MIT JELENT A MÚLT FELDOLGOZÁSA

Th. W. Adorno 1959-es nagyelőadása

Arra a kérdésre kell választ adnunk,¹ hogy „mit jelent: a múlt feldolgozása”. Felvetésének módja miatt ez a jelmondat meglehetősen gyanússá vált az utóbbi években. Abban a nyelvhasználatban ugyanis, amelyben többnyire előfordul, nem azt jelenti, hogy komolyan dolgozzuk föl és sajátítsuk el a múltat, s így világos tudattal megtörjük annak igézetét. Hanem azt jelenti: éles vonallal válasszuk el magunktól és lehetőleg az emlékezetből is töröljük ki. A megbocsátás és elfelejtés hangoztatásában, amely legfeljebb a jogtalanságok elszenvedőitől lehetne jogos, azoknak a párthíveit ismerjük fel, akik a jogtalanságokat elkövették. Egy tudományos vitában egy alkalommal azt írtam: jobb nem emlegetni kötelet a hóhér házában; ez ugyanis a ressentiment jele lenne. Mégis, annak a ténynek az abszurditása, hogy a bűn tudattalan és korántsem oly tudattalan hárításának tendenciája a múlt feldolgozásának gondolatával kapcsolódik össze, elegendő okot szolgáltat arra, hogy végre komolyan megvizsgáljuk azt a területet, ahonnan a mai napig olyan borzalom árad, hogy iszonyodunk akár csak néven nevezni is azt.

Meg akarunk szabadulni a múlttól: egyrészt érthető, mert az árnyékában lehetetlen élni, és a rettegésnek sincs vége addig, amíg a bűnt és az erőszakot bűnnel és erőszakkal fizetik vissza; másrészt érthetetlen, mert a múlt, amelynek karmai közül ki akarunk siklani, továbbra is felettébb eleven. A nemzetiszocializmus továbbra is él, és még mindig nem tudjuk, vajon csak annak kísérteteként, ami oly roppant monstrum volt, hogy még a saját halála sem bírt vele, vagy azért, mert korántsem érkezett még el halálához; vagy pedig azért, mert az emberekben, miként a viszonyokban, továbbra is él a késztetés arra, hogy újra megtörténjen a kimondhatatlan.

Előrebocsátom: nem a neonáci szervezetek kérdésével kívánok foglalkozni. A nemzetiszocializmus továbbélését a demokráciában ugyanis potenciálisan veszélyesebbnek tartom, mint a demokrácia elleni fasiszta tendenciákat. A nemzetiszocializmus visszaszivárgása objektív adottságokon alapul; kétes múltú figurák csak azért kerülhetnek újra hatalmi pozíciókba, mert a viszonyok nekik kedveznek.

Vitathatatlan, hogy Németországban a múltat nem csak az – ahogy mostanában mondani szokás – javíthatatlanok körében nem fektették még két vállra. Azzal szembesülünk, hogy szakadatlanul az úgynevezett bűnkomplexusról folyik a beszéd, nemegyszer azt sugallva, hogy a bűnkomplexust voltaképpen a német kollektív bűn megkonstruálása idézte elő. Nem vitathatjuk azt sem, hogy a múlthoz fűződő viszonyt neurotikus vonások jellemzik: a védekezés gesztusai ott, ahol nem történt támadás; érzelmi kirohanások olyan pontokon, amelyek azok hevességét reálisan aligha igazolják; érzelmi fogyatékosság a legkomolyabb dolgokkal szemben; nem ritkán egyszerűen a tudott vagy félig tudott dolgok elfojtása is. A Társadalomkutató Intézet csoportkísérleteiben gyakran találkoztunk például azzal a jelenséggel, hogy a résztvevők

lekicsinylő, eufemisztikus kifejezéseket használnak a deportálások és tömeggyilkosságok felidézése közben,

illetve hogy a beszédnek egyfajta ürege képződik ezek körül; erről a hajlamról árulkodik az 1938. novemberi pogrom általánosan meghonosodott, már-már derűt sugárzó neve, a „kristályéjszaka” is. Nagyon sokan állítják, hogy az akkori eseményekről semmit nem tudtak, holott mindenütt tűntek el zsidók, és bajosan feltételezhetjük, hogy akik átélték mindazt, ami Keleten történt, mindvégig hallgattak arról, aminek elviselhetetlen terhet kellett jelentenie a számukra. Azt viszont nagyon is jó okkal feltételezzük, hogy a tudás hiányának hangoztatása összefügg a részvétlen és szorongó közömbösséggel. A nemzetiszocializmus eltökélt ellenfelei mindenesetre már nagyon korán pontosan tudták, hogy miről van szó.

Mindannyian ismerjük korunk hajlamát arra, hogy tagadja vagy jelentéktelen színben tüntesse fel a történteket. Fölfoghatatlan, hogy egyesek nem szégyellnek azzal érvelni, hogy legfeljebb öt-, nem pedig hatmillió zsidót öltek meg. Irracionális továbbá a bűn széles körben elterjedt méricskélése is, azt sugallva, hogy Drezda kiegyenlítette Auschwitzot. Van valami embertelen abban a buzgalomban, ahogyan az emberek ezekkel a méricskélő ellen-szemrehányásokkal tartják távol magukat az eszméléstől. A háború harci cselekményeit pedig, amelyek mintáját mellesleg Coventry és Rotterdam jelentette, hogyan lehetne összehasonlítani ártatlan emberek millióinak adminisztratív jellegű meggyilkolásával? Még ez a legegyszerűbben belátható és legnyilvánvalóbb ártatlanság is vita tárgyát képezheti. Az embertelenség még igazolást is ad az elkövetett borzalomra: ilyesmi, vigasztalja magát a renyhe tudat, mégsem történhetett volna meg, ha nem adtak volna rá valamilyen okot az áldozatok, és ez a merész „valamilyen ok” burjánzik aztán kedvére tovább. Az elvakultság minden nehézség nélkül túlteszi magát a teljeséggel fiktív bűn és a teljeséggel reális büntetés ordító ellentétén. Időközben már a győztesekről szokás úgy vélekedni, hogy ők okozták mindazt, amit a legyőzöttek tettek akkor, amikor még erejük teljében voltak, és hogy Hitler tetteiért is azoknak kellene viselni a felelősséget, akik eltűrték, hogy hatalomra kerüljön, nem pedig azoknak, akik ünnepelték őt. Mindennek idiotizmusa valóban valamilyen lelki földolgozatlanságnak, sebnek lehet csupán a jele, jóllehet, azt hiszem, sebekre gondolni éppenséggel inkább az áldozatokkal kapcsolatban lenne ildomos.

Ugyanakkor álságos is bűnkomplexust emlegetni. A pszichiátriában ugyanis, ahonnan ez a fogalom származik, és amelynek asszociációit magában hordozza, ez a fogalom azt jelenti, hogy a bűn érzése beteges, a realitáshoz képest inadekvát, ahogy az analitikusok mondják, pszichogén. A komplexus szó használata azt a látszatot kelti, hogy a bűn, amelynek tudatát oly sokan elhárítják, lekezelik és a legbalgább racionalizációkkal elferdítik, egyáltalán nem bűn, hanem csak valami belső, lelki természetű dolog: a borzalmasan reális múlt így a magukat benne érintettnek érzők puszta képzelgésévé szelídül. Vagy azt jelentené inkább a bűnkomplexus, hogy a bűn maga a komplexus, és ezért beteges dolog a múlt terhét cipelni, hiszen mi más jellemezhetné jobban az egészséges és reálisan gondolkodó embert, mint az, hogy föloldódik a jelenében és annak gyakorlati céljaiban? Ekkor azonban a „mintha sosem lett volna, annyi éppen”² morálját tennénk magunkévá, amely Goethétől származik ugyan, ámde a Faust egyik kulcsfontosságú helyén az ördög szájából hangzik el, mégpedig azért, hogy leleplezze annak legbensőbb elvét: az emlékezet szétrombolását. A megöltek még az emlékezéstől is megfosztatnak – az egyetlenegy dologtól, amelyet tehetetlenségünk egyáltalán még adhat nekik. Persze azok megrekedt eszmélődése, akik hallani sem akarnak minderről, egy roppant történelmi tendenciával vág egybe. Hermann Heimpel több ízben is beszélt a történeti kontinuitás tudatának Németországban tapasztalható zsugorodásáról mint az ’én’ társadalmi meggyengülésének tünetéről, amit Horkheimer és jómagam már A felvilágosodás dialektikájában megpróbáltunk bemutatni. A történelem felszívódására vonatkozó gyanút empirikus adatok igazolják – például hogy a fiatalabb generációk számos tagjának sejtelme sincs arról, ki volt Bismarck és I. Vilmos császár.

A nemzetiszocializmus feledésbe merülésének okát elsősorban mégsem a pszichopatológiából, hanem az általános társadalmi helyzetből kiindulva kell föltárnunk. Hiszen még a kínos és kellemetlen emlékezés elhárításában fellelhető lelki mechanizmusok is teljes mértékben a realitáshoz igazodó célokat szolgálnak. És ezt az emlékezés elutasítói maguk árulják el akkor, amikor nagyfokú gyakorlati érzékkel arra hivatkoznak, hogy a történtekre való túlságosan konkrét és makacs emlékezés kárt okozhat Németország külföldi tekintélyének. Ez a buzgalom nehezen hozható összhangba azzal, amit az éppen eléggé nacionalista Richard Wagner mondott, tudniillik hogy németnek lenni azt jelenti, hogy egy dolgot csakis önmagáért teszünk meg – kivéve, ha a dolog eleve üzletként határozható meg.

Az emlékezet eltűnése a nagyon is éber tudat teljesítménye,

nem pedig a tudat gyengesége a tudattalan folyamatok túlerejével szemben. A közelmúlt elfeledéséből annak dühe hallatszik ki, hogy azt, amit mindenki tud, az embernek először saját maga számára kell kimondania, még azelőtt, hogy kimondaná mások előtt.

Bizonyos, hogy a példaként fölhozott törekvések és magatartási módok nem közvetlenül racionálisak, mivel eltorzítják azokat a tényeket, amelyekre vonatkoznak. Abban az értelemben viszont racionálisak, hogy társadalmi tendenciákból erednek, és aki így reagál, az egynek tudja magát a korszellemmel. Az ilyen reakció közvetlenül a haladást szolgálja. Aki nem vesződik hasztalan gondolatokkal, az nem szór homokot a fogaskerekek közé. Érdemes megfontolni azt, amit Franz Böhm oly találóan nem nyilvános véleménynek nevezett. Akik alkalmazkodnak egy hangulathoz, amelyet ugyan hivatalos tabuk igyekeznek korlátok közé szorítani – és mellesleg épp ezzel serkentik virulását –, azok egyszerre határozzák meg magukat a csoporthoz tartozóknak és független embereknek. Végtére is a német ellenállási mozgalomnak nem volt tömegbázisa, és, mi tagadás, ilyesmit a vereség után sem nagyon sikerült elővarázsolni a romok alól. Mégis joggal föltételezhetjük, hogy a demokrácia most mélyebben ivódik be, mint az első világháború után: az antifeudális, teljességgel polgári nemzetiszocializmus a tömegek politizálásával, saját szándékai ellenében, bizonyos mértékig a demokratizálódást segítette elő. A nagybirtokos osztály és a radikális munkásmozgalom eltűnt; első ízben jött létre egyfajta homogén polgári állapot. De az a történeti tény, hogy Németországban túl későn jött a demokrácia, vagyis nem esett egybe a gazdasági liberalizmus fénykorával, illetve hogy a győztesek vezették be, nem hagyhatta érintetlenül a nép demokráciához fűződő viszonyát. Közvetlen utalás minderre ritkán hallható, nem csupán azért, mert időközben a demokráciában nagyon is jól megy a nép sora, hanem azért sem, mert ez szemben állna azzal a politikai szövetségekben intézményesített érdekközösséggel, amely Németországot a Nyugathoz s főként Amerikához fűzi. Mégis épp eléggé beszédes a re-education lefojtott gyűlölete. Elmondhatjuk, hogy Németországban a politikai demokrácia rendszerét abban a minőségében elfogadják ugyan, amelyet Amerikában working propositionnek neveznek, vagyis mint működőt, amely mostanáig lehetővé tette, sőt elősegítette a föllendülést, de nem honosodott meg oly módon, hogy az emberek saját ügyükként viszonyuljanak hozzá, és ezáltal a politikai folyamatok alanyainak tekintsék magukat. A demokráciát csupán az egyik lehetséges politikai rendszernek tartják, amelyet éppúgy ki lehet választani az étlapról, mint a kommunizmust, a demokráciát, a fasizmust vagy a monarchiát; nem azonos azonban magával a néppel, és ezért nem is számít nagykorúsága kifejeződésének. A demokrácia megítélésének kritériuma nem a saját érdek és a közérdek egysége – amelyet a modern tömegállamokban nagymértékben megnehezít a népakarat parlamenti képviselete –, hanem a siker vagy a sikertelenség, amelyből azután az egyéni érdekek is részesednek. Németországban, németek között gyakorta találkozunk azzal a különös kijelentéssel, miszerint a németek még nem elég érettek a demokráciára. Aki így beszél, saját éretlenségéből kovácsol ideológiát, azokhoz a kamaszokhoz hasonlóan, akik, ha felelniük kell valamilyen erőszakos tett miatt, enyhítő körülményként hivatkoznak tinédzser mivoltukra. Ennek az érvelési módnak a groteszksége a tudat szembeötlő ellentmondásából ered. Azok ugyanis, akik ily kevéssé naivan játsszák ki saját naivitásuk és politikai éretlenségük ütőkártyáját, egyfelől már olyan politikai alanyoknak érzik magukat, akik maguk határozzák meg a sorsukat és szabadon formálják a társadalmat, másfelől ugyanakkor megtorpannak azoknál a határoknál, amelyeket a viszonyok vonnak köréjük. Mivel az önálló gondolkodás erejével nem képesek túljutni ezeken a határokon, ezt a tehetetlenséget – amely valójában a körülményeikből fakad – magukba, a nagyokba vagy másokba helyezik át. Mintegy újra széthasadnak, önmaguktól, szubjektumra és objektumra. A ma uralkodó ideológia is azt állítja, hogy minél nagyobb mértékben ki vannak szolgáltatva az emberek az olyan objektív konstellációknak, amelyekben tehetetlenek, illetve tehetetlennek gondolják magukat, annál erősebben szubjektivizálják ezt a tehetetlenséget. Azzal a frázissal, miszerint egyedül az emberről van szó, az emberre testálják azt is, ami valójában a viszonyokon alapul, és így ismét a viszonyok maradnak érintetlenül. A filozófia nyelvén ezt úgy mondhatnánk: abban, hogy a nép számára idegen a demokrácia, a társadalom önelidegenedése tükröződik.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

(TÖRÖK Tamás fordítása)