NEM KELL ZSIDÓNAK LENNIE

NEM KELL ZSIDÓNAK LENNIE

- in Kiemelt, Komoly, Meséld el fiaidnak
1961
zizek3

 

Josefina Ayerza interjúja Slavoj Žižekkel

 

JOSEFINA AYERZA: A kommunizmus alapmintáinak szétesése, módosulása által megváltoz(tat)ott kortárs politikai közbeszéd új tartalmat kellene, hogy adjon bizonyos jeleknek, elnevezéseknek. Milyen beszédaktusoknak van szerepe ebben a kontextusban?

SLAVOJ ŽIŽEK: „Dolgozz keményen”, visszatérés a kapitalista értékrendhez. „Mindenki meggazdagodhat, te is.” Nézzük a thatcherizmust Nagy-Britanniában: mi a thatcherista álom? Az, hogy kemény munkával győzhetsz, a szerencse ott vár a kanyarban. Természetesen a baloldali Munkáspárt azt kommunikálta, hogy ez csupán illúzió, csak kevesen gazdagodhatnak meg; a többség szegény marad, ám nem értették a lényeget: Thatcher diskurzusának lényege nem az, hogy gazdaggá válj, hanem az, hogy a diskurzus alapján meghatározhasd magad, mint a következő, aki majd meggazdagodhat. A vagyon a kanyaron túl vár… talán.

JA: Ez az önmeghatározás elég ahhoz, hogy keményen dolgozz, versenyezz és így tovább, de elég-e ahhoz is, hogy sikeres légy?

SŽ: Igen, elég volt; ezt szociológiai felmérések is bizonyították. Az eredmények szerint az embereknek elég volt azzal a tudattal élniük, hogy esetleg… – akár a legkisebb esély is elég volt, az „esetleg” legkisebb esélye. „Rendben, most csődbe ment a boltom… de talán jövőre, ha még keményebben dolgozom, újra és újra megpróbálom, akkor majd sikerülni fog!” Elég csak azonosulni ezzel a nézettel ahhoz, hogy sikert érj el. Ahhoz persze, hogy a puszta lehetőség magával hozza a beteljesedést, a szavak, megnevezések értelmezésének spinozai mezején kell járni…

JA: Hívhatjuk ezt a lehetőséget egyfajta jouissance-nak (beteljesülésnek, megelégedésnek), a szó lacani értelmében?

SŽ: Igen, ez egyfajta azonosulás a jouissance-szal. Az elnevezése maga adja a jouissance-ot, az „elnevező gépezet” gyártja a jouissance-ot.

JA: A hagyományos kapitalista értékrendhez való visszatérés miért vonná maga után a megnevezés és értelmezés spinozai kereteihez való visszatérést?

SŽ: Csak egy Spinozai értékrendben jelenhet meg ilyen paradoxon, ahol a siker puszta lehetősége sikerként helyettesíthető be, további cselekvésre nincs is szükség. Mondjuk úgy, a lehetőség körülményei kapcsolódnak ehhez a mezőhöz.

JA: Ha ez a mező a lehetőségek mezeje, milyen terepen jelenhet meg a lehetetlen? Milyen terepen jelenhetnek meg az akadályok?

SŽ: Amit talán kanti értelemben vett bosszúnak nevezhetünk. Ez testesül meg az olyan figurákban, mint Szaddám Huszein. Egyszerűen fogalmazva, a szélsőséges gonosznak ezek a megnyilvánulásai: maguk a tünetek. Az elnyomottak visszatérése. Hogyan festi le a késő kapitalista képzelet az ellenséget? Napjaink uralkodó ideológiai eszközében – avagy más néven a tömegmédiában – az ellenségkép megkonstruálásának két „főcsapása” van. Az első természetesen a fanatikus, irracionális fundamentalizmus, ami természetesen az oka annak, hogy a Nyugat jelenleg is, ahogy mindig, megszállottan figyeli az iszlám fundamentalizmust. Ez a fundamentalizmus a szélsőséges gonosz kanti bosszúja. Természetesen nem állítom, hogy ennek bármi köze lenne a valódi iszlámhoz.

JA: Miféle gonosz Szaddám, aki petróleumot ereszt a vízbe, gyilkolja az élővilágot, és rombolja a környezetet?

SŽ: A Nyugatnak ez egyszerűen sokkoló. Amit Szaddám az Öböl-háború alatt tett, az nem volt racionális. Ez szélsőséges, erkölcsi értelemben vett gonoszság volt. A Nyugatnak ebben a folyékony, folyton változó, képzeletbeli valóságában néha Japánt is fanatikus, démoni gonoszként festik le. De ami engem zavar, az az, hogy mennyire gyorsan sütik rá valakire a fundamentalista bélyeget. Emlékszem, néhány éve Kaliforniában pár ökológus megpróbálta megakadályozni a mamutfenyők kivágását. Rájöttek, hogy ha hosszú szögeket vernek a fákba, akkor azokat lehetetlen kivágni, nem viszi át őket az elektromos fűrész. A fákat megmentették, az ökológusokat viszont „ökoterroristáknak” nevezte a média. Az ilyesmi komoly gyanakvást ébreszt bennem.

JA: S a másik fő irány?

SŽ: Most jöjjön a másik tételem. Nem csoda, hogy olyan filozófusok, mint Louis Althusser, Michel Foucault és Gilles Deleuze ennyire rögeszmésen foglalkoztak Spinozával. A magam részéről semmi forradalmit nem látok ebben a Spinozához való visszatérésben. A kortárs filozófia tisztában van azzal, amiről épp most beszéltünk, a modern társadalom spinozai jellemzőivel. Nagyon gyanakodva állok hozzá a megnevezések, jelentések univerzális terét jellemző erkölcsökhöz. Miféle erkölcsről beszélünk? Gyakorlatilag a semmivel sem azonosulás erkölcséről. Azt mondja, maradj szabad, ne azonosulj semmivel túlságosan, többféle szubjektív helyzet van, neked pedig újra föl kell találnod a személyiséged, ne kötelezd el magad semmi mellett hosszan, ne képezze a személyiséged integráns részét az azonosulás bármivel, találd fel újra magad stb. Ez lenne a késő spinozai erkölcs.

Nincs ebben az értékrendben – amit Foucault utolsó két könyvében (The Care of the Self; The Uses of Pleasure, magyarul: A szexualitás története III. – Törődés önmagunkkal, ill. A szexualitás története II. – A gyönyörök gyakorlása] kifejt és modellnek állít – semmi felforgató. Úgy gondolom, Foucault értékrendje tökéletesen illeszkedik a késő kapitalizmus általános spinozai megnevezés-modelljéhez. Még a mindennapi találkozásainkban is a politikával, amikor megkonstruáljuk az ellenséget, a veszélyt az jelenti, aki túlságosan azonosul egy eszmével. Ez a szokás; még a dekonstrukció-hívők is így szokták megfogalmazni: „az ellenség nem látja, hogy minden azonosulás csupán konstrukció.”

JA: Tehát: az ellenség az, aki túlságosan azonosul egy eszmével?

SŽ: Ez egy hamis ellenségkép. Alapvetően nem a fundamentalisták jelentik a veszélyt. A kulcskérdés az, elfogadjuk-e ezt a nagyon szűk spinozai gondolkodási, fogalmazási keretrendszert? Ez-e a végső valóság, amit el kell fogadnunk, vagy nem? Számomra ez a végső kérdés, az egyetlen igazi probléma. Úgy gondolom, a fundamentalizmus és az antifundamentalizmus közötti konfliktus: hamis probléma. Akiket fundamentalistaként azonosítunk, valójában nem azok. Nézzük például a Moral Majority (Erkölcsi Többség: jobboldali, keresztény szervezet a hetvenes-nyolcvanas évek Amerikájában – a ford.) prédikátorait, akiket általában fundamentalistaként szokás azonosítani. Észrevette, mennyire ugyanazok a szabályok vonatkoznak rájuk (Jean Copjec nagyon szépen kifejtette ezt az októberi számban), mint a „teflon-elnök”, Ronald Reagan problematikájára? Reagan számos hibát követett el beszédei és nyilvános megjelenései során; s valamennyiszer az újságok egy újabb miatt figurázták ki, felsorolták az összes korábbit is. Az igazi rejtély az, hogy ez nemhogy nem csökkentette a népszerűségét, növelte azt! A szerencsétlen liberálisok úgy gondolták, hogy ha bebizonyítják, mennyire nem volt Reagannek igaza, felsorolják az összes hibáját, valahogy kárt okozhatnak neki. Nem okoztak kárt, sőt, segítettek neki.

Egy bizonyos pontig ugyanez igaz a Moral Majority prédikátoraira. Hibás ötlet fundamentalistának nevezni őket. Akik figyelemmel kísérik a tevékenységüket, azok tudják, hogy ez nem igaz. Nézzük például Jimmy Swaggartot: újra és újra különféle szexbotrányokba keveredik, mégis probléma nélkül szerepel tovább. Ez az úgynevezett rejtély. Ugyanezt mondanám David Duke-ra is. Az igazi kérdés nem az, hogy rasszista-e, antiszemita-e. Ezek hamis kérdések; habitusa, eszmerendszere puszta pózolás, ami csak még veszélyesebbé teszi.

JA: Mert ez az értékrendje?

SŽ: Nem valódi antiszemita. Nem azt mondom, hogy egyszerűen csak viccel, ennél azért árnyaltabb a kép. Mondjuk így: a póz, a képmutatás az értékrendje alapja. Fredric Jameson egy filmekről szóló cikkében beszél erről. Tizenöt évvel ezelőtt volt egy horrorfilm-hullám, olyan művekkel, mint Az ördögűző, a Cápa stb. Az ördögűző nem csupán a természetfeletti erőkben való hitre épített. Jameson véleménye az, hogy ezek a filmek egyfajta nosztalgiát fejeznek ki a régi világ iránt, ahol még könnyű volt hinni az ördögben. Ez egy kifinomultabb dialektika. Ugyanaz a játék, amit David Duke is játszik. Ma már nem lehet igazán antiszemitának lenni. Duke egyfajta nosztalgikus figura. Műfaja afféle múltidézés: „ugye, milyen jó is volt, amikor még lehetett, mint a jó öreg Adolf napjaiban?” Nem azt mondom, hogy nem veszélyes, még veszélyesebb és undorítóbb. Tudja, miért?

JA: Ugyanaz a hozzáállás, ám magasztos cél nélkül?

SŽ: A szimbólumoknak még mindig szerepük van, de, mint már említettem, a mai ideológiák alapvető sajátossága, a spinozai értelmezési keretekbe illően, nem a fundamentalizmus, hanem a nosztalgiának és a cinizmusnak egyfajta keveréke: távolságtartás, a régi szép időkbe merengés stb. Mi, messzi távlatokba tekintő politikai teoretikusok nem tekinthetjük ezt véglegesnek, nem mondhatjuk, „rendben, innentől az emberiség majd szépen ellebeg az egyetemes értékek spinozai vizei felett.” Nem lehet ez a végső horizont; ez számomra elfogadhatatlan.

JA: A Nyugat-Európába és Amerikába emigráló oroszokat illetően mondhatjuk, hogy a saját országukban egészen mást éltek meg: emberek tömegei dolgoztak együtt a gyárakban, iparágakban, hozzászoktak ahhoz, hogy csoportként hatalmas erejük van. Ám a spinozai világlátás ehelyett otthon tartja az embereket, feloszlatja a csoportokat. Mi történik, ha majd ezeknek az embereknek meg kell birkózniuk ezzel az otthonmaradással? Tetszeni fog ez nekik? Azt mondja, nem ez az utolsó lépcsőfok, tehát visszatérünk majd az együttléthez, a csoportok erejéhez?

SŽ: Nem, nem, nem, természetesen a visszatérés lehetetlen. Van egy igen fontos jelenség, ami új szinten jelent meg Kelet-Európában. Oroszországban már közelít, Lengyelországot, Csehszlovákiát (sic! – a ford.) és Magyarországot pedig már elérte. A demokratikus lelkesedésnek vége, most pedig teljes apolitizálódás következik, cinikus visszatérés a magánéletbe. Ez Kelet-Európa legutóbbi állapota, mint ahogy a közelmúltbeli választásokon láttuk.

JA: Tehát ez a magunkba fordulás az egész világon kezd ugyanolyan lenni?

SŽ: Igen, de egy másik, sokkal veszélyesebb szinten. A probléma Kelet-Európában az, hogy az emberek valami mást vártak. Ezért veszélyes a depolitizált reakció. Az alapháttér a helyzethez az, hogy amit a kapitalizmustól vártak, abban ellentmondás feszül. Mindent akartak. Mit is jelentett a kommunizmus megszűnése és a kapitalizmushoz való visszatérés az átlagos kelet-európai lakosnak? A kelet-európaiak megélték, ahogy a kommunizmus szétszedte organikus közösségeiket. Számukra a kommunizmus furcsa idegen test, rákos daganat volt, ami felbomlasztotta, szétszedte, lerombolta a meglévő családi és közösségi kapcsolataikat stb. Így aztán most a posztkommunista társadalomtól elvárják a kapitalizmus individualizmusát, a fogyasztói társadalmat és így tovább, de ezzel egyidejűen – és ez az, ami nagyon fontos – egy újfajta közösségi érzést és szolidaritást is.

JA: Egyfajta posztmodern kapitalizmust?

SŽ: Ez egy szigorú önellentmondás, mivel a kapitalizmus nem ilyen, határozottan nem ilyen. Én ezt találom a legveszélyesebbnek, ezt az ellentmondásos vágyat. Van-e nevünk arra a rendszerre, arra a szociális és politikai rendszerre, ami pontosan ezt kívánja elérni? Kapitalista rendszer és organikus közösség egyszersmind: ez a fasizmus legalapvetőbb definíciója. Mi volt például Argentínában Perón ígérete? Megkapjátok a kapitalizmust, de vele a szolidaritást is. Ez a vágy szerintem: protofasiszta törekvés. Durván hangozhat, de amire a legtöbb kelet-európai vágyott, az nem az emberarcú szocializmus, hanem az emberarcú fasizmus volt. Ez nagyon veszélyes. Az antiszemitizmus az ilyen időszakokban üti fel a fejét. Most pedig szörnyen csalódottak. Miért nem kaptuk meg, amit akartunk: kapitalizmust és organikus közösségeket egyszerre?

JA: A fasizmusnak általában van emberi arca.

SŽ: Igen, bizonyos értelemben. Ám hogy ide elérj, ellenséget kell találnod. Ellenségképet kell festened.

JA: A zsidókat, vagy…

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

 

(MURÁTH Péter fordítása)

Facebook Comments