GETTÓBÓL GETTÓBA – Vázlat a magyarországi zsidóság 1945 utáni történetéről (1. rész)

GETTÓBÓL GETTÓBA – Vázlat a magyarországi zsidóság 1945 utáni történetéről (1. rész)

- in Kiemelt, Komoly, Meséld el fiaidnak
2979
a veres huszadik 09

 

John Edwards a kora újkori európai zsidóságról írt szép esszéjében a hagyományos, elbeszélő zsidó historiográfiát a lacrimoso1 jelzővel illette.

Edwards a Graetztől a kortársakig ívelő keresztény-zsidó történelem zsidó leíróit a „külső”, keresztény történelem iránti passzív megközelítéssel jellemezte. A hagyományos zsidó historiográfia befelé forduló szemlélete okán nem foglalkozott a zsidó-nem zsidó társadalmak együttélésével: a külső világ története annyiban volt érdekes számára, amennyiben az – az esetek többségében – erőszakosan beavatkozott a zsidóság külön, és különös belső történelmébe2.

A kortárs zsidó, főként izraeli kollektív történelmi tudat hagyományait és mai megjelenési formáit elemző monográfiában Yael Zerubavel izraeli történész a zsidó történelem „bináris” (cionista) modelljéről beszél. A zerubaveli elemzés szerint – a modern zsidó nemzettudatot (is) megalkotó nagy XIX–XX. századi történeti összefoglalók (Graetz, Dubnov, Baron3) és a modern, politikai cionizmus talaján létrejött zsidó történelemszemléletet nagyfokú végletesség jellemzi. Eszerint – a történelmi kontinuitás alapját képező – antikvitás az aranykor, amelyhez a diszkontinuitás évszázadait (évezredeit) jelentő szétszóratást követően, beteljesítő „happy end”-ként tér (tért) vissza a zsidó történelem.

Semmi csodálatraméltó nincs abban a jelenségben, hogy – ellentétben az antikvitás aranykorával – a száműzetés évszázadainak történelme egyértelműen és egyszólamúan negatív és tragikus történetként jelenik meg a zsidó történelmi tudatban4. Ez a hagyomány az évszázados együttélést és annak lehetséges történetét, történelmét ignorálta.5

Minden történeti munka sajátja a klasszifikáció és a szelekció.

Ez különösen igaz a nagy, általános összefoglaló munkákra. A legújabb magyar zsidó tárgyú történeti munkák is elsősorban lacrimoso hangnemben tárgyalják akár épp az 1945-öt követő időszak történéseit – miközben elkerülhetetlenül diskurálnak egy évszázados, ma is virulens szellemtörténeti hagyománnyal, amelynek középpontjában az ún. zsidó kommunizmus témája áll.

Magyarországon ez a téma az 1919-es Tanácsköztársaság után vált egyszerre központivá, majd idővel közhelyessé. Tárgyunkban is Szekfű Gyula Három nemzedék című kortörténeti és rendszer-legitimációs történeti esszéje az az enigmatikus mű, amelyiket se megkerülni, se kiköpni nem tud a hazai történésztársadalom és a történelem iránt érdeklődő közvélemény. Igaz ez akkor is, ha magát az enigmatikus művet ritkábban (ha egyáltalán) olvassuk. Az 1918–19-es forradalmakhoz, Trianonhoz vezető történeti utat hallatlanul elfogultan rekonstruáló Szekfű koncepciójának középpontjában a XIX. századi, XX. század eleji magyarországi liberalizmus, polgárosodás állt, és ennek – a számára a Horthy-rendszer legelején egyértelműen negatív – folyamatnak a kontextusában ítélte el és meg Szekfű a (disztingválatlan) zsidóság mint olyan (disztingválatlanul negatív) szerepét. Szekfű műve a Horthy-rendszer jelenkortörténeti legitimációs alapjává vált.

Közismert, hogy maga Szekfű, már a Horthy-rendszer vége felé, nyilvánosan is elfordult egykori alapvetésétől, ám utódainak utódai mind a mai napig a szekfűi enigma körül folytatják látványos, ám nem ritkán felszínes vitáikat a magyar történelem egyes korszakainak megítéléséről. Ez történt nem is olyan régen az ún. Gerő–Romsics-vita esetében is.

A magyarországi zsidóság Három nemzedék által lefektetett történeti útjának Hanák Péter mellett minden bizonnyal Karády Viktor volt évtizedeken át a leghatásosabb kritikusa. Karády úgy cáfolta (és/vagy tagadta) Szekfű koncepcióját, hogy közben a szekfűi enigmából nemhogy nem lépett ki, hanem azt folyamatosan mélyítette el, adatolta. Csak épp a megítélésben különbözött Szekfűétől Karády rekonstrukciója, amelynek középpontjában a modernizáció kovászaiként szerepelnek a leginkább asszimiláns és polgárosodó zsidók mint olyanok. Karády tisztességes klasszifikációi is egyfajta történészi szelekció, és egy Magyarországon önmagát meglehetősen túlélt politikatörténeti-historiográfiai hagyomány eredői.

Ugyan kutatásainak fókuszában a magyarországi zsidóság „aranykora”, az 1867–1918 közötti időszak (zsidó) polgárosodása állt mindig, de többször is (mind az emigrációjában, mind 1989-et követően) fölvázolta a vészkorszak utáni korszak zsidóságának lehetséges történelmét. Ahogy az 1867-et követő korszakban, úgy az 1945 utáni években is feltételezett (utólag) Karády egyfajta informális „szerződést” a berendezkedő új hatalom, a korlátozott demokráciát jelentő koalíciós rendszer és a túlélő, újrakezdő magyarországi zsidók között. Ennek a Karády által utólag konstruált „új szerződésben” egyfelől a közhatalom a magyarországi államiság történetében először teljes szabadságot biztosított a túlélő zsidóságnak az újrakezdéshez, az önazonosságuk meghatározásához és kezeléséhez, beleértve a politikai cionizmust éppúgy, mint a kollektív (palesztinai) kivándorlást is.6

Másfelől – így Karády – a hazai zsidóság mindezért cserébe sajátos (szak)tudását adhatta az új rendszernek és elitjének. Ezzel magyarázta mintegy Karády a zsidó elem felülreprezentáltságát az 1945-öt követő állami, gazdasági, politikai vezetésében. A szovjet-orosz zsidóság történetének nemzetközi szakirodalma is hasonló informális “szerződést” feltételez a fiatal szovjet rendszer és az orosz zsidóság mint olyan között az 1920-as évekre, és a harmincas évek elejére.

Az 1945-öt követő és az államszocialista diktatúrát megelőző korszakra vonatkozóan Karády egyfajta morális koalícióról is beszélt a túlélő-újrakezdő zsidók és a formálisan demokratikus, koalíciós hatalom között.

Erre bizonyítékul például az egyes koalíciós pártok vezetésének zsidó (származású) tagjait hozta fel, külön kihangsúlyozva a szociáldemokratákat és a kisgazdákat, s mellékesen említve a kommunistákat.7 Karády – ahogy más, az újkori magyar zsidó történelemre vonatkozó szövegeiben, A túlélő zsidóság és az 1945-ös rendszerváltás címűben – miközben tisztességgel igyekszik tagadni s cáfolni az antiszemita történeti kliséket – nem lép túl a szekfűi enigmán. Itt használt tisztességes, jó szándékú összefoglalási kísérlete sem mentes a differenciálatlanságtól, az olyan – amúgy történetileg részben megalapozott – kitételektől, amely szerint a Joint szerepe azért volt a háború utáni korszakban olyan kiemelkedő (ez megalapozott), mert a szociálisan rászoruló zsidók, zsidó származásúak száma ekkoriban megnőtt (ez is megalapozott), és az ún. zsidó tőke időközben meggyengült.8 Egy dolog kétségtelenül igaz Karády Viktor dolgozatából: 1945–1948 között a magyar történelemben sosem látott szabadságot kaptak a túlélők az újrakezdésre, akár arra is, hogy egészen új identitást válasszanak maguknak. Ez a szabad identitásválasztás mint lehetséges valóság sosem tapasztalt hatékonysággal erodálta a „zsidóság” felekezeti, és 1945-tel törvényileg is eltörölt faji gettóját. A koalíciós korszak lezárulásával és a kommunista diktatúra berendezkedésével a politika és a vele szövetséges hitközségi vezetés majd egy új gettót állít föl, amelyben azután csak igen szűk korlátok között lehet megélni a zsidóságot.

Míg a koalíciós időszak „enigmatikus” megítélése szempontunkból nem túl bonyolult feladvány, addig az államszocialista diktatúra korszakáról mindez nehezen mondható el. Morális koalícióról beszélni egy paranoid diktatúra és a hazai zsidóság között annak ellenére sem lehetséges, ha a Karády Viktor által felállított, igaz, csak 1948 -ig érvényesnek tekintett szempontrendszer néhány eleme 1948 és 1956 között is fennállt. Úgy tűnik, erre az időszakra a korábbi korszakokra alkalmazott enigma vagy nem igaz, vagy a korábbi idők enigmáját kell alapvetően kritikával kezelnünk. Bárhogy van is, mielőtt korabeli szövegeket, forrásokat idéznénk a hatalom és a zsidóság együttélése, illetve részben együttfélése vonatkozásában, érdemes fölidézni egy olyan „enigmatikus” dolgozatot az 1948-at követő korszakra vonatkozóan, amelyik épp egy Karády Viktor tiszteletére kiadott emlékkönyvben jelent meg.9

A szerző, Hernádi Miklós helyenként szellemes metaforákkal igyekezett az említett enigmát tovább éltetni az 1948-at követő időszakra vonatkozóan. Hernádi egyszerre igyekezett az antikommunista múltértékelési hagyományokat ötvözni az újra megtalált zsidó hagyományokkal. Ennek így is komoly irodalmi hagyományai voltak szövege megírásakor. Fontos kérdésekre keresett és vélt találni válaszokat. Az egyik ilyen kérdés a holokauszt tabusítása és a zsidóság elhallgatása volt. E kettő kapcsán vezette be az elhallgatási felhatalmazás szellemes kifejezését. A túlélő-elhallgatók sorsválasztása kapcsán ezt írta:

„Ha – mint azt legnagyobb számban tették – a kommunista utat választották, ehhez először is, ha még nem tették volna, fel kellett hagyniuk vallásuk gyakorlásával, és fel kellett számolniuk kapcsolataikat, amelyek »osztályidegen« vagy cionista, netán Izraelbe vagy más »imperialista« államba emigrált sorstársaikhoz fűzték őket. Valamint (…) még meg is kellett bocsátaniuk az ellenük elkövetett vétkeket. Ez is ára volt annak, hogy ha nem is jóvátétel, de legalább hallgatás övezze azt a kínos tényt, hogy Magyarország zsidóságának jó félmilliós tömege pusztán zsidósága miatt, szégyenletes körülmények között esett áldozatául az ellene indított hadjáratnak. (…) Hogy válaszoljak az imént feltett kérdésre: a hallgatási alku nem szolgálta sem az önvádakkal küzdő túlélők, sem pedig az így vagy úgy vétkes nem zsidó tömegek megnyugtatását, szolgálta viszont teljes egészében a kommunista hatalom fenntartását. (A túlélőknek mint zsidóknak a megnyugtatásával olyannyira nem törődött a hatalom, hogy egyházellenes fellépései a zsidó egyházat sem kímélték, és még saját élcsapatából, a pártból is az elsők között gyomlált ki »cionista« vagy »kozmopolita« zsidókat.)”10

A mai emlékezetünk egyenetlenségeinek, homályos foltjainak, esetenkénti totális hiányosságainak gyökerét Hernádi – ismét roppant szellemesen – egyfajta múltszemléleti kalodával magyarázza, amelynek középpontjában a holokauszt és a saját zsidó származás elhallgatása állt:

„Hosszú azoknak a kommunistává lett túlélő íróknak és/vagy publicistáknak, kritikusoknak, esetenként költőknek a sora, akik zokszó nélkül beálltak a vezető ideológusok által összerótt múltszemléleti kalodába. Déry Tibor, Örkény István, Karinthy Ferenc, Háy Gyula, Németh Andor, Méray Tibor, Tardos Tibor, Bacsó Péter, Szász Péter, Keszi Imre, Lukács György, Szabolcsi Miklós, Nagy Péter, Pándi Pál, Rényi Péter, Illés Béla, Devecseri Gábor, Enczi Endre, Vészi Endre, Hegedűs Géza, Fehér Klára, Gádor Béla, Tabi László, Goda Gábor, Boldizsár Iván, Nemes György, Somlyó György, Eörsi István, Benjámin László, Aczél Tamás és még nagyon sokan mások azzal, hogy kommunista írókká lettek, megszűntek zsidó személyek lenni.

Ettől kezdve még saját 1944–45-ös, zsidókként átélt üldöztetésüket sem tudták másnak látni, mint jelentéktelen, »partikuláris«, talán soha-nem-is-volt közjátéknak a fasizmus és a kommunizmus erőinek világméretű, a kommunizmus győzelmével végződő összecsapásában.”11

Nem lenne illő Hernádi dolgozatát megítélni. Arra mindenesetre alkalmas, hogy apropóján jelezzük: ha létezett ilyen múltszemléleti kaloda, úgy abba nemcsak az 1945 után (vagy előtte,mint a névsorból többen is) kommunistává vált zsidó származásúak lehettek a foglyai, hanem – a fentiek analógiájára – az 1989 után zsidóvá vált, a rendszerváltást felnőtt fejjel megélt neofiták is.

 

(Az esszé a Time Traveler projekt oktatási háttéranyagnak készült. A szerző engedélyével közöljük.)

 

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

Facebook Comments