Slavoj Žižek: A PANAMA-PANAMA MAGYARÁZATA

Slavoj Žižek: A PANAMA-PANAMA MAGYARÁZATA

- in Kiemelt, Könnyű
2022
night

Miért nyalja a kutya a saját micsodáját?

A Panamai offshore-botrányban az az igazán meglepő, hogy nincs benne semmi meglepő: hát nem azt tudtuk meg belőle, amit tudtunk, hogy megtudhatunk belőle?!

Mégis: más tudni az offshore-számlák létezéséről úgy általában, s megint más látni a konkrét bizonyítékokat. Olyan ez, mint tudni, hogy megcsal a partnerünk, csak-csak elfogadjuk az elvont tudást, de fájdalmat keltenek a szaftos részletek. S ha fényképeken látjuk, mi mindent csináltak… Valahogy így állunk hát: orrunk előtt a világ gazdagjainak mocskos pénzügyi pornóképei, és nem tehetünk úgy továbbra is, mintha mit sem tudnánk minderről.

1843-ban az ifjú Karl Marx mondta a német ancien régime-ről, hogy az „csak képzeli, hogy hisz magában, s igényli, hogy a világ ugyanezt képzelje”. Efféle helyzetben a szégyent a hatalomban ülők fejére olvasni maga is fegyver. Vagyis, ahogy Marx folytatja: a meglévő nyomást még nyomósabbá kell tenni, azáltal, hogy a súlyát érzékeltetjük; a szégyent szégyenletesebbé teszi az, hogy közzé teszik.”

Éppenséggel ilyen helyzetben vagyunk mi is, ma is. Szembesültünk a meglévő világrend szégyentelen cinizmusával, a világrendével, melynek képviselői csak képzelik, hogy hisznek eszméikben demokráciáról, emberi jogokról, miegymásról, s a WikiLeaks-ügy meg a panamai kiszivárogtatás a szégyenteljes részletek közzé tételével még szégyenletesebbé teszi a szégyent – saját szégyenünket, hogy még mindig megtűrjük magunkon az effélék igáját, magunk fölött az ilyen hatalmat.

Gyors pillantást vetve a panamai dokumentumokra, mindjárt szemünkbe ötlik egy párját ritkítóan pozitív meg egy párját ritkítóan negatív jellegzetesség. A pozitívum a földkerekséget át- és felölelő szolidaritás: a globális tőke árnyékában testvérek vagyunk valamennyien. A fejlett nyugati világ ott van, beleértve a „korrumpálhatatlan” skandinávokat, kezet rázva Vlagyimir Putyinnal. És Hszi, a kínai elnök, Irán és Észak-Korea is ott van. Muszlimok és zsidók kacsintanak cinkosan össze – az igaz multikulturalizmus birodalma ez, melyben mindenki egyenlő és mindenki különböző. A negatívum: az USA-jelenlét szembeötlő hiánya, mely hajlamosíthat hitelt adnunk egynémely orosz meg kínai híresztelésnek, melyek szerint a kiszivárogtatás mögött konkrét politikai érdekek áll(ná)nak.

Mi hát a teendő, mihez kezdjünk az adatokkal? Az elsőként (és legerősebben) jelentkező reakció: az erkölcsi felháborodás, naná. De fontosabb dolgunk is van ennél, témát kell váltanunk, át kell térnünk az erkölcseinkről a gazdasági rendszerünkre: a politikusok, bankárok, pénzemberek mindig is kapzsik és pénzsóvárok voltak, de mi van, mi rejlik a jogi és pénzügyi rendszerben, ami lehetővé tette/teszi, hogy ily mértéktelenül kielégíthessék mohóságukat?

A 2008-as pénzügyi összeomlás óta, a pápától lefelé közszereplők falkái intenek minket óva a kapzsiság, felhalmozás és fogyasztás gonosz kísértésétől. Ahogy egy pápához közeli teológus megfogalmazta: „Ez a válság nem a kapitalizmus, hanem az erkölcsök válsága”.  S még a baloldalról is sokan tapossák ezt az ösvényt. Pedig antikapitalizmusból nincs hiány manapság: az occupy-mozgalmak néhány éve jelentkeztek, a kapitalizmus borzalmainak ábrázolásaival teli a padlás: könyvek, oknyomozó riportok, újságcikkek, tévériportok mutatják be: hogyan mérgezik gonosz cégek gátlástalanul környezetünket, hogyan markolnak fel korrupt bankárok zsíros jutalmakat közpénzen megmentett bankjaiktól, hogyan dolgoztatnak agyon gyerekeket éhbérért édességboltokban.

A kritikáknak e nagy áradásában rejlik azonban egy csapda: amit egyikük sem kérdőjelez meg, az az ilyesféle túlkapások elleni küzdelmek liberális-demokratikus keretrendszere. Kimondott vagy rejtett céljuk a kapitalizmus demokratizálása, a demokratikus kontroll kiterjesztése a gazdaságra, megvalósítva mindezt a nyilvánosság nyomása, különféle kormányzati szervek, szigorúbb törvények és tisztességes rendőrök becsületes nyomozómunkája által. A rendszert mint olyat azonban nem kérdőjelezi meg senki, a jogállam demokratikus intézményi keretrendszerét az „etikus antikapitalizmus” mégoly radikális képviselői (mint pl. az occupy-mozgalmak) is érinthetetlen szent tehénként kezelik.1

Ezt a – kerülendő! – hibát szépen példázza a baloldali keynesiánus közgazdászról, John Galbraith-ről szóló (meglehet, költött) anekdota. Mielőtt útra kelt volna a Szovjetunióba, az ’50-es évek vége felé, ezt írta antikommunista barátjának, Sidney Hooknak: „Ne félj, nem csábítanak el a szovjetek, hazatérek majd, és hírül adom, hogy a Szovjetunióban szocializmus van!”  „Csakhogy én attól félek” – felelte Hook – „hogy hazatérsz majd, és hírül adod, hogy a Szovjetunióban nincs szocializmus”. Ami Hookot aggasztotta, az az eszme tisztaságának naiv védelme: a gondolat, hogy ha a szocialista társadalom építése bajjal jár vagy gajra megy, csak annyit jelent, hogy nem jól csinálják. Hát nem ugyanezt a naivitást érhetjük tetten napjaink piaci fundamentalizmusában?

Mikor pár éve egy tévé-vita során Guy Sorman francia gondolkodó kijelentette, hogy a demokrácia és a kapitalizmus szükségszerűen kéz a kézben jár, nem állhattam meg, hogy rá ne kérdezzek, hát Kínával mi van. Sorman kapásból visszavágott: „Kínában nincs kapitalizmus”. A megrögzött kapitalizmus-párti Sorman szemében, ha egy ország nem demokratikus, akkor abban nem lehet kapitalizmus, csak annak valami eltorzult, silány utánzata, amiképpen egy demokratikus kommunista szemében a sztálinizmus egyszerűen nem volt a kommunizmus autentikus formája.

A háttérben rejlő alapvető logikai buktatót nem nehéz tetten érni, ott rejlik a jól ismert viccben is: „a menyasszonyom sohasem késik, mert ha késik, többé már nem a menyasszonyom!”.  Efféle hallatlanul ferde okoskodással magyarázzák napjaink piacvédő apologétái is a 2008-as válságot: nem a szabadpiac okozta a bajt, hanem az állami szabályozás, vagyis az, hogy a gazdaságunk nem (volt) valódi, szabad piacgazdaság, hanem a jóléti állam bilincseiben vergődő rab. A panamai offshore-botrány tanulsága pontosan az, hogy ez nem igaz: a korrupció nem valamiféle véletlenszerű rendellenessége a globális kapitalizmusnak, hanem alapvető tulajdonságainak egyike.

A Panamai papírokból kiolvasható lecke osztályjellegű, egyszerű és egyértelmű. Az ügy megmutatja, hogy a gazdagok külön világban élnek, ahol mások a szabályok, ahol a jogrend és a hatóság torz módon cselekszik, s nem pusztán védi a gazdagokat, de a törvényt is az ő kényükhöz-kedvükhöz hajlítja, torzítja.

Sok jobbos liberális kommentár máris a jóléti államra, illetve annak maradék roncsaira húzza a vizes lepedőt Panama-ügyben. Mivel a javakat és jövedelmeket oly sok adó terheli, nem csoda, hogy tulajdonosuk igyekszik alacsonyabb adókkal terhelt helyre menekíteni azokat, s ebben, végül is, nincs semmi illegális. Legyen e kifogás bármily röhejes, az érvelésben ott rejlik az igazság magja, s két fontos pontra is rávilágít. Először is, hogy a legálist az illegálistól elválasztó határvonal mára csak egy agyonsatírozott, -radírozott paca, leginkább interpretáció kérdése. Másodszor pedig, hogy a javaikat offshore-számlákra és adóparadicsomokba menekítő gazdagok nem pénzsóvár szörnyetegek, hanem a tulajdonukkal jól sáfárkodó, racionálisan gondolkodó emberek. A kapitalizmusban nem lehet kiönteni a pénzügyi spekulációktól szutykos fürdővizet, és megtartani a reálgazdaság egészséges, tiszta csecsemőjét. A szutykos víz valójában ott kering a csecsemő ereiben.

Nem szabad félnünk ide lyukadnunk ki. A globális kapitalizmus jogrendszerének leglényege nem más, mint a legális korrupció. Az, hogy hol kezdődik a bűnözés, hogy melyik üzleti trükk legális és melyik nem, nem jogi, hanem a politikai kérdés, hatalmi harcok hozadéka.

Miért teszik hát üzletemberek és politikusok ezrei azt, ami a panamai panama dokumentumaiban olvasható? A válasz ugyanaz, mint a régi-jó találós kérdésben: Miért nyalja a kutya a saját micsodáját? Mert tudja.

Muráth Péter fordítása

Az eredeti cikkre ide katt!

Facebook Comments