A peremlét elbeszélhetősége

Borbély Szilárd Nincstelenek című regényéről

A 2013-as év legnagyobb figyelmet kiváltó, több kritikusa által az év legfontosabb könyvének minősített, 2014-ben német nyelven is kiadott mű Borbély Szilárd Nincstelenek című regénye volt.  Számtalan oka lehetett a könyv megjelenését kísérő kitüntetett figyelemnek. Borbélyt elsősorban mint költőt tartja számon a kortárs irodalmi köztudat, a Nincstelenek az első s ‒ ahogy 2014. február óta tudjuk ‒ egyben utolsó nagyprózai alkotása a szerzőnek. Lényegében még tartott a regény igen élénk és magas színvonalú recepciója, amikor az életmű a szerző halálával tragikusan korán lezárult. A Nincstelenek fogadtatását meghatározta az is, hogy ‒ noha a mű cselekménye a hatvanas-hetvenes években játszódik ‒ olyan kérdéseket állít a középpontba (gyermekszegénység, családon belüli erőszak, állatkínzás, nemzetiségi és társadalmi identitásproblémák, holokausztemlékezet), melyek a mai közéleti diskurzusnak is állandó témái. Ez a társadalmi problematika, valamint a faluábrázolás kijelöli azt a magyar irodalmi hagyományt, mely a befogadás irodalomtörténeti kontextusát adja: Móricz Zsigmond regényei, a szociográfiák, különös tekintettel Illyés Gyula Puszták népe című művére vagy a térbeli közelség okán is Tarr Sándor írásaira, a holokauszt-tematika miatt Kertész Imre Sorstalanság című regénye. Történeti beágyazottsága mellett azonban a regény szorosan kötődik a Halotti pompa óta Borbély Szilárd életművét alapvetően meghatározó poétikához, mely a hetvenes-nyolcvanas évek intertextuális nyelvjátékra épülő posztmodern költészete után egy újfajta személyesség és az életrajzi referencialitás előtérbe helyezésével (más nemzedéktársával együtt) nyit új paradigmát a kortárs magyar irodalomban.

A Halotti pompa és a 2010-ben megjelent A Testhez című kötet szövegei mindenekelőtt a lírai személyesség és személytelenség feszültségében szólalnak meg.

A Nincstelenek esetében ennek prózapoétikai megfelelője, a szöveg biografikus jellege és a regényvilág konstruált, fiktív voltának kettőssége. Kulcskérdés tehát, hogy milyen értelmezési keretben próbáljuk megragadni a regény életrajzi vonatkozásainak és a mű fiktív világának viszonyát. A regényt körülvevő paratextusok azt erősítik, hogy a Nincsteleneket a borítón jelzett biografikus szerző gyermekkori emlékeinek elbeszéléseként kell olvasnunk. A könyv fülszövegében meg van adva a cselekmény helyszínének GPS-koordinátája, mely egy északkelet-magyarországi falut (Túrricse) jelöl. A szerző neve és születési dátuma fölött pedig a gyermek narrátorral nagyjából egyidős kisfiú képe látható, s az értelmezésnek ezt az irányát erősíti Borbély Szilárdnak a regény megjelenése után publikált önértelmező esszéje is, melyben „életrajzi alapú, vagyis korlátozott fikció”-ként¹meg a Nincsteleneket. Ha ebben az összefüggésben az emlékezés narratív szituációját emeljük ki, akkor a regény a gyermekkorról szóló traumaszövegként válik olvashatóvá, azaz ebben a befogadói stratégiában

a traumáról való tanúságtétel jellegű beszéd lenne az eszköz arra, hogy a személyes élettörténetet a maga töréseinek személyességében megjelenítsük és közvetítsük.²

A traumaelméletek szerint ugyanis az egykor elszenvedett megrázkódtatás nyelvi formába öntése a narratív gyógyuláshoz vezető út.

Borbély Szilárd a regény megjelenése előtt évekkel egy interjúban a következőt mondta:

Mióta eszemet tudom, éreztem, hogy ‒ finoman szólva ‒ nem szeretnek ott, ahol vagyok, és azt is tudtam, hogy nekem ehhez a világhoz, a faluhoz nincs igazából közöm. Úgy tanultam meg ezt a világot, hogy tudtam, el fogom felejteni. Sőt minél hamarabb el akarom felejteni. Ezért nincsenek emlékeim, kitöröltem a tudatomból szinte mindent.³

Ez a kijelentés azt sugallja, hogy a gyermekkor mint traumatizált időszak kitörlődött az író tudatából, s ez egybevág azokkal a korábbi traumaelméletekkel, melyek szerint az áldozat reakciója a fájdalmas eseményre vagy eseménysorra a felejtés. A Nincstelenek mégis azt sugallja: ez az életszakasz is elbeszélhető valamiképpen, ezért is lényeges kiemelni, hogy a regény ‒ az újabb traumaelméletekkel összhangban ‒ nem a felejtés, hanem az emlékezés felől közelíthető meg. Joshua Pederson nemrég publikált tanulmányában Richard McNally nyomán ugyanis azt állítja: a trauma következménye az áldozat tudatában nem feltétlenül a memória törlése, hanem éppen ellenkezőleg az emlékezet intenzívebb működése, s ennek során a különböző multiszenzorikus területek (hallás, szaglás, ízlelés, tapintás) felerősödése, mely azonban együtt jár az idő és a környező világ érzékelésének torzulásával.⁴ Efelől érthető meg a Nincstelenek nyomasztóan negatív világábrázolása, s a különböző érzékelési területek (mindenekelőtt a szaglás és az ízlelés) domináns szerepe a narrációban. A fent idézett interjúrészletet együttolvashatjuk továbbá a regénynek azokkal a szöveghelyeivel, ahol az emlékek kitalálásáról van szó, s ez viszont már a mű fikcionális jellegének hangsúlyozásához vezet:

Anyám emlékeket talál ki nekem. Azt akarja, hogy úgy emlékezzek, ahogy ő. Hogy arra emlékezzek, amit ő tart fontosnak. Régi történeteket mesél. Nálunk az a mese, hogy elmúlt dolgokat újra elmondunk. Emlékszünk a rosszra, ami már elmúlt. Anyám elbeszélései között van, ami megtörtént és van, ami nem. (128.)

A regény megjelenése után publikált önértelmező esszé tükrében a Nincstelenek annak a közös nyelvnek a visszaszerzésére tett kísérletként is olvasható, mellyel az elfojtott emlékek újra elbeszélhetővé válnak.

A Nincsteleneket a trauma feloldásának szövegeként olvasni azonban nemcsak Borbély Szilárd tragikus halála felől válik kérdésessé. Ha ugyanis a pszichológiai alapozást az elbeszélő műbeli pozíciója alapján egy műfaji mintához, a fejlődésregényhez próbáljuk kötni, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy a regény önéletrajzi narratívája nem követi a fejlődésregény sémáját. ⁵ A regényben ábrázolt gyermekkori világ jövőhorizontjából csak a felnőttek példájának követése tárul fel („Ha nagy leszek, majd én is kocsmába járok. Mert a férfiak odajárnak.” 26.), s a kiszakadás vágya a regény zárlatát leszámítva mint beteljesíthetetlen vágy artikulálódik. A regényben ábrázolt gyermekkor ugyanis szinte csak negatívumokból épül fel, az emberek egymáshoz és a környező világhoz fűződő viszonyát a gyűlölet, a félelem és az undor határozza meg. Nincs a regénynek egyetlen olyan mozzanata sem ‒ ideértve a gyermek önreflexív megnyilatkozásait is ‒, mely azt mutatná: vezet út ebből a világból a biografikus szerzőhöz.

Az értelmezésnek a másik iránya a szöveg konstruált jellegét hangsúlyozza:

A kötet nemcsak elbeszélői reflexióival, hanem megformáltságának összetettségével, kiszámítottságával, folytonos számelméleti kisiklatásaival is egyértelműsíti prózájának megalkotottságát, irodalmi státuszát, még ha az élmények közvetlensége, az olvasmányosság sodrása […] ezt elfedni látszik is. ⁶

A kritika számára a legtöbb kérdést felvető prímszámok szerepeltetésének az egyik jelentősége éppen a „nyelvi elvonatkozatás vagy stilizálás”⁷ jelzése, csakúgy, mint a záró részekben említett bekeretezett, régi családi ház tervrajzé: az emberek és emberi érzelmek nélküli tiszta absztrakció világát jelképezik, a kaotikus valósággal szemben a rendezettség vágyott állapotát.⁸

Ennek a referenciális olvasással ellentétes irányú értelmezési stratégiának is egyértelmű jelzései vannak a műben.

Ilyennek gondolom az emlékek kitalálása mellett a nagyszülők eredetmondai elbeszéléseit az anyai ágon rutén, míg apai ágon a román származásról, az ősök hitének kényszerű feladásáról és az erőszakos asszimilációról. Noha a regény cselekménye szerint is nemzedékeken átörökített történetekről van szó, mégis okkal jegyzi meg Radnóti Sándor, hogy a román ősök bejövetelének története a regényben leírt módon sem a kisfiú, sem a történetet a regényben elbeszélő nagyapa emlékezetében nem merülhetett fel.⁹Árulkodó továbbá az apa húsvéti beszéde is, mivel az az emelkedettség és gondolati mélység, mely ebből a részletből kiolvasható csak nehezen egyeztethető össze az apának a regény más részéleteiben leírt, s igen negatívan ábrázolt alakjával. Egyetlen konkrét példát kiemelve ebből a részből: az apa idéz egy bölcs mondást, miszerint „Minden Isten kezében van, az istenfélelmet kivéve.” (108.) Ez egy Talmud-idézet, mely Borbély Szilárd 2010-ben megjelent A Testhez című kötetének is mottója. Ez a jelöletlen citátum¹⁰ tehát az életművön belüli intratextuális kapcsolatot erősíti, emellett pedig azáltal ahogy

a regény világában a keresztény, görög katolikus hagyományokat átjárja a zsidó tradíció, mintegy tudattalanul, a beszéd szintjén is utal az apa „törvénytelen”, zsidó származására.

A regénynyelv értelmezése kapcsán a legfontosabb kérdés, hogy ki is a mű narrátora? Az elbeszélői perspektívát a gyermek nézőpontja határozza meg, az ő szemszögéből látjuk a családon belüli viszonyokat, a család kirekesztettségét a faluközösségből, az ő érzéki tapasztalatainak leírásából alkotódik meg a hatvanas-hetvenes évek kelet-magyarországi valósága, s az ő undor és félelem által meghatározott érzéseiből bontakozik ki a szereplők egymáshoz való viszonya. Ahogy a gyermek világát áthatja az undor és a félelem, a falu nyelvi állapotát üres szófordulatok és egyszerű trágárságok jellemzik.

A gyermek végtelenül finom érzékiségben leledzik ‒ állapítja meg Margócsy István – ám érzékisége fölött (?), mellett (?) mindig ott van egy titokzatos reflexiós igény (pl. a prímszámok emlegetésekor), amely mintha felülről is értelmezné mindazt, aminek csak fizikai-fiziológiai érzéki, egydimenziós lenyomatát látjuk.¹¹

A gyermek-elbeszélő látószöge tehát nem terjed tovább az érzéki benyomásokból leszűrhető világtapasztalatnál, a narráció viszont a prímszámokkal való játékon túl is át van szőve olyan utalásokkal, melyek nem eredeztethetők a gyermek tudattartalmából.¹² Az elbeszélői nyelv olyan köznyelvi sztenderdet használ, mely emlékszik és emlékeztet a falusi miliő tájnyelvi sajátosságaira. A regényben többször visszatérő szófordulat („mi ezt úgy mondjuk”) tehát olyan kommunikációs szituációban hangzik fel, amelyben az elbeszélő egyfajta közvetítő szerepet betöltve olyasvalakihez címezi mondandóját, aki kívül van az elbeszélt világon. A címzett ebben az esetben is a mindenkori befogadó, viszont éppen ennek az ismétlődő szófordulatnak a variációja jelzi a regény végén a narrátor szövegbeli pozíciójának megváltozását is. Míg ugyanis a falusi életképek elbeszélésekor ez a szófordulat jelen időben hangzik el („mi ezt úgy mondjuk”), a regény elbeszélt idejéhez képest évekkel később, a család faluból történő elköltözése után játszódó záró részben múlt időbe vált át („Mi úgy mondtuk, hogy lifeg.” 323.)

A beszédhez hasonló jelentéskonstituáló szerepe van a Nincstelenekben a hallgatásnak. A regény egyik visszatérő nyelvi fordulata: „Megyünk és hallgatunk.”

A hallgatás tehát egyrészt a családtagok közötti valódi kommunikáció hiányát, a mikroközösségen belüli magányt fejezi ki. A hallgatásnak egy másik formája az elhallgatás: „A múltról nem szabad beszélni. Az öregek úgy mondják, hogy az ántivilágról. Amiről hallgatunk, az nincs.” ‒ olvashatjuk már a regény első lapjain. Az elhallgatás által bekövetkező felejtés a cselekmény történelmi idejére vonatkoztatva a társadalmi stabilitás, az új szocialista rend szilárdságának az alapja, s éppen ellentétes a regény elbeszélői alapszituációjával, az emlékezéssel. A család román és rutén eredetének, az erőszakos asszimilációnak, a kényszerű valláscserének vagy a faluban élő zsidók 1944-es deportálásának felidézése ebben az értelemben tehát destabilizáló erőként hat, s kifejezi a család faluközösségen belüli peremhelyzetét is. Az elbeszélő anyai nagyapja Horthy hadseregének volt kiképző tisztje, az anya elutasítja a falu paraszti világát, annak mentalitását, s folyamatosan elvágyódik abból a közegből, mely őt és családját kitaszítja magából.

A család apai ágon tisztán román származású és görög katolikus vallású, tehát idegen („bekerült”) a falu református magyar közösségében. Ezt az eleve stigmatizált társadalmi státuszt tovább bonyolítja, hogy az apa gazdagparaszti (majdnem kulák) családból származik, emiatt nem kap munkát a termelőszövetkezetben. Ráadásul valószínűleg (ezt a kérdést a regény lényegében nyitva hagyja) a helybéli zsidó kereskedő törvénytelen gyermeke, emiatt a szülei halála után a testvérei is kitagadják. A „zsidó” szó a család saját, a faluközösségtől elkülönülő nyelvhasználatában többletjelentésekkel töltődik fel. A ’másság’, a ’kirekesztettség’ jelentésmozzanata értelmeződik át egyfajta kiválasztottság-tudattá az anya interpretációján keresztül, s így történik meg az azonosulás a zsidó sorssal:

»De miért mondják ránk, hogy büdös zsidó?«, kérdezem. »Mert nekik mindenki zsidó, aki nem ott hal meg, ahol született. Aki el fog menni közülük, azon megérzik, hogy más. […] Aki okosabb náluk: az zsidó. […] Akinek csillag van a homlokán«, mondja anyám. (154.)

Ebből a peremhelyzetből, stigmatizált társadalmi státuszból még kétféle hallgatás következik: kényszerű és rákényszerített hallgatás. Az előbbi egy önvédelmi mechanizmus része, a diktatórikus állam elnyomó rendszerét működtető helyi hatalommal szembeni, egyfajta passzív rezisztencia:

Tudjátok, hogy mi megvetettek vagyunk. Gyűlölnek bennünket ebben a faluban. Minden faluban utálnak. Ne feledjétek, hogy mindig vigyáznotok kell, mit mondtok, hol szóltok és ki előtt. A pártemberek gyerekei előtt hallgassatok. Ne is játsszatok velük. Az a biztos. Hallgatnotok kell mindig. Nem beszélhettek senkivel. Nem játszhattok senkivel. Nem szabad elmondani, hogy kik vagytok. (53.)

Ezzel együtt jár a rákényszerített hallgatás. A közösségen belüli pozíciók aszimmetriájából fakadóan a hatalommal rendelkező az alávetettet megfosztja a megszólalás lehetőségétől. A gyereknek a felnőtt előtt, a nőnek a férfi előtt hallgatnia kell, s ez a pszichikai nyomás gyakran fizikai agresszióval is társul. A „bekerültek”-nek pedig még reklamálni is tilos, ha a boltban becsapták őket:

A férfiaknak mindig igazuk van, az asszonyokat leordítják. Anyám meg egyébként is bekerült. / »Te bekerült vagy, te hallgass!«, letorkollják. (131.)

A család közösségen belüli periférikus helyzetét kifejezi a ház falun belüli topográfiai helyzete is, az egykor Bivalyfürdőnek nevezett ingoványos területen építkeztek, ahol a föld mindig penészszagú. Ez az ún. Cigánysor, az a falurész, ahol az egykor vályogvetésből élő cigányok laknak. Mindez tovább árnyalja a regény társadalmi palettáját azáltal, ahogy a helybeli cigánysághoz való viszony ábrázolódik, az egykori patriarchális viszony maradványaként, a magyarok szóba sem állnak a cigányokkal, de az anya mégis elfogad segítséget Rézműves Arankáéktól, „akik a mi cigányaink. Vagyis a nagyapáméké.” (38.) A mű központi figurája a regény alcímében is szereplő végtelen szelídségű, félkegyelmű, a szakálla miatt „Mesijás”-nak csúfolt cigányember.

Az ő alakjában koncentrálódik a legtöbb előítélet, megvetés és kirekesztés.

A falu társadalmának legalsó szintjét képviseli tehát, vele végeztetik a legalantasabb munkát, a kerti WC-k kimerését. Mégis alakjába természetfeletti tulajdonságok vegyülnek, ő az egyetlen a faluban, akit soha nem ugatnak meg a mindig éhes kutyák, s a gyermek szemszögéből olyan, mintha nem is a földön járna, hanem a levegőben siklana. Az evangéliumi Messiás (a regényben egyébként szintén több jelentésben előforduló) figurájának ‒ Northrop Frye kifejezésével élve ‒ „démonikus paródiáját” testesíti meg, s nem is elsősorban a kinézete és szelídsége miatt, hanem megalázottságában válik hasonlóvá Jézus alakjához. A kerti WC-kből az emberi ürülék kimeregetése lényegében annak analógiája, hogy Krisztus magára vette az emberiség bűnét, és Megváltóként mindenki helyett szenvedett kínhalált a keresztfán. A Borbély-regénynek azonban nincs ilyen egyértelműen optimista üdvhorizontja, bár a család végül elköltözik a faluból, a mű alcímének múlt idejű igealakja („Elment már a Mesijás?”) elszakadva a kérdés előfordulásának konkrét szöveghelyétől ironikusan fordul a tételes vallás ígérte üdvösség reményéhez.¹³

A Nincstelenek világképe ezért közel áll ahhoz a nihilizmushoz, melyről Heidegger ír Nietzsche nevezetes „Isten halott”-mondását értelmezve:

A beteljesedett nihilizmusnak azonban még magát az érték helyét, az érzékfeletti tartományát is fel kell számolnia, s eszerint az értékeket másként kell tételeznie és át kell értékelnie.¹⁴

Noha a regénybeli Mesijás a gyermekelbeszélő számára is olyan figura, akivel szegénysége és kirekesztettsége miatt azonosulni képes (például mindketten mások levetett ruháját hordják), az érzékfeletti tartománya mégsem számolódik fel teljesen a Nincstelenekben. A családon belüli beszélgetéseknek tárgya az Isten létezése (anya hisz benne, az apa inkább nem), a közös liturgikus cselekmények azonban sokkal inkább családi hitgyakorlat ürességét mutatják. A prímszámokkal való játék végül mégis egy elvont Isten-képzet megtaláláshoz vezet:

A végtelen nem osztható semmivel. Mert Egyetlenegy. »Az Isten magányos, mert senkivel nem tud semmit megosztani. Egyedül kell cipelnie mindent. Az egész mindenséget«” (310.) A regény egyik szép lírai betétje pedig így kezdődik: „Egyszer volt egy boldog napunk. Emlékszem rá, szilvát szüreteltünk éppen. Egy angyal járt a faluban. (262.)

Ez a szövegrész közvetlenül az elbeszélő öccsének, a Kicsinek a halála előtt olvasható, pontosabban ‒ értelmezésem szerint ‒ a halála (meghalása) helyett beszél a narrátor az angyaljárásról. A korábbi részekben csak utalásokat olvashattunk a Kicsi betegségére, s a halála is azok közé az események közé tartozik, amiről nem lehet beszélni. Az angyaljáráshoz társított boldogság, tehát egyrészt mint traumatikus torzítás a családi tragédia tükröztetése az ellentétes érzelmi tartományba, másrészt előlegezi a regény záró részének nyitó mondatát („A Kicsi halála után minden jobb lett.” 290.), melyet követően a család elkerül szenvedései színhelyéről, s egy másik faluban kezd új életet.

Több kritikában is megfogalmazódik az az értelmezői tapasztalat, mely a regény nyelvének tropologius működése kapcsán az allegorikus szerkezetekre hívja fel a figyelmet.

Allegóriaként értelmezhető a regényben a prímszámokkal folytatott játék (a magány allegóriája) és a mű végén megtalált tervrajz.¹⁵ Metaforikus jelentés tulajdonítható az apa által elbeszélt, a háború előtt egy öreg rabbitól hallott történetnek a falu alatt húzódó bizonytalan geológiai talapzatról, mely a család több szempontból is problematikus közösségi identitásának kifejeződéseként is megérthető. A Borbély Szilárd-regényben azonban nem a klasszikus allegória egyértelmű jelentésvonatkozásai érvényesülnek az elbeszélői nyelv tropologikus működésében, az egyes kulcsszavak (Messiás, zsidó) jelentésszóródásai s a narrátor kilétének ingadozása („skizofrén narráció”¹⁶) vélhetően még jó ideig nem engedik nyugvópontja jutni a regény már eddig is igen termékeny recepciójának jelentésadási kísérleteit.