Adorno híres előadásának befejező része. Minden erejét erre a részre tartogatta, nagyon ütős tételekkel!
AZ ELŐADÁS ELSŐ RÉSZE ITT, A MÁSODIK ITT OLVASHATÓ.
A fasiszta vágykép ma kétségtelenül egybeolvad az úgynevezett alulfejlett országok nacionalizmusával, amelyeket ma már nem alulfejlett, hanem fejlődő országoknak szokás nevezni. Az egyetértés azokkal, akik érzésük szerint pórul jártak az imperialista versenyben, és mégis igyekeztek közel férkőzni az asztalhoz, már a háborúban is kifejezésre jutott az olyan szlogenekben, mint a „nyugati plutokrácia” és a „proletár nemzetek”. Nehéz lenne megmondani, hogy ez a tendencia már beletorkollott-e, és ha igen, milyen mértékben, a német hagyomány civilizáció- és nyugatellenes búvópatakjába, és hogy Németországban is kirajzolódik-e a fasiszta és a kommunista nacionalizmus konvergenciája. A nacionalizmus ma egyben túlhaladott már és aktuális. Túlhaladott, mert abban a korszakban, amikor a nemzetek kényszerűen blokkokba rendeződnek a legerősebbek fennhatósága alatt, már csak a fegyvertechnológia fejlődése miatt is, a szuverén különálló nemzet, főként a haladó kontinentális Európában, elveszíti történeti szubsztancialitását. A nemzet eszméje, amely egykor kifejezte a szabad és önálló polgárok érdekeinek gazdasági egységét a feudalizmus territoriális korlátaival szemben, maga vált korlátjává a társadalom egészében rejlő lehetőségeknek. Annyiban azonban a nacionalizmus mégis aktuális, hogy kizárólag a nemzet áthagyományozódott és pszichológiailag rendkívül terhelt eszméje – amelyet továbbra is egy érdekközösség kifejeződésének tartanak a nemzetközi gazdaságon belül – rendelkezik az erővel, hogy százmilliókat nyerjen meg olyan céloknak, amelyeket ésszerűen nem tekinthetnek közvetlenül a sajátjuknak.
A nacionalizmus önmagának sem hisz már igazán,
és mégis a leghatékonyabb politikai eszköz arra, hogy az embereket arra csábítsa, hogy foggal-körömmel ragaszkodjanak a ténylegesen elavult viszonyokhoz. Mivel a nacionalizmus elégedetlen önmagával és tudatosan elvakult, jelenlegi vonásai szükségszerűen váltak grimaszokká. Ezekkel a vonásokkal, mint a barbár primitív törzsi alkotmányok örökségével, mindig is rendelkezett, de legalább addig sikerült megzabolázni őket, amíg a liberalizmus az egyén szabadságjogait reálisan is a kollektív jólét feltételének ismerte el. A nacionalizmus csak megingásának korszakában vált minden ízében szadisztikussá és destruktívvá. Erről árulkodott a hitleri világ dühe, a nacionalizmus mint paranoid kényszerek rendszere, amely ellene irányult mindenkinek, aki másmilyen volt, mint ő; s éppen ezek a vonásai nem veszítettek semmit vonzerejükből. A paranoia, az üldözési mánia tehát, amely azokat üldözi, akikre kivetíti azt, amit ő maga szeretne – ragályos. A kollektív kényszerképzetek, mint például az antiszemitizmus, igazolják a belső látszatkirályságban visszamaradt, a világhoz fűződő viszonyában pszichikailag kiskorú egyén patológiáját. A pszichoanalitikus Ernst Simmel tézise szerint ezek a kollektív kényszerképzetek mentik meg a félőrülteket egy ideig attól, hogy teljesen őrültek legyenek. Bármennyire nyilvánvaló is a nacionalizmusban rejlő őrületszerű vonás – legalábbis azok számára, akik érthető módon tartanak egy újabb katasztrófától –, mégis ez az, ami a legjobban serkenti a terjedését. Az őrület annak az álomnak a pótléka, hogy az emberiség a világot emberi módon rendezi be – azé az álomé, amelyet az emberek világa makacsul elhárít. És mindaz, ami 1933 és 1945 között történt, a patologikus nacionalizmusban találkozik össze.
Hogy a fasizmus ma is él, hogy a múlt sokat emlegetett feldolgozása mind a mai napig nem sikerült, és saját torzképévé, üres és hideg felejtéssé változott, azt jelenti, hogy továbbra is fennállnak azok az objektív társadalmi előfeltételek, amelyek létrehozták a fasizmust. A fasizmus lényege nem vezethető le a szubjektív diszpozíciókból. A gazdasági rend és az általa diktált gazdasági szerveződés az emberek többségét jelenleg is a megváltoztathatatlan adottságoktól való teljes függésben és kiskorúságban tartja. Ha élni akarnak, alkalmazkodniuk kell a körülményekhez, alá kell vetniük magukat nekik; éppen az autonóm szubjektivitást kell kitörölniük magukból, amelyre pedig a demokrácia eszméje apellál, mivel csak akkor tudják fenntartani magukat, ha lemondanak önmagukról. A társadalmi elvakítás eme rendszerének fölismerése fájdalmas erőfeszítést jelent számukra, amelyben akadályozza őket a mindennapi élet rendje és nem utolsósorban a totalitásig felfújt kultúripar. A beilleszkedés szükségszerűsége – az azonosulás a fennállóval, az adottal, a hatalommal – teremti meg a totalitarizmus lehetőségét. Az elégedetlenség és a düh, amelyet a beilleszkedési kényszer hoz létre és reprodukál, szintén a totalitarizmust támogatja. Mivel a realitás nem hozza el azt az autonómiát, illetve azt a lehetséges boldogságot, amelyet a demokrácia fogalma ígér, az elégedetlenek és a dühöngők a legjobb esetben is közömbösek a demokráciával szemben, de még inkább titkos gyűlöletet táplálnak iránta. A politikai szerveződés módjáról azt gondolják, hogy a társadalmi és gazdasági realitáshoz képest lényegtelen; az emberek azt szeretnék, hogy ugyanúgy illeszkedjenek egymáshoz a kollektív élet formái, ahogyan ők is beilleszkednek, annál is inkább, mivel az államtól egy óriásvállalat kiszámíthatóságát várják el a – mi tagadás – korántsem olyan békés versenyben. Akiknek tényleges tehetetlensége tartósan fennáll, még látszatként sem viselik el azt, ami jobb, mint a saját helyzetük; inkább szeretnének megszabadulni az autonómia kötelességétől, mert félnek, hogy nem képesek megfelelni neki, és belevetik magukat a kollektív én olvasztótégelyébe.
Eltúloztam a borúlátást, de csak a maxima értelmében, miszerint,
ha az igazságnak ma egyáltalán lehet médiuma, akkor az csakis a túlzás lehet.
Ne értsék félre töredékes és sokszorosan rapszodikus megjegyzéseimet, és ne tekintsék spenglerizmusnak, amely maga is egy követ fúj a borzalommal. Szándékom az volt, hogy leírjam a hétköznapok egyhangú homlokzata mögött rejlő tendenciát, mielőtt az áttöri az időközben fölépített intézményes gátakat. A veszély objektív; oka elsődlegesen nem az emberekben rejlik. Sok jel árulkodik arról, hogy a demokrácia, és mindaz, amit a demokráciában le kell szögezni, mélyebben érinti meg az embereket, mint a weimari időkben. Miközben kiemeltem a nem teljesen nyilvánvaló dolgokat, elhanyagoltam azt a megfontolásra nagyon is érdemes körülményt, hogy a német demokráciában 1945 után a társadalom anyagilag soha nem látott mértékben gyarapodott, és ez szociálpszichológiailag sem közömbös. Biztosan nem számít túlzottan optimistának a kijelentés, hogy a német demokrácia és a múlt valódi feldolgozásának ügye nem is áll olyan rosszul, csak elegendő időt és sok egyéb dolgot kell még hagyni neki. Csakhogy az időt hagyni követelményében van valami naivitás, valami felettébb kétes kontemplatív vonás. A világtörténelemnek nem pusztán szemlélői vagyunk, nem egyszerűen csak többé-kevésbé akadálytalanul imbolygunk a történelem tereiben. És úgy tűnik, hogy a világtörténelem, amelynek ritmusa egyre nagyobb mértékben kezd hasonlítani a katasztrófáéra, most sem fogja szubjektumainak megadni az időt, amitől minden magától jobb lesz. Mindez közvetlenül a demokratikus pedagógiához vezet minket. Ha a történtekről akarjuk felvilágosítani az embereket, akkor mindenekelőtt azzal a felejtéssel szemben kell munkához látnunk, amelyhez nagyon is könnyen társul a felejtés igazolása; például azoknak a szülőknek az esetében, akiket kínos helyzetbe hoznak gyermekeik Hitlert firtató kérdései, és akik, már csak azért is, hogy magukat tisztára mossák, a dolog jó oldaláról kezdenek mesélni, arról, hogy az egész tulajdonképpen nem is volt olyan rossz. Németországban divattá vált szitokszavakkal illetni a politikai oktatást, és nem vitás, hogy akadna még rajta javítanivaló, de az oktatásszociológia már most is rendelkezik olyan adatokkal, amelyek azt bizonyítják, hogy a politikai oktatás, feltéve, hogy komolyan és nem terhes kötelességként foglalkoznak vele, több hasznot hoz, mint azt általában gondolni szokás. Mindenesetre ha a nemzetiszocializmus továbbélését komolyan vesszük annyira, amennyire véleményem szerint komolyan kell venni, akkor ezzel a felvilágosító pedagógia határait is kijelöltük. Mindegy, hogy ennek a pedagógiának a kiindulópontja szociológiai vagy pszichológiai, hiszen úgyis csak azokat képes elérni, akik megfelelő nyitottsággal rendelkeznek, és ezért nem is kaphatók a fasizmusra. Másfelől korántsem haszontalan, hogy a felvilágosító munka ezt a csoportot is megerősítse a nem nyilvános véleménnyel szemben. Hiszen jó okkal indulhatunk ki abból, hogy ezek az emberek afféle káderekké válhatnak, akiknek működése a legkülönbözőbb területeken
idővel mégis eléri az egészét – ennek esélye annál nagyobb, minél tudatosabbá válnak.
A felvilágosító munka természetesen nem korlátozódhat ezekre a csoportokra. Ebben az összefüggésben nem kívánok azzal az igen nehéz és a legnagyobb felelősséggel felvetendő kérdéssel foglalkozni, hogy a nyilvános felvilágosítás kísérleteinek milyen mértékben kell vizsgálódás tárgyává tenniük a múltat, és hogy nem épp a múlt makacs felemlegetése vált-e ki dacos ellenállást és éri el pontosan az ellenkezőjét annak, amit a felvilágosítás maga elé tűzött. Mindazonáltal úgy látom, hogy ami tudottá és tudatossá vált, soha nem járhat olyan végzetes következményekkel, mint az, ami tudattalan vagy csak félig tudott, illetve amit eleve tudni vélnek. A lényegi kérdés az, hogyan jelenítjük meg a múltat, tehát képesek vagyunk-e túllépni a puszta szemrehányáson, és azzal a makacs erővel szembeszegülni a borzalommal, amely mégis megkísérli fölfogni a fölfoghatatlant. Amihez természetesen elkerülhetetlen a nevelők nevelése. Komoly akadályt jelent, hogy azt, amit Amerikában behavioural sciencesnek neveznek, Németországban csak nagyon kevesen képviselik. Sürgetően szükséges lenne, hogy az összes egyetemen megerősödjön az a szociológia, amely felöleli saját korunk történeti kutatását. A pedagógiának, ahelyett, hogy másodkézből származó sekélyes frázisokkal locsogna az ember létéről, pontosan azzal a feladattal kellene szembenéznie, amelynek elhanyagolását oly buzgón felhánytorgatják a re-educationnek. A kriminológia Németországban még távol van a modern színvonaltól. Gondoljunk mindenekelőtt a pszichoanalízisre, amelyet korábban éppen úgy háttérbe szorítottak, mint ahogy ma is. Vagy egyáltalán nincs jelen a tudományos életben, vagy pedig olyan irányzatokkal igyekeznek pótolni, amelyek, miközben azzal dicsekszenek, hogy meghaladták a sokat szidott XIX. századot, valójában a freudi elmélet mögé esnek vissza, netán azt egyenesen az ellentétébe fordítják. Pontos és alapos ismerete aktuálisabb, mint valaha. Az ellene irányuló gyűlölet közvetlen összefüggésben áll az antiszemitizmussal, és korántsem pusztán azért, mert Freud zsidó volt, hanem mert a pszichoanalízis lényegét pontosan az a kritikus eszmélés alkotja, amely izzó gyűlöletet vált ki az antiszemitákból. Nem vitás, hogy nincsen lehetőség például tömeganalízisre, már csak az időtényező miatt sem, de rendkívül üdvös lenne, ha a pszichoanalízis elnyerhetné intézményes helyét, és befolyást gyakorolna Németország szellemi klímájára, még akkor is, ha ez csupán annyit jelentene, hogy magától értetődővé válna, hogy nem másokat hibáztatunk, hanem reflektálunk magunkra és viszonyainkra, amelyektől a csökönyös tudat általában dührohamot kap. Mindenesetre a kísérletek, amelyek szubjektív oldalról akarnak szembeszállni a végzet objektív lehetőségével, nem érhetik be kiigazításokkal. Hiszen ezek aligha érintik annak a nehézségét, amivel szemben munkához kell látni. Zsidók múltbéli – mégoly valós – teljesítményeinek emlegetése: nem sokat használ; inkább propagandára hajaz. Csakhogy a propaganda – az irracionalitás racionális manipulációja – a zsarnokok előjoga. Azoknak, akik szembeszállnak velük, nem úgy kellene őket utánozniuk, hogy szükségszerűen maguk kerüljenek hátrányba. A zsidókról zengett dicshimnuszok, mivel csoportként különítik el a zsidókat, túlságosan nagy engedményeket tesznek az antiszemitizmusnak. Az antiszemitizmus azért cáfolható meg oly nehezen, mert számtalan ember lelki ökonómiájának volt rá szüksége, és – meggyengült formában – feltehetőleg szüksége van rá ma is. Ami mindig csak propagandaként nyilvánul meg, mindig kétértelmű marad. Valaki mesélt nekem egy asszonyról, aki megnézte az Anna Frank naplójának színpadi változatát, és utána megrendülve azt mondta: igen, legalább a lányt életben kellett volna hagyni. Talán már ennyi is eredménynek tekinthető, első lépésnek a belátás felé. Ne feledjük azonban, hogy az egyedi eset, elkülönítése által
egyfajta alibijévé lett az egésznek, amelyet az asszony a történet közben elfeledett, pedig felvilágosító szándékkal az iszonyatos egészből kellene valamit megmutatnia.
A helyzet bonyolultsága abból fakad, hogy még az ilyen megfigyelések ellenére sem lehet azt javasolni, hogy inkább ne mutassák be az Anna Frank naplóját és a hozzá hasonló darabokat. Mert bármennyire iszonytatónak és a meggyilkoltak méltósága ellen vétőnek tűnnek is ezek, hatásuk mégis a jó ügyet szolgálja. Azt sem hiszem, hogy fiatal németek és izraeliek találkozóival, közösségi rendezvényeivel különösebb sikereket érhetnénk el az antiszemitizmus leküzdésében – bármennyire kívánatos is az ilyen érintkezés. Eközben ugyanis mindenekelőtt azt előfeltételezzük, hogy az antiszemitizmus valamilyen lényegi kapcsolatban áll a zsidókkal, és ezért a zsidókról szerzett konkrét tapasztalatokkal le lehet küzdeni. Pedig a genuin antiszemitát éppen hogy az jellemzi, hogy nem képes szert tenni semmilyen tapasztalatra, és hogy egyáltalán nem lehet megszólítani. Ha tehát az antiszemitizmus elsődlegesen az objektív-társadalmi viszonyokban gyökeredzik, aztán pedig az antiszemitákban, akkor az utóbbiak, a nemzetiszocialista viccnek megfelelően, kénytelenek lettek volna feltalálni a zsidókat, ha esetleg nem léteztek volna. Ha a szubjektumokban akarjuk legyőzni az antiszemitizmust, nem sokat várhatunk a tények felmutatásától, hiszen ezeket az antiszemiták minden eszközzel távol tartják maguktól vagy legjobb esetben is kivételként semlegesítik őket. Az érvelésnek elsősorban azokhoz a szubjektumokhoz kell fordulnia, akikhez beszélünk. Tudatosítani kell számukra a mechanizmusokat, amelyek a faji előítéletet okozzák bennük. A múlt feldolgozása mint felvilágosítás, lényegét tekintve, nem más, mint ez a fordulat a szubjektum irányába, öntudatának s így énjének is megerősítése. Az így értett múltfeldolgozásnak össze kellene kapcsolódnia néhány elnyűhetetlen propagandatrükk fölismerésével. Ezeket pontosan azokra a lélektani diszpozíciókra szabták, amelyeket az emberekben adottnak kell tekintenünk. Mivel nincs belőlük sok és nem is változnak, nem lesz nehéz azokat kikristályosítani, megismertetni és egyfajta védőoltásként használni őket. A szubjektív felvilágosítás mint gyakorlat problémája csupán azon pedagógusok és pszichológusok közös erőfeszítésével oldható meg,
akik a tudományos objektivitás ürügyével nem vonják ki magukat diszciplínájuk legsürgetőbb és leginkább korjellemző feladatai alól.
Figyelembe véve ugyanakkor a továbbélő fasizmus mögött rejlő objektív erőszakot, a szubjektív felvilágosítás még akkor sem lesz elegendő, ha egészen más energia-befektetéssel és egészen más mélyrétegekben is lát munkához, mint korábban. Ha objektíve akarunk valamit szembeszegezni az objektív veszéllyel, ehhez nem elég a puszta eszme, a szabadság és a humanitás eszméje sem, hiszen ezek, ahogy időközben megtanultuk, absztrakt formájukban nem sokat jelentenek az embereknek. Ha a fasizmus kapcsolódni igyekszik az emberek érdekeihez, bármily korlátozottak legyenek is ezek, akkor a leghatásosabb ellenszer: az igazsága révén megvilágító utalás az emberek – éspedig közvetlen – érdekeire. Nem vitás, hogy a spekulatív pszichologizmus bűnébe esnénk, ha mindeközben figyelmen kívül hagynánk, hogy a háború és a német népességet sújtó szenvedés ugyan nem voltak elegendőek ahhoz, hogy végleg kioltsák a fasizmus visszatérésének lehetőségét, mégis latba esnek vele szemben. Ha csak a legegyszerűbb dolgokra emlékeztetjük az embereket, tudniillik arra, hogy a lappangva vagy nyíltan újra megjelenő fasizmus önkényuralmi rendszert, azon belül háborút, szenvedést és ínséget hoz, és végül minden bizonnyal megteremti az orosz hegemónia lehetőségét Európában, röviden: katasztrófába vezet – nos, mindennek fölidézésével mélyebb benyomást gyakorolhatunk rájuk, mint azzal, ha eszmékre hivatkozunk, netán mások szenvedéseire, amelyek fölött, mint már La Rochefoucauld is tudta, mindig viszonylag könnyen napirendre lehet térni. E perspektívához képest a jelen rossz közérzete aligha jelent többet, mint egy hangulat luxusát. Sztálingrád és a bombák éjszakái minden elfojtás ellenére sincsenek annyira elfeledve, hogy ne lehetne mindenki számára érthetővé tenni az összefüggést az ide vezető politika újjáéledése és egy harmadik pun háború lehetősége között. A veszély azonban még akkor is fönnállna, ha mindez sikerülne, mivel a múltat csak akkor lehetne földolgozni, ha megszűnnének a múlt eredői is. Mivel ezek továbbra is fennállnak, a múlt igézete mind a mai napig nem rombolódott le.
(TÖRÖK Tamás fordítása. A címlapképen THURY Lili kollázsa látható)
Facebook Comments