt a nőnél látta.

Tallinn utcáit járva a képzeletében Carolt látta maga előtt, körülbelül öt méter távolságban, jobb oldalával közelebb a férfihoz, arca félprofilban, éppúgy, ahogy az osztály előtt állt a katedrán, amikor Lavran a terem ajtajából nézte. Szabadon leomló haja keretbe foglalta elgondolkodó, merengő, éber tekintetű keskeny arcát, és karcsú lábai a fekete nadrágban kecses vonalban záródtak össze, majdnem mint egy szecessziós tusrajzon. Lavran látta a saját tanyasi, faragatlan, zömök alakját, széles arcát és széles altestét, és tökéletes, felülmúlhatatlan összhangban érezte magát ezzel a zsidó nővel. Tudta, hogy a valóságban soha többé nem látja őt. Lassanként, napról napra, a nő emléke halványulni kezdett. Néha még visszatért, amikor Tallinn utcáin járva megpillantott a tömegben egy sötét női arcot, amelyik olyan sötét volt, mint a fájdalomtól és szenvedéstől csillogó szemű megváltó arca.
 

*

 
Négy évvel az amerikaival töltött napok után Lavran darált hússal töltött tortillákat készített Reettel. Nem adatott meg neki, hogy találkozzon a zsidó nővel, aki marhahúst vásárol neki és vele együtt elkészíti azt. Arra sem adatott ereje, hogy megírja a nagy művet, amellyel befogadást nyerhet az irodalomba. De megadatott neki, hogy találkozzon Reettel, az alacsony, néha kedvesen bandzsító észt nővel, akivel a zsidó nagyünnepek idején Mexikó, a szomorúság hazájának fogásait készítették el.

Egy őszi reggelen hat órakor kiment a szülei vidéki házának kertjébe. Előző nap végig zuhogott az eső. De most tisztább volt az ég, fújt a szél, és Lavran arra gondolt, ez a szabadság szele, ami letépi a fákról a leveleket, fölforgatja a felhőket, eloszlat minden csalóka árnyképet és bánatot. Frank Sinatra dalára gondolt, az Autumn in New Yorkra. Azokra a szavakra, hogy az ősz New Yorkban gyakran új szerelmek ígéretét hozza magával, és ez gyakran fájdalommal keveredik. Lavran emlékezett rá, amikor magnóról hallgatták ezt a dalt a tanári szobában, hogy milyen kelletlenül nézte őt Carol az asztal fölött, az arca világosabb volt, mint általában, majdhogynem északi arc. És Lavran akkor szembesült vele, hogy a csöpp kis Reet, akivel a mexikói vacsorát készíti, kintről kiabál neki: „Elég ebből az örökös búslakodásból! Itt vagyok neked én, akivel vacsorát főzhetsz! Itt van a tortilla, a taco, a guacamole-szósz és a salsa mexicana! Itt van az anyád, aki ezeket idehozta! A mexikói lét szomorúság, dolor, de a mi létünk nem az! Kinn állsz a szélben egy szál alsóneműben, ez a szél a szabadság szele! Hallgasd, hogy csipognak a madarak az ágakon! Hallgasd a gólyák távoli hangját a földeken! Nézz rá a földre!”

Szimchát Tóra ünnepén Lavran újból elment a zsinagógába.
 
 

EGYSZER MÉG FOLYTATJUK


 
 

(BALÁZS Anna fordítása. A címlapképen a szerző látható)

Facebook Comments