GETTÓBÓL GETTÓBA – a magyarországi zsidóság 1945 utáni történetéről (2. rész)

Az esszé folytatódik

A túlélők, újrakezdők számának meghatározása máig – szerencsére – nehéz feladat. Az 1945-ben berendezkedő rendszer közjogilag is kinyilvánította politikai akaratát a faji, felekezeti megkülönböztetések eltörlésére, aminek az egyik következménye a zsidók pontosabb statisztikai nyilvántartásának az ellehetetlenülése lett. A történeti statisztika iránt elkötelezett hadtörténész, Stark Tamás 1995-ben megjelent monográfiájában is¹ különböző számokat olvashatunk. Lévai Jenő (Fekete Könyv) alapján 124.600-ra teszi a budapesti túlélők számát, de ismerteti a Joint 118.293-as adatát is. Stark saját becslései országosan mintegy 200.000, míg Budapesten 120-140.000 túlélőt sejtetnek. ²

A Zsidó Világkongresszus 1946-os önbevalláson alapuló számait (ezeket 1947-ben publikálták) Stark nem fogadta el. Minden esetre ekkor Budapesten 117.363 személyi kartont, vidéken 47.967-et könyveltek el.³ Kétségtelen, voltak a zsidók közt ellenzői is az összeírásnak, ahogy az is igaz, hogy ez a korszak az általános népvándorlás ideje Európában, és Magyarországon is. Stark számai erős kritikával kezelendőek, ő maga az 1990-es évek rosszízű számháborújában alaposan részt vett. Ám alaposabban senki sem ismerte a lehetséges statisztikai forrásokat.

Az 1948-1956 közötti magyar zsidóság számadataival nem is annyira a Központi Statisztikai Hivatal, mintsem inkább – az anticionista hisztéria miatt – az Államvédelmi Hatóság volt kénytelen hivatalból foglalkozni. Ismerjük Rajnai Sándor ÁVH-s őrnagy Rákosi Mátyásnak, az Izraelbe irányuló kivándorlásról szóló jelentését 1953 végéről. Érdemes abba beleolvassunk, mert a számadatok mellett és között hallatlanul izgalmas adalékokat is tartalmaz az irat a korabeli zsidóság lehetséges önazonosságáról is!

„A Magyarországon élő zsidó származású személyek száma 103.000.⁴ Ebből kb. 93.000 tartozik a neológ irányzathoz, míg kb. 10.000 az ún. ortodox tagozathoz. A neológ tagozatból azonban csupán kb. 20.000 személy van, aki magát a zsidó egyházhoz tartozónak vallja. Ennyi az egyházi adót fizetők száma.

(…) Adataink szerint a kivándorlás szándéka a zsidóság kb. 10%-ánál áll fenn. (…) Az aktív, magát zsidó vallásúnak tekintő személyek kb. 10%-a kíván kivándorolni – a neológ tagozatból – összesen 2.000 fő. Az ortodox tagozatnak kb. 75-80%-a foglalkozik a kivándorlás gondolatával…

A kivándorlási szándékot előidéző okok a következőkben foglalhatók össze:

1. Vallási meggyőződés és az ezt alátámasztó cionista propaganda. (…)
2. A népi demokratikus fejlődés eredményeképpen a kategória jelentős része – korábbi elfoglaltsága miatt – gazdaságilag hátrányos helyzetbe került.
3. A Magyarországon élő zsidóság egy jelentős részének legközelebbi hozzátartozói Izrael államban élnek…

A kivándorlási tervvel foglalkozó személyek túlnyomó többsége politikailag élesen szemben áll a népi demokráciával. (…)

A kivándorlással foglalkozó személyek többsége nem vesz részt a termelőmunkában és gazdasági szempontból fontos szakképzettséggel nem rendelkezik. A volt nagy- és kiskereskedők, kisiparosok jelenleg kisebb ipari termelőszövetkezetekben dolgoznak. Ezek többsége gazdasági szempontból ugyancsak jelentéktelen iparágakkal foglalkozik (pl. papucskészítés, gyermekjátékgyártás stb.).”⁵

A Rajnai Sándor jelentésében szereplő számok mögötti társadalomtörténeti helyzetjelentés valóságtartalma felől nincs okunk kételkedni. Az államszocializmus államosított ipara, kereskedelme a túlélők jelentős részének nemcsak, hogy megnehezítette az egzisztenciális újrakezdést, de kifejezett deklasszálódást is jelentett.

A Népszava 1959. január 30-i számában Balogh Elemér zsidó- és cionizmusügyi szakértő tollából megjelent egy Van-e még antiszemitizmus? című cikk.⁶

A napilap harmadik oldalán megjelentetett hosszú írás kérdése a cikk szerzőjének, és a megrendelőknek aktuálisnak tűnhetett. Balogh Elemér, aki a sztálinista zsidókérdés régi szakemberének számított, még 1955-ben jelentette meg a Magyar Dolgozók Pártja kiadójánál Az antiszemitizmus és a cionizmus igazi arca című 115 oldalas brosúráját.⁷ A brosúrára majd visszatérünk. Az 1959-es cikk nemcsak az azt közlő lapban került feltűnően kiemelt helyre, de még a Szabad Európa Rádió elemzői számára is egyértelmű volt Balogh írásának korabeli fontossága. A cikket megfelelő háttéranyaggal ellátva szemlézték, és elemző részlegükben feldolgozták.⁸ Az 1959 legelején még nem konszolidált, látványosan kétfrontos politikai harcot vívó korai Kádár-rendszer e zsidóügyi dokumentuma nyilvánvalóan főként 1956-os forradalomra, és az azt megelőző Rákosi-korszakra reflektált. Az akkor egyetemi docensként szolgáló Balogh írása egyszerre sorolta a zsidókérdés leninista-sztálinista közhelyeit, valamint használta a cionizmus, a protekcionizmus (sic!), és az antiszemitizmus ideológiai furkósbotját, ahogy kell: két fronton.

„A sovinizmust és a faji gyűlölködést csak olyan rendszer képes megszüntetni, amely a kizsákmányolás minden formájának ellensége. A szocializmus, és a kommunizmus az, amely véglegesen felszámolja a kizsákmányolást, a nyomort, a reakciós, gyűlölködő ideológiák gazdasági alapjait… A második világháború után az antiszemitizmus egyszerre amerikabarát húrokat kezdett pengetni, azóta konokul hallgat az amerikai ’zsidó’ milliárdosokról, és egyre veszettebbül támadja a Szovjetuniót és a népi demokráciákat. Ez érthető, mert ma az antiszemitizmus fő terjesztője és védelmezője az amerikai imperializmus. Az amerikai imperializmus e tekintetben kétarcú politikát folytat. Egyrészt minden eszközzel támogatja az izraeli tőkéseket és a szélsőséges jobboldali cionista áramlatokat. Másrészt ezzel egyidejűleg, minden eszközzel támogatja a nyugatra menekült antiszemitákat, fasisztákat, és magában az Egyesült Államokban is melengeti a szélsőséges fajüldözőket, a néger, színesbőrű és zsidóellenes fasiszta elemeket…”

Balogh e nagy ívű világpolitikai bevezetést követően, abból következtetve megállapította, hogy még a szocialista Magyarországon is volt, sőt 1959-ben is létezett az antiszemitizmus:

„Legutóbb az ellenforradalom napjaiban lepleződött le igazán az antiszemitizmus. Az ellenforradalmi terrort antiszemita hecckampány kísérte. Az ellenforradalmárok szidták a zsidókat, de a néphatalmat akarták megdönteni. Az antiszemitizmus az ellenforradalom napjaiban a demokratikus rendőrség, a demokratikus honvédség, az államvédelem, és nem utolsósorban a párt ellen irányult. A karhatalmi szerveket és a pártot igyekezett lejáratni.”

Ahogy a Balogh Elemér-i amerikai imperializmus egyszerre kellett, hogy rendszerspecifikusan antiszemita, és zsidó is legyen, úgy az általa jegyzett kora-kádárista közelmúlt értékelésben is egymás mellett kellett szerepeljenek az állítólagos zsidók az állítólagos antiszemitákkal:

„Az ellenforradalmat az elnyomott burzsoázia szervezte. Vezetésében keverten vettek részt a NÉKOSZ antiszemita kispolgári anarchistái és olyan burzsoá elemek, mint Méray Tibor, Aczél Tamás, Tardos Tibor, Enczi Endre, Déri Tibor, és mások, akiknek mint egykori munkaszolgálatosoknak a szovjet hadsereg mentette meg az életét.”

Az államszocialista korszak zsidókérdésének jeles szakértője ugyanakkor örömmel állapította meg – alig két évvel az 1956-os forradalom leverését követően -, hogy 1956-ot követően a magyarországi antiszemitizmus látványosan „alábbhagyott”, ám – mint a cikk állítja, objektív és szubjektív okokból még a Kádár rendszerben sem tűnhetett el végleg:

„A helyzet javulásában nagy szerepet játszott a nyugatra szökött disszidensek kiábrándulása… A zsidó disszidensek kiábrándulása sem volt kisebb. Megijedtek az ellenforradalom idején újra jelentkező antiszemitizmustól (…), és a Nyugaton megkapták a kapitalizmus talaján szabadon burjánzó antiszemitizmust. (…) De az antiszemitizmus csökkenése már nem jelenti azt, hogy megszűnt és ha nem küzdünk ellene, újból felütheti a fejét, mihelyst országunkban kisebb-nagyobb nehézségek mutatkoznak, vagy szocializmust építő társadalmunk nagyobb feladatok megoldása elé kerül…”

A cikknek ezen a pontján kerülnek elő a Rákosi-rendszerre vonatkozó, helyenként erős antiszemita-áthallásokkal bíró érvei Baloghnak, amelyek központjában – és nyilvánvalóan nem a cionizmus szóra való rímelése miatt – a protekcionizmus jelensége állt mint afféle zsidó sajátosság:

„Csak részben sikerült eddig leküzdenünk a protekcionizmust. S az antiszemitizmus erre azonnal rákapcsol, s a hibát úgy magyarázza, hogy mindenütt a zsidók mennek előre és támogatják egymást. Ha ilyen valóban előfordul (…) a legerélyesebben fel kell venni a harcot. De ez a protekcionizmusnak csak egyik megnyilvánulási formája, s mint jelenség nem zsidó, hanem burzsoá jelenség… Az a sok tízezer munkás és dolgozó paraszt, aki most a tanácsokon, a termelési bizottságokon keresztül a közügyek intézésébe bekapcsolódik, saját tapasztalatából tudja meg, hogy a társadalmat ők maguk, és nem pedig a zsidók irányítják. Komoly feladatok várnak ilyen vonatkozásban mind a tanácsokra, mind a Hazafias Népfrontra. Az elégedetlenség mindenkor fokozza az antiszemitizmust, az antiszemitizmus számára ott van meg a talaj, ahol a hivatali közegek nem foglalkoznak kielégítően a dolgozók problémáival… A párt, a tanácsok, a termelési bizottságok, a Hazafias Népfront arra nevelik a dolgozókat, hogy ne féljenek feltárni az észrevett hibákat, akárki is legyen azok elkövetője. nem szabad engedni, hogy az antiszemiták politikai pecsenyét süssenek építőmunkánk hibáiból.”

Balogh idézett cikke előtt alig két hónappal dr. Seifert Géza, a budapesti zsidó hitközség alelnöke alapvetően másként nyilatkozott az állam és az egyházak közötti megállapodások tizedik évfordulója alkalmából. Azt mondta, hogy az 1948-as megállapodás, ami a pártállami egyházpolitika alapvetése volt „biztosította felekezeti életünk szabadságát, vallásunk szabad gyakorlásának teljes lehetőségét…” Az államszocialista egyházpolitika obligát dicséretét követően ezekkel a szavakkal fejezte be e politika méltatását:

„Az ország felszabadítása után szűnt csak meg a sötétség, a fasizmus, az antiszemitizmus uralma, hogy felgyúljon a haladás, az emberi humánum fényének világossága. Ez az egyezmény is e fény visszaverődése.”⁹

A cionizmus kérdése nemcsak a kommunistákat, de a náluk zsidó ügyekben sokkal megengedőbb koalíciós partnerüket, a szociáldemokratákat is izgatta. Az 1945 előtt jelentős tömegbázis nélküli cionista mozgalom (mozgalmak) a vészkorszak és az abban mutatott bátor ellenállásnak köszönhetően is meglepően népszerűnek bizonyult a magyarországi zsidók körében.¹⁰ A Szociáldemokrata Párt zsidókérdéssel foglalkozó ideiglenes bizottsága 1946. október 4-én nyújtotta be a pártvezetésnek jelentését az antiszemitizmus elleni küzdelem és a cionizmus megítélése tárgyában. (Jellemző, hogy még a zsidó ügyekben amúgy megengedőbb, és az antiszemita jelenségeket a kommunistáknál sokkal elvibb módon elutasító szociáldemokraták is egyben kezelték az antiszemitizmus és a cionizmus, számukra negatív jelenségét.) A lincselésekbe torkolló nyári miskolci „népítéletek” miatt vált újból aktuálissá 1946 őszén az antiszemitizmus politikai témája, míg a cionizmus kihívásával második éve szembesültek az önmagukat marxistának definiáló szocialista (kommunista) „munkáspártok”. Elvi – marxista – kifogásaikat nem tudták azonnal politikai akciókká transzformálni, tekintettel épp a cionisták kiemelkedő ellenállási tevékenységére a vészkorszak idején. Ez önmagában komoly politikai hitelt adott az 1945-ben a munkáspártok számára meglepő módon megizmosodott cionista mozgalomnak, mozgalmaknak, amelyek vezetői közül a munkáspártok egyes vezetői vagy az ellenállás idejéből, vagy még korábbról jó ismeretségben volt.

A szocdemek 1946-os jelentése egyfelől elvi alapon ítélte el- roppant helyesen – az antiszemitizmust, illetve az antiszemitának tartott jelenségeket, ugyanakkor az érvelésben elvinek nem nevezhető politikai szempontok is becsúsztak, mondván: „az antiszemita hullám mérhetetlenül árt az új, demokratikus Magyarország világ-hitelének (a szó anyagi és erkölcsi értelmében), amint az többek között a párizsi békekonferencián is megmutatkozott a magyar békeszerződésbe beillesztett külön zsidóvédelmi paragrafus tárgyalásánál, az amerikaiak magatartásánál stb.”¹¹

Ez a nem kis mértékben képmutató, az elvi politikai álláspontot a vélelmezett nemzetközi, nem kis mértékben zsidó-befolyásoltságúnak tartott hatalmi központok irányából való haszonleséssel keverő szemlélet a mai olvasó számára sem lehet ismeretlen teljesen. Az antiszemitizmus ilyetén való (le-) kezelését követőn az idézett pártdokumentum – kissé nagyobb terjedelemben – rátért a cionizmus jelenségére:

„3. A cionizmussal szemben a párt elvi álláspontja változatlanul elutasító, azonban megértéssel viseltetik azon zsidó rétegek iránt, amelyek –miután családjukat jelentős részben kiirtották, otthonaikat feldúlták s magukat mérhetetlen szenvedéseknek vetették alá – most úgy érzik, hogy tragédiájuk súlyát csak úgy viselhetik el, ha másutt, egymás között alakítják ki életformájukat. Ezért a párt nem tagadhatja meg támogatását, segítségét azoktól, akik az őket ért szerencsétlenség után most – nemzeti, nemzetiségi vagy vallásos érzülettől vezérelve – ki akarnak vándorolni Palesztinába. Helytelenít azonban a párt ugyanakkor minden olyan propagandát, amely arra irányul, hogy olyanokat is kivándorlásra késztessen, akikben ez a gondolat még fel sem merült vagy meg nem erősödött. A párt meggyőződés, hogy az új demokráciának minden dolgozóra szüksége van…

4. A párt a legnagyobb elismeréssel adózik annak a hősi küzdelemnek, amelyet Palesztina zsidó dolgozói (a) szocialisták által vezetve folytatnak azért, hogy emberi életet teremtsenek maguknak a sivatagban (…), s ezt teszik úgy, hogy egyben új, szocialista szellemmel telített, kollektív gazdálkodási és társadalmi formákat valósítanak meg.”¹²

Az idézett pártdokumentum utolsó bekezdése, amelyben Palesztina – majd később Izrael – szocialistává válásának óhaját fejezte ki – nem volt a pesti szocdemek légből kapott eszméje. Közismert történeti tény, hogy az Egyesült Államok milyen óvatos távolságtartással kezelte az 1948-ban megalakult zsidó államot egészen 1956-ig, a hidegháború legkeményebb éveiben, épp attól való félelmében, hogy valamiféle (zsidó) szocialista állam épül Izraelben.

Épp a hidegháború volt az, ami alapvetően változtatta meg a „népi demokráciák”, a szocialista államok, és elsősorban a Szovjetunió viszonyát Izrael államhoz, és a cionizmushoz. Láthattuk, hogy elvi, marxista-leninista alapon a hidegháború eszkalálódása előtt is voltak a magyarországi munkáspártoknak politikai kifogásaik a cionizmussal szemben.

Ezek a fenti elvi kifogások, ahogy a marxista-leninista zsidókérdés is sűrítve áll előttünk a vezető kommunista politikus, a zsidó származású jogász-történész, Molnár Eriknek a zsidókérdésről tartott előadásában, szintén 1946-ból.¹³

Molnár mint afféle jól képzett marxista-leninista határozottan kijelentette, hogy igenis van zsidókérdés. Ráadásul, mint mondta, nem az antiszemita propaganda eredője volt az. Ösztönös kapitalizmusellenesség és primitív zsidóellenesség voltak annak gyökerei:

„A zsidókérdés Magyarországon alapjában onnan ered, hogy a zsidó népmaradvány a társadalmi élet olyan területén folytatott kasztszerű életet¹⁴, amely telítve van a társadalmi ellentétek gyújtóanyagával. (…) Az antiszemita propaganda csak azért tud oly veszedelmes erőt kifejteni, mert az előbbi tények adva vannak. Eltorzított tényekkel dolgozik, de tények eltorzításával dolgozik. mesterséges gyűlöletet szít, de eleven érzelmek kohójából szítja a gyűlöletet. (Taps.) … Ez a propaganda a zsidók szerepét a magyar kapitalizmusban a zsidó tőke uralmává torzítja.”¹⁵

Molnár nemcsak a zsidókérdésről szóló marxista-leninista leckét mondta fel előadásában, de konkrét (párt-) politikai útmutatást is adott a kétségtelenül létező zsidókérdés megoldására:

„A zsidókérdés megoldásának van Magyarországon egy reakciós és van egy progresszív útja. Reakciós útja a cionizmus, amely reakciós marad akkor is, ha szocializmust hirdet. (Taps.)

A zsidóság Magyarországon elveszítette nemzeti nyelvét, nemzeti kultúráját. Veszendőben vannak népjellemének maradványai. Vallása gyors visszavonulásban van a felvilágosodás előtt. Beolvadása a múltban már igen előrehaladott volt.

A fasizmus kannibál-antiszemitizmusa összeterelhette a maradék zsidóságot, de ez csak átmeneti jelenség, amint a fasizmus is csak átmeneti visszaesés volt az emberi haladás útján. A cionizmus mai fellendülése Magyarországon ezt az átmeneti jelenséget fejezi ki.”¹⁶

Molnár, és a leninista kommunista politika értelmezése szerint a cionizmus nem más, mint az elenyészett zsidó nemzeti tudat feltámasztásának kísérlete, ami egyértelmű szembefordulás a magyar társadalom fejlődésével. Míg a korabeli szociáldemokraták szocialista reménnyel tekintettek a palesztinai baloldali cionisták honalapító kísérletére, addig az MKP vezető ideológusa csak félnomád álszocialistáknak nevezte a palesztinai cionistákat. És hogy tévedés ne legyen újból, ezúttal még egyértelműben jelentette ki, hogy csakis a kommunisták által ajánlott teljes asszimiláció lehet a magyarországi zsidóság helyes választása:

„A zsidókérdés megoldásának progresszív útja Magyarországon a zsidók teljes beolvadása felé vezet. Ez az út a demokratikus fejlődés útja. Ezen az úton eltűnnek azok a tények (sic! KT), amelyekből az antiszemita propaganda táplálkozik, eltűnnek sikerének egyéb tényezői, s eltűnnek azok az erők, amelyek irányítják.”¹⁷

Molnár, miközben tagadni próbálta a politikai antiszemitizmus hagyományos vádját, miszerint a zsidó = kapitalista, illetve a kapitalista = zsidó, a zsidókérdés megoldhatóságát ugyanakkor a kapitalizmus felszámolásával azonosította:

„A zsidóság túltengése a kapitalizmus kizsákmányoló szervezetében véget ér. Erről a demokrácia gazdasági ereje gondoskodik, amely a gazdasági életet népi ellenőrzés alá helyezi és a népi elemek felemelkedését a gazdasági élet szervező helyeire lehetővé teszi. És végül a zsidóság népiségének nyomai elenyésznek. Erről a demokrácia társadalmi ereje gondoskodik, amely a zsidóságot a magyar nép tömegeibe felszívja.”¹⁸