A Žižek-interjú folytatása!
SLAVOJ ŽIŽEK: Nem kell zsidónak lennie. Lehet bárki, akinek a képét az antiszemitizmus alapját adó logika szerint konstruálják meg. Érdekes látni, hogy ha az ellenség épp nem is „a zsidó”, akkor is hasonlóan konstruálják, egyfajta idegenként.
JOSEFINA AYERZA: Ebben a társadalomban az ellenségnek már arca sincs. Ma már a bűnözés is anonim: valaki bemegy egy puskával a McDonald’s-ba, és lelő tizenhét embert. Ki volt itt az ellenség? A múltban az ember látta az ellenség arcát.
SŽ: Igen, és pontosan ez az antiszemitizmus vonzó tényezője: arcot ad az ellenségnek – legalábbis az antiszemitizmus modern formája.
JA: Szóval az oroszoknak ellenségképre van szükségük, és a valódit lehet, hogy nem találják elég tisztának?
SŽ: Igen, ettől félek. De nem számít, hogy megtalálod-e, hiszen te konstruálod meg, találod fel. Már most is ez történik.
JA: Akkor ki az ellenség?
SŽ: Általában a nemzet ellenfele, egy másik nemzet.
JA: Bármelyik másik nemzet?
SŽ: Bármelyik, de általában közük van a zsidókhoz. Jugoszláviában általában ellenségek kombinációja. Az alapötlet az, hogy ha két nagy nemzet szembeszáll egymással – ez a kelet-európai konfliktusok általános formulája –, nem foghatod a harcot közvetlenül a másik nemzetre. Ehelyett azt mondják, a másik nemzet azért ilyen gonosz, és azért támad meg minket, mert a háttérben a zsidók irányítják őket. Mindig meg kell osztani az ellenséget. Jugoszláviában ez működik a szerbekkel, a horvátokkal stb. Elég azt mondanod, hogy „megrontották, elrohasztották őket a szálakat a háttérből irányító zsidók.” Ez egy kellemes kis paradoxon. Még a Szovjetunióban is a keményvonalas orosz nacionalista antikommunisták az antiszemitizmus keretein belül próbálják meghatározni a kommunizmust mint zsidó találmányt. A modern orosz antiszemiták például íziben felhívják a figyelmedet arra, hogy Lenin Politbürójának szinte minden tagja zsidó volt. Más szóval egy spontán ideológiai lépésnél vagyunk Keleten: mindent a kommunizmusra fogni már nem a nemzet legnépszerűbb hobbija, a divat most már az, hogy a zsidókra vagy más, a kommunizmus mögött álló nemzetre kenik a rosszat. Nem szeretem a kis nemzetállamoknak ezt a fajta feltámadását Kelet-Európában. Veszélyes protofasiszta potenciált látok benne, nagyon veszélyes lehetőséget; nem hiszem, hogy ez csupán illuzórikus, absztrakt lehetőség. Az első demokratikus lelkesedésnek vége, az emberek hatalmasat csalódtak, és visszatérnek a magánéletükbe. A spinozai gépezet működésbe lép. A spontán amerikai ideológiában a japánokat konstruálták meg ellenségként az antiszemitizmus mintájára, mert az antiszemitizmusban a zsidó egyszerre van mindenhol és sehol; lehetetlen kitalálni, hol. Úgy gondolnak rájuk, mint valakire, aki mindenhol ott van, mindenhova beférkőzött.
JA: Ez a fajta ellenség ettől függetlenül jól beazonosítható.
SŽ: De nem azonosítható be tisztán. A náci propagandában ez az antiszemitizmus legfontosabb pontja. Bonyolultabb, mint amilyennek tűnhet, mert az antiszemitizmus elképzelt terében a zsidó nem csak egy elképzelt valaki, romlott vagy ilyen-olyan, akármilyen természettel. Az antiszemitizmusban a zsidó egy olyan nemzetet képvisel, amelynek nincs természete, jelleme, nincsenek valódi jellemzői, csak jellemvonások, jellemhibák szabadon keverhető palettája. Nincs semmi rossz abban, hogy vannak kínai negyedek, olasz városrészek stb. Amíg ezek különálló részek, minden rendben. A probléma a felesleges plusz, ami mindenhol van és sehol… Az általános szerepet, amit a zsidóknak Európában tulajdonítanak, Amerikában bizonyos mértékig a japánok veszik át. Az amerikai média rögeszmésen veri az emberekbe, hogy a japánok nem tudják rendesen kiélvezni a dolgokat, túl sokat dolgoznak, a japánok viszonya valaminek az élvezetéhez furcsább, mint a mienk, abnormális, zavart. Mindig meglep, hogy az amerikai média mennyire rendszeresen tudósít ezekről. Még a japán kormány is próbálja a saját népét rászoktatni az élvezetre, most már például rendszeresen kötelező szabadságra kell menniük.
JA: Az a baj, hogy élvezik a munkájukat?
SŽ: A képzet ez – ami a legtökéletesebb rasszista fantázia. És itt sokat segíthet a lacani pszichoanalízis, mivel az alapvető lacani elképzelés az, hogy a rasszizmus végső értelme (szemben az általános hittel) nem a szimbolikus identitások, kulturális értékek, vagy ilyesmik ütközése. Ahogy azt Jacques-Alain Miller írta az Extimitében, a rasszizmus végső soron a Másik élvezethez való kapcsolatáról szól. Végső soron, ami zavar téged a Másikban, az az, amit vagy ahogy az élvez. És ez nem is csak a nyilvánvaló dolgokra igaz, mint például a fehérek primitív szexuális fantáziái a feketék szexualitásáról.
JA: Mi a fenyegetés abban, hogy a japánok túl sokat dolgoznak?
SŽ: Az elképzelés az, hogy azért dolgoznak ennyit, mert nem tudják, hogy kell elválasztani a munkát és a szórakozást, perverz módon túlságosan élvezik a munkát, ez a perverzió pedig számunkra fenyegető. Európában ezt általában a zsidókra tartják jellemzőnek. Emlékszem, egyszer anyámmal beszélgettem. Hivatalosan nem volt antiszemita, de támadt egyszer valamilyen pénzügyi vitánk az egyik szomszédunkkal, egy idősebb zsidó nővel, és amikor visszaadta a pénzünket, anyám azt mondta: „nagyon kedves idős hölgy, de láttad, milyen furán számolgatta a pénzt?” Erre a furcsa hozzáállásra gondolok, valamiféle különleges kapcsolatra a jouissance-szal, ami egészen pontosan az öröm hiánya, egyfajta megfosztottság, egy másik jouissance: abban, ami zavar, amiben számunkra nincs semmi örömteli.
JA: A probléma, úgy tűnik, egyrészről magába foglalja a vizsgálódást – miben és hogyan leli örömét a Másik? –, másrészről pedig azt, hogy ezt milyen módon lehet irányítani.
SŽ: Igen, mert két alapvető fantázia van, amelyek természetesen egymás ellentétei. Az egyiket mind jól ismerjük, Jacques Lacan erről beszélt a hatvanas évek végén, amikor megjósolta a rasszizmus jövőjét. Lacan számára a rasszizmus az egyediség lázadása az univerzalitás keretei közt. Lacan elképzelése az, hogy a rasszizmus egyfajta válaszreakció ebben a térben, az egyetlen lehetőség arra, hogy ne oldódjunk föl és tűnjünk el az univerzalitásban. Az egyetlen mód arra, hogy kilógj, az egyetlen kapaszkodó, amit találsz, az, hogy ragaszkodj a magad sajátos örömforrásához – ami természetesen ehhez a rasszista paranoiához vezet.
Az önazonosságodat arra az elképzelésre építed, hogy a Másik lopni akar tőled, ezért létezik. Két alapvető fantázia van: az egyikben a Másik el akarja lopni tőlünk a mi szórakozásunkat, örömünket, ez például a David Duke-féle rasszista elképzelések alapja – feketék és mások, akik el akarják rontani az amerikai életformát. A másik elképzelés, amelybe a zsidók is tartoznak, arra épül, hogy van a Másiknak valami különleges, furcsa, túlzó örömforrása, ami számunkra fenyegető. Amúgy egy másik érdekes ötlet, amit ezzel kapcsolatban kidolgoztam, az az, hogy egyesek azt hiszik, az örömforrásokat el lehet lopni. Az Egyesült Államokban nagy hatással voltak rám az olyan filmek, mint pl. a Rambo vagy az Ütközetben Eltűnt, amelyek arra az amerikai rögeszmére építenek, hogy vannak még foglyok, élő amerikaiak Vietnamban. Rambo, a hős megmenti és hazahozza őket. Úgy gondolom, emögött az az elképzelés rejlik, hogy Amerika legdrágább, legértékesebb részét ellopták, elorozták, és a hős megmenti és visszahozza azt oda, ahova tartozik. Mivel ez a „kincs” hiányzott Jimmy Carter alatt, Amerika gyenge volt. Ha a hős visszahozza, Amerika ismét erős lesz.
Még Amerikában, a világ legfejlettebb országában is jelen van, működik, érvényesül az az elképzelés, amely szerint az örömünket, élvezetünket, annak legfontosabb részét a Másik ellophatja. Ugyanis csak ezzel a fantáziaháttérrel együtt magyarázható meg a média valódi rögeszméje, ami természetesen teljesen légből kapott. Az elképzelés, hogy becsületes fiatal amerikaiak még mindig élnek hadifogolyként Vietnamban, nyilvánvalóan marginális probléma, még akkor is, ha esetleg tényleg van alapja. Nem magyarázható meg az ilyen rögeszme enélkül a fantázia nélkül.
És ez az a pont, ahol Lacan, naivan szólva, jócskán megelőzte a korát, hiszen ő megjósolta a rasszizmusnak ezt a feltámadását a késő hatvanas években a Télévisionban. Egész pontosan 1968-ban, a diákok lelkesedésének lelohadásakor jósolta meg, hogy a rasszizmus csillaga ismét felemelkedik. Ez megint csak azt jelzi, hogy a spinozai univerzális keretrendszer nem lehet a végső válaszunk. Az általános tévhit szerint a rasszizmus a múlt fundamentalista maradványa. Nos, nem! Nem maradvány a múltból, amit eltüntet majd a fejlődés, a haladás, egy gépesített, számítógépesített spinozai univerzumban. A rasszizmus a modernitás terméke. Amit fundamentalizmusnak nevezünk, nem más, mint kétségbeesett kísérlet a jouissance egyedi formáinak megtartására.
(MURÁTH Péter fordítása)
Facebook Comments