Slavoj Žižek: A kölni tömeges támadás: obszcén karnevál, nem más

Slavoj Žižek: A kölni tömeges támadás: obszcén karnevál, nem más

- in Kiemelt, Komoly
98
zizek-1

Vajon a minapi kölni szexuális erőszaksorozat a nyugati értékrend és középosztálybeli ízlés elleni szándékos támadás volt?

Kik az aljas nyolcak Quentin Tarantino Aljas Nyolcas című filmjében? Az ÖSSZES szereplő. A rasszista fehérek, az északi haderő fekete katonája, férfiak és nők, a törvény emberei és a banditák – mind egyformán gonoszak, kíméletlenek és bosszúállók. A film legzavarbaejtőbb mozzanata az, mikor a (Samuel L. Jackson által remekül megformált) fekete tiszt (az északi haderő őrnagya) perverz élvezettel csámcsogva a részleteken elmeséli egy öreg déli tábornoknak, hogyan ölte meg ő (S. L. J.) a (tábornok) rasszista fiát, aki sok-sok fekete haláláért volt felelős. Miután a dermesztő szélben masíroztatta, egy orális aktus fejében meleg takarót ígért a fagyoskodó fehér fiúnak. A fiú kötélnek állt, Jackson viszont nem állt szavának, hagyta meghalni a hidegben. Nincsenek hát jó fiúk a rasszizmus elleni harcban (sem) – „cinkos gazember”, könyörtelen martalóc itt mindenki. De vajon megegyezik-e a kölni szexuális erőszaksorozat tanulsága a filmével?

Jóllehet, a menekültek (legtöbbször) maguk is áldozatok, rommá bombázott országot, felperzselt földet hagyva maguk mögött keresnek menedéket, mindez önmagában nem teszi őket automatikusan mentessé az aljasságtól, a megvetendő viselkedéstől.

Hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a szenvedésben nincs semmi felemelő, nincs benne megváltás: a társadalmi ranglétra legalján álló áldozati lét nem biztosít előjogot az erkölcs és igazság képviseletére.

De egy efféle általános rácsodálkozás korántsem elegendő – közelebbről kell megvizsgálnunk a kölni incidenst előidéző szituációt. A párizsi merényleteket követően kialakult „nemzetközi helyzetet” elemezve1 Alain Badiou háromféle hozzáállást, viszonyulást különböztet meg a globális kapitalizmus világában: a nyugati, középosztálybeli, liberális-demokrata nézőpontot, aztán azokét, akiket a Nyugaton kívüli világban fűt a Nyugat utáni vágyakozás (le desir d’Occident) és a fasiszta nihilistákat, akikben a Nyugat iránti irigység halálos, ön- és közveszélyes gyűlöletté erjed. Badiou rávilágít, hogy amit a média az „iszlám radikalizálódásának” nevez, az egyszerű, vegytiszta fasizálódás.

„[…] ez a fasizmus a nyugat iránti reménytelen sóvárgás érméjének másik oldala, melyre veretve többé-kevésbé katonai jellegű bűnbandák maffia-mód lazán és rugalmasan szervezett/szabályozott szövetségének képe díszeleg. E szövetségben sokféle ideológia megfér, s ha épp vallási köntöst ölt, az nem több puszta formalitásnál.”

A középosztály ideológiáját valló Nyugatot egy ellentmondás kísértete járja be: arrogáns magabiztossággal tesz hitet értékrendjének (t. i. az egyetemes emberi és szabadságjogok tisztelete, melyet a külvilági barbárok hada fenyeget) felsőbbrendűsége mellett, ugyanakkor fortélyos félelem gyötri, hogy véges javait őrző elkerített birtokát feldúlják, megszállják a kinti milliárdok, kiknek a globális kapitalizmusban nem osztottak lapot, sem megtermelői, sem fogyasztói nem lévén a javaknak. A birtokon belül lévők legnagyobb félelme, hogy a kirekesztettek közé kerülhetnek.

A Nyugat utáni vágyakozók legtisztább mintaképei a menekült-bevándorlók; az ő vágyuk nem épp forradalmi: csak el a felperzselt (szülő)földről, az ígéret földje, a fejlett nyugati világ felé. (Akik közülük hátra maradnak, azok teremtik a nyugati prosperitás szánalmas másodpéldányait a harmadik világban, cappuccinóbár-, kávéház-, és bevásárlóközpont-utánzataikkal Luanda-, Lagos- meg satöbbi-szerte.)

De, minthogy e képmutatók nagy része számára ez a vágy (a nyugatiság vágya) soha be nem teljesülhet,

a fennmaradó lehetőségek egyike a nihilista pálfordulás: a frusztráció és az irigység gyilkos, önpusztító nyugatutálattá radikalizál(ód)ása, frigyre lépés a véres bosszú démonával. Badiou ezt a fajta erőszakot a halálösztön megnyilvánulásának tekinti, olyan erőszakos késztetésnek, mely a (z ön)pusztítás orgiasztikus aktusában tetőzik, bármiféle alternatív jövő- vagy társadalomkép felvázolása nélkül.

Badiou helyesen emeli ki, hogy a fundamentalista erőszak híján van bármiféle egyenlősítő, felszabadító forradalmi potenciálnak: ez a jelenség nagyon is inherens része a globál-kapitalista univerzumnak, rejtőzködő belső démona. A fundamentalista fasizmus legelemibb pillére az irigység. A fundamentalizmus veszett nyugatutálata a Nyugat utáni vágyakozásban gyökeredzik. A pszichoanalízis által réges-rég leírt mechanizmussal van itt dolgunk, mikor a frusztrált vágyakozás agresszióba megy át. Az iszlám csak háttérül szolgál a (z ön)pusztító gyűlölethez. Az irigységnek ez a destruktív potenciálja vezeti el Rousseau-t az amour-de-soi (önbecsülés, [egészséges] önszeretet, R. elemzőinél tulajdonképpen „értelmes” vagy „racionális egoizmus”) és az amour-propre, a perverz önimádat közötti distinkcióra, mely utóbbi nem egy cél elérésére, hanem az ezt nehezítő akadályok elpusztítására tör:

„Az elsődleges szenvedélyek, amelyek közvetlenül a boldogságunkra irányulnak, csak azokra a tárgyakra hatnak, amelyek ehhez kapcsolódnak. Csak az önszeretet elvén működnek, lényegüket tekintve mind szeretetre méltóak és kellemesek: de amikor egy akadály miatt eltérülnek tárgyuktól, a szenvedélyek inkább foglalkoznak azzal, hogy eltávolítsák az akadályt, mint azzal, hogy elérjék a célt, s ilyenkor megváltozik természetük, ingerültté és gyűlölködővé lesznek. Így az önszeretet – ami egy jó és abszolút érzelem – önzéssé válik, azaz egy olyan viszonylagos érzéssé, amely által magunkat másokkal hasonlítjuk össze, ami preferenciákat igényel, és melynek élvezete tisztán negatív, és e szenvedélyt többé nem elégíti ki az önmagának okozott jó, csakis a másoknak okozott rossz.”2

A gonosz ember ilyenformán NEM egoista, aki „csak a saját érdekeit tartja szem előtt”. A vérbeli egoista túlságosan elfoglalt önnön javának akarásával ahhoz, hogy mások balszerencséjének kovácsolásával is törődni tudjon. A gonosztevő legalapvetőbb valódi vétke éppen az, hogy mások jobban érdeklik magamagánál. Amit Rousseau megmutat, tipikus libidinális mechanizmus: a libidinális törekvés invertálása a céltól az akadály felé. Ez az eljárásmód könnyen tetten érhető a fundamentalista erőszak megnyilvánulásaiban, legyen szó akár az oklahomai robbantásokról3, akár az ikertornyok ledöntéséről. Mindkét esetben a puszta gyűlölet egyszerű megnyilvánulásával van dolgunk, az akadályok, az oklahomai FBI-iroda, az ikertornyok ledöntése, elpusztítása volt a lényeg, nem valami nemes cél, egy/az igaz keresztény vagy muszlim társadalom megvalósítása.4

 Az efféle fasizálódás aztán komoly vonzerőt gyakorolhat a csalódott menekült ifjúság egyes tagjaira, akik nem lelik honjukat a nyugati hazában vagy a perspektívát, amellyel azonosulni tudnának. A fasizálódás könnyű receptet ajánl e frusztráció lefőzésére: kalandos életet, megszentelt, vallásos lével leöntve és bőséges anyagi javakkal (szex, kocsik, fegyverek…) megtűzdelve. Ne feledjük: az Iszlám Állam klasszikus maffiaszervezet is, olajat, műkincseket, gyapjút, fegyvert és rabszolganőket bocsát áruba; „a halálos hősiesség és a nyugati korrupció sajátos keverékeként” működve.

Magától értetődik, hogy ez a fundamentalista-fasiszta erőszak a globális kapitalizmussal járó erőszaknak csak egyik ága; s hogy nem feledkezhetünk el a fundamentalista erőszaknak a nyugati országokban is fellépő formáiról (rasszizmus, menekültellenes populizmus stb.) és a kapitalizmus módszeres erőszak-gyakorlásának többi megnyilvánulásáról sem, a globális piacgazdaság katasztrofális hatásaitól kezdve a katonai „beavatkozások” hosszú soráig. Az iszlamofasizmus jelensége a szó nietzschei értelmében vett reakció: a tehetetlenség megnyilvánulása önpusztító haraggá forralva.

Jóllehet, lényegében egyetértek Badiou elemzésével, három fontos kijelentését problematikusnak találom.

Először is: a vallás szerepének, a fasiszta nihilizmus vallásos megnyilvánulásának lebecsülését, mintha ez csak felületes, sokadlagos vonás volna. „A vallás csak köntös, semmiképp sem a dolgok igazi tartalma, pusztán a szubjektivizáció egy formája, nem a valódi <<lényeg>>”. Nos, abban Badiounak teljesen igaza van, hogy a modern muszlim terrorizmus gyökereit ősi vallási szövegekben kutatni (a jó öreg „már a Koránban is írva vagyon”-sztori) félrevezető, téves gyakorlat: inkább a mai globális kapitalizmus háza táján kellene söpörnünk, s az iszlamofasizmust ennek csapdahelyzetére adott reakcióként szemlélnünk, mely az irigységet váltja gyűlöletre. De (!), kritikus szemmel tekintve a vallás vajon nem eleitől fogva köntös-e inkább, mintsem „a dolgok lényege”? A vallás vajon nem alapvetően az emberi szenvedések „szubjektivizációjának egyik formája”-e? S ilyenformán nem mondhatjuk-e, hogy bizonyos értelemben a ruha, a köntös teszi a lényeget, az adja meg a formát, a módot, ez szabja meg, ki hogyan látja-tapasztalja-éli meg a világot s benne önnön helyzetét – nincs mód arra, hogy a hívő ember kilépjen a hitéből, s mintegy kívülről nézze, milyenek is, hogyan is mennek a dolgok „valójában”.…

Másodszor:

a menekültek és „migránsok” túlságosan is gyors és készséges beskatulyázását egyfajta „nomád proletáriátusként”, a világban mit sem számító, nem „prise en compte”5 tömegek előőrseként. De vajon nem épp a migránsok, a bevándorlók és a menekültek (nagy részük legalábbis) a „Nyugat iránti vágy” legelszántabb megszállottjai? Nem épp ezek az emberek sínylik meg leginkább hazájuk elnyomó ideológiáját?

Végezetül pedig: a naiv óhajtást, mi szerint „jöjjünk és lássunk, lássuk, kik ezek az emberek, a „mások”, akikről szó van, kik ők valójában. Gyűjtsük össze gondolataikat, eszméiket, világlátásuk elemeit, akárcsak a magunkéit, s egyesítsük mindezt az emberiség jövőjének stratégiai víziójában!”

Könnyű mondani, nehéz megtenni.

Ezek a „mások”, ahogy Badiou maga is kifejti, végletesen el vannak tájolódva, az irigység és a gyűlölet megszállottjai, mely irigység és gyűlölet a Nyugat iránti elvetélt vágyakozásból ered (ezért is megy át önpusztításba). Naivul humanista metafizikus gondolat volna azt feltételezni, hogy a vágyakozás, irigység és gyűlölködés eme ördögi köre mögött az egyetemes szolidaritásnak valamiféle „mélyebb”, emberi magva sarjad. Megannyi történet kering arról, hogy a menekültek közt sok a „kivételes”, főként szíriaiak. A menekülttáborokban kitakarítanak maguk után, udvariasan, tisztelettudóan viselkednek, sok köztük az iskolázott, az angolul beszélő, s legtöbbször ki is fizetik, amit fogyasztanak… röviden: úgy érezzük, olyanok ők, mint mi magunk, mint a mi civilizált, jól nevelt középosztályunk.

Dívik azt állítani, hogy a menekültek közt kisebbségben vannak az erőszakosak, s az elsöprő többség mélyen tiszteli a nőket… ez persze így igaz, mindazonáltal vessünk csak egy közelebbi pislantást ennek a tiszteletnek a struktúrájára: miféle nőket illet meg, s mit várnak (el) tőlük cserébe? Mi van, ha akkor (és csakis akkor) örvendhet egy nő e tiszteletnek, ha szófogadó fehércselédként „teszi a dolgát”, ellátja a ház körüli teendőket, viszont férjének jogos haragját vívja ki azzal, ha „eszét veszti”, s alapvető autonómiájának jegyében kezd el cselekedni, élni?

A mi nyugati médiánk általában választóvonalat húz a „civilizált”, középosztálybeli menekültek s „barbár”, alsóbb osztálybeli sorstársaik közé, akik lopnak, zaklatják a polgárokat, erőszakoskodnak a nőkkel, nyilvánosan végzik a dolgukat stb. … Ahelyett, hogy ezt az egészet rasszista szemétként a kukába hajítanánk, szedjük össze a bátorságunkat, és jelentsük ki, hogy rejlik azért benne az igazságnak egy szikrája: a brutalitás, a nyílt kegyetlenkedés a gyengékkel, állatokkal, nőkkel mindig is része volt az „alsóbb néposztályok” fegyvertárának; a hatalmon lévőkkel szembeni ellenállás bevett eszköze volt a látványos, ádáz erőszak, mely a polgári jóérzést sérteni, a polgárt megdöbbenteni volt hivatva. Nagy a kísértés, hogy ekként tekintsünk a kölni szilveszter-estére is, mint a vadak farsangjára, az alsóbb osztályok obszcén karneváljára.

 

„A német rendőrség vizsgálja a bejelentéseket, melyek szerint számos nőt ért szexuális zaklatás és/vagy rablótámadás Kölnben a szilveszteri ünneplés közben egy olyan támadássorozat során, melyet egy miniszter ’a bűnözés teljesen új dimenziójának’ titulált. A rendőrség szerint a szexuális és rablótámadásokért ’arab és észak-afrikai származású’ férfiak tehetők felelőssé. több mint száz bejelentés érkezett a rendőrségre, ezeknek mintegy harmada szexuális bűncselekményekkel kapcsolatban. A városközpontot „törvényen kívüli övezetté” változtatta mintegy ezer, a leírások szerint részeg és agresszív férfi. Nem tudni, egyetlen szervezett csoport vagy több kisebb banda tagjaiként hajtották-e végre az ünneplők elleni bűncselekményeket. Több nő arról számolt be, hogy az elkövetők szorosan körülvették, szexuálisan bántalmazták és kirabolták őket. néhányan tűzijátékokat hajigáltak a tömegbe, ezzel is növelve a zűrzavart. Egy áldozatot megerőszakoltak. Egy önkéntes rendőrnő szintén a szexuális bűncselekmények áldozatai között volt.”6

 

Amint az várható volt, a bűncselekmény-sorozat méretéről alkotott képünk  azóta pontosabb lett: immár ötszáznál is több feljelentés érkezett megtámadott nőktől, és más német (és svéd) városokból is hasonló incidensekről adtak hírt. Találgatások kaptak szárnyra, melyek szerint a támadásokat előre eltervezték és összehangolták, a „civilizált nyugat” jobboldali, bevándorló-ellenes barbár „védelmezői” véres akciókkal vágnak vissza, az erőszakspirál elszabadulni látszik… És, amint az ugyancsak várható volt, a liberális baloldal minden követ megmozgatva igyekszik szőnyeg alá söpörni az incidenst, ahogy azt a rotherhami események kapcsán is tette.

 

De ez még nem minden: a kölni karnevál jól illeszkedik egy hosszú-hosszú eseménysorba, melynek kezdete az 1730-as évek Párizsáig nyúlik vissza, az úgy nevezett „Nagy Macskamészárlásig”, melyet Robert Darnton feljegyzéseiből7 ismerünk. Nyomdászinasok egy csoportja megkínzott és rituálisan meggyilkolt minden macskát, ami a kezük ügyébe került, köztük mesterük (gazdájuk) feleségének dédelgetett macskáját is. A mester házánál az inasoknak lényegesen rosszabbul ment soruk, mint a gazdasszony macskáinak, különös tekintettel a szürkére (la grise), a hölgy kedvencére. Egy este aztán a fiúk úgy határoztak, helyrebillentik a dolgok ily méltánytalan állását: több zsáknyi félholt macskát hordtak össze az udvarra, majd egy rögtönzött bitóra akasztva kivégezték őket, megrészegülve az örömtől, a rendetlenkedéstől és a nevetéstől… De miért volt a gyilkosság ilyen örömteli aktus?

A karnevál alatt a hétköznapi emberek felfüggesztették hétköznapi szabályaikat, és ünnepélyesen sutba dobták vagy épp feje-tetejére állították a társadalmi rendet, dérrel-dúrral, síppal-dobbal kísért féktelen körmeneteik során. A karnevál a jókedv, a szexualitás és a féktelenség évada volt, s a zabolátlan tömeg gyakran tűzte a macskakínzást fékevesztett tombolásának műsorára. Egy-egy megcsalt férj vagy egyéb áldozat megcsúfolása, kigúnyolása során a fiatalok macskát adtak kézről kézre, jól megcibálva bundáját, hadd nyervogjon-vonyítson kínjában. Faire le chat – így nevezték. A németek macskazenének nevezték, a megkínzott állatok kétségbeesett nyávogása nyomán. Az állatok, különösen a macskák kínzása közkedvelt szórakozás volt szerte a kora-újkori Európában.8 A macskák a polgári családi élet legintimebb szegmensét: a szexualitást szimbolizálták. Le chat, la chatte, le minet – ugyanazt jelentik franciául, mint a pussy angolul, s századokon át szolgáltak obszcén tréfák alanyaiként.

Miért ne foghatnánk hát föl a kölni incidenst a faire le chat egyfajta modern változataként? A pikszisen kívüliek karneváli lázongásaként? Nyilvánvalóan nem pusztán kiéhezett fiatal férfiak szexuális kielégülés-hajszolásáról van szó – arra vannak diszkrétebb, jobb lehetőségek is – hanem elsősorban nyilvános, látványos eseményről, melynek célja a félelem és megaláztatás magjának elhintése, a privilegizált németek „cicusainak” fájdalmas kiszolgáltatottságba taszítása. Ebben, persze, semmi egyenlősítő vagy felszabadító nincsen – de hát a valódi karneválok már csak ilyenek.

Ezért tartom a menekültek felvilágosítására irányuló naiv törekvést (hogy elmagyarázzuk nekik, hogy mifelénk mások a szokások, a szexuális normák, hogy egy nőnél a miniszoknya és a mosoly még nem feltétlenül jelent „felhívást keringőre” stb.) hajmeresztő hülyeségnek – hisz ezt ők pontosan tudják, és pont ezért csinálják. Tisztában vannak vele, hogy amit tesznek, az a mi kultúránktól idegen, s éppen az érzékenységünket megsértendő cselekednek mégis így. Az irigységen és bosszúálló agresszión alapuló hozzáállásuk megváltoztatása a cél, nem az, hogy olyasmit tanítsunk nekik, amit régesrég jól tudnak.

Az igazán kemény lecke, amit ez az ügy feladott nem kevesebb, mint hogy nem elég egyszerűen hagyni, hogy az elnyomottak hallassák a hangjukat: valódi és teljes egyenjogúsításukhoz arra van szükség, hogy a közösség (mi, többiek és ők maguk együtt) bevezesse őket a szabadságba.

Muráth Péter fordítása

 

 

Facebook Comments