ZSIDÓ KOMMUNIZMUS?

ZSIDÓ KOMMUNIZMUS?

- in Kiemelt, Komoly, Meséld el fiaidnak
2581
kállaykormany (1)

Mikor 1937 májusában a budapesti királyi büntetőtörvényszéken előadásokat tartott dr. Sombor-Schweinitzer József, m. kir. rendőrfőtanácsos,

a rendőrség politikai nyomozóosztályának helyettes vezetője, legfontosabb témája az „államellenes mozgalmak” afféle természetrajza volt. 1937-ben pedig az „államellenes” szó az előadás legtöbb hallgatója (minisztériumi alkalmazottak, bűnügyi sajtótudósítók, joghallgatók stb.) számára egy másik szót is felidézett: a „zsidót”. Ez ebben az esetben nem az előadó szándéka vagy akár hibája volt. Pedig Sombor-Schweinitzer a korszakról szóló politika- és mozgalomtörténetben hosszú ideig afféle főgonoszként szerepelt – a rendőrség politikai nyomozócsoportjának irányítójaként, 1938-tól tényleges vezetőjeként szinte természettudományos alapossággal és érdeklődéssel vizsgálta és elemezte a különféle (jobb- és baloldali, valamint vallási) „szélsőségek” működését, elméleti küzdelmeit, átalakulásait. Elméleti érdeklődése gyakorlati hatékonysággal párosult, etikai megfontolások viszont kevéssé érdekelték: besúgóhálózata igen eredményes volt, de ügyosztálya adott esetben nem riadt vissza akár a kínvallatástól sem.

A valóságban Sombor-Schweinitzer mégis sokkal ellentmondásosabb figura volt,

mint azt a második világháború utáni „kommunista” (vagy éppen az emigráns nyilas) történeti publicisztika állította. Modern, az adott korszakban nemzetközi összehasonlításban is újszerű és felvilágosult elveket vallott a kriminalisztikáról, illetve kissé vulgáris darwinista és divatosan vulgárfreudista nézeteket a „politikai radikalizmusokról” – de mindig, minden körülmények között valamiféle sajátos, valójában semleges államrezont tartott szem előtt, ennek érdekében irányította a politikai besúgók (cseppet sem esztétikus) tevékenységét. Az 1930-as évek közepéig inkább a baloldali radikalizmusokat látta (részben az 1919-es példák, de sokkal inkább a Szovjetunió politikája alapján, amely utóbbira a kommunista párt hazai aktivistáinál is jóval szélesebb rálátása volt) az államrendre leselkedő legfőbb veszélynek, ám ezután már főleg a szélsőjobb került a politikai nyomozócsoport figyelmének középpontjába.

A munkásmozgalomban csak „Svejni” (disznó) néven emlegetett fődetektív

hamarosan a szélsőjobb szemében is az egyik legfőbb ellenséggé vált (amihez persze az is gyúnyagot szolgáltatott számukra, hogy felesége zsidó volt). 1944-ben azután Sombor-Schweinitzert – a nyomozócsoport több detektívjével – a Gestapo letartóztatta és koncentrációs táborba (Flossenburgba) hurcolták, és a rendőrség vezetője egykori beosztottja, a Gestapóval és az SD-vel remek kapcsolatokat ápoló Hain Péter lett. A táborból az amerikaiak szabadították ki, és szaktudását 1950-ben bekövetkezett haláláig leginkább a magyar háborús bűnösök felkutatásának szakértőjeként kamatoztatta. Említett előadásában Sombor-Schweinitzer elsősorban a radikális baloldali csoportokkal foglalkozik, ide értve egyébként a Hasomér Hacairt is, amelyet ügynökei éppen úgy megfigyeltek, mint a kommunista párt és a kommunista ifjúsági szervezet (a KIMSZ) különféle szakadárjait, akikből a magyarországi baloldali radikális miliő az 1920-as évek második felétől az 1930-as évek végéig leginkább állt. Ebben a miliőben pedig még a munkásmozgalomhoz képest is erősen felülreprezentált volt a zsidó származású (az esetek nagy részében harmincévesnél fiatalabb) munkások és diákok aránya. Mint Sombor-Schweinitzer remek érzékkel felismerte, ezek a csoportok valójában sokkal radikálisabbak voltak a „hivatalos” kommunista mozgalomnál, hiszen az utóbbi alapvetően kiszámítható, rendpárti, tekintélytisztelő és etatista volt – adott esetben partner is lehetett egy sajátos politikai játszmában. Az örökké a nem zsidó világ elpusztításán fondorkodó zsidóságról szóló régi antiszemita narratívába (amelynek szép példája az annak idején az orosz cári titkosrendőrség által íratott A Cion Bölcseinek jegyzőkönyve című hamisítvány) viszont remekül illeszkedett a „zsidó kommunizmusról” szóló mítosz – amely sokkal jobban illett a szakadár szervezetekre. Mindazonáltal itt leginkább mégis arról volt szó, hogy a zsidó kizsákmányoltak zsidóként és kizsákmányoltként kettős elnyomás alatt éltek, így óhatatlanul nyitottabbak voltak az elnyomások megszüntetését ígérő ideológiákkal és mozgalmakkal szemben. A szociáldemokrácia által ígért fokozatos javulással, vagy a hivatalos kommunisták által beharangozott rendpárti és fegyelmezett megváltással ellentétben a szakadár kommunista csoportok egy sajátos világi messianizmust képviseltek, amely a csoportban, a „harci közösségben” a kommunizmus már létező prefigurációját látta, vagyis afféle instant megváltást ígért.

A kommunizmust ők nem végcélnak tekintették, hanem folyamatnak, amelynek tudatos részei lehettek.

Mindez az állandó vitákat, az elmélet csiszolását és értelmezését, folyamatos művelését is magába foglalta. Ehhez persze komoly elittudat járult (amely sokban más, sokkal személyesebb és individualistább és kritikusabb volt, mint a hivatalos kommunista mozgalom élcsapat-tudata), és ez nem csupán a politikára terjedt ki, hanem többé-kevésbé teljes életmód-mintákat is tartalmazott. Persze a „polgári túloldalról” nézve kevesen látták úgy át ezeket a különbségeket, mint Sombor-Schweinitzer. Pedig – legalábbis mozgalomtörténeti szempontból – ezek nem csupán nüanszok voltak, és némi magyarázatot jelenthetnek a zsidók mozgalmi jelenlétének eltérő arányaira csakúgy, mint az 1945 utáni lappangó antiszemitizmus kettős természetére, a párttal szembeni és a párton belüli antiszemitizmusra is. A Horthy-korszakban általános volt a munkásmozgalom, a „felforgató szocializmus és kommunizmus”, illetve a zsidóság azonosítása, és amint ezt a közelmúlt és a jelen szomorú vitáiból láthatjuk, ez a nézet még ma is hatással van a közélet bizonyos szegmenseire, sőt a történettudomány margójára is. Ezt az elképzelést képviselői részben az 1919-es Tanácsköztársaság vezetőinek származására alapozzák (és ennek a származásnak tulajdonítanak sajátos jelentéseket, amelyek a divatos vulgárfreudista magyarázatoktól egészen az összeesküvés-elméleti konstrukciókig terjednek). A népbiztosok háromnegyede valóban zsidó származású volt, de – amint azt maga Kun Béla (aki külügyi népbiztosként valójában a Tanácsköztársaság első számú politikai vezetőjének tekinthető) leszögezte: ő nem izraelita és nem zsidó, hanem (kommunistaként) ateista és internacionalista. Ez a felfogás általában véve is igaz volt a kommunistákra, persze nem csupán a zsidó származásúakra.

Másfelől viszont

a zsidók (a zsidó származású, a 19. században letelepedett pesti szakmunkásréteg csakúgy, mint az értelmiség) képzettségük, magasabb iskolázottságuk, nyelvtudásuk és ezzel párhuzamosan bizonyos (és korszakban egyre növekvő) szintű társadalmi kirekesztettségük miatt hagyományosan viszonylag nagy számban fordultak a munkásmozgalom felé, ahol – mivel köreikben sok volt az értelmiségi és viszonylag kevés a nagyipari munkás – elég gyakran vezető posztokat töltöttek be vagy éppen ideológusok lettek. Tették ezt azért is, mert a munkásmozgalomnak többnyire nem volt szüksége a minden baj okának tartott kapitalizmus mellett másfajta bűnbakok képzésére, ezért – és persze manifeszt és obligát internacionalizmusa és emancipatorikus étosza miatt is – kevésbé volt hajlamos az antiszemitizmusra, mint a legtöbb politikai irányzat (persze teljesen mentes sem volt tőle, hiszen a „zsidó” és a „kapitalista” azonosításának metaforái igazán sosem tűntek el). A magyarországi munkásmozgalom a világháború és a forradalmak utáni, magát büszkén „ellenforradalminak” tituláló rendszerben egyrészt erősen hajlott a kompromisszumokra (főleg a szociáldemokrácia), másrészt pedig végtelenül leegyszerűsített és szürke kliséket ismételgetett (főleg a hivatalos kommunista mozgalom). Azok a fiatal, a viszonyokkal radikálisan elégedetlen fiatalok, az 1919 után eszmélő nemzedék azon tagjai, akik az 1920-as évek második felétől az 1930-as évek közepéig-végéig valamiféle keretet kerestek lázadásukhoz, már igazán egyikben sem találták a helyüket. Így, a politikai kínálat egy sajátos, de markáns hézagában alakult ki az a radikális baloldali miliő, amelyben valóban erősen felülreprezentált volt a zsidó fiatalság, és amely – bár utóbb igyekeztek kiírni és kihagyni a munkásmozgalom történetéből – az 1945 utáni politikai (és személyes) viszonyokban, szövetségekben és leszámolásokban is sok helyen érezhető nyomokat hagyott. Román József, aki a korszak legtöbb baloldali radikális csoportjában megfordult, így írt visszaemlékezéseiben a leginkább valóban zsidó diákok és fiatal művészek alkotta „baloldali ellenzékről”, az úgynevezett „oppóról”: „…csaknem mindenki több nyelven beszélt vagy olvasott. Ez ugyanis lehetővé tette a tágabb horizontú tájékozódást, a csak idegen nyelven hozzáférhető művek, újságok, folyóiratok ismeretét, amelyek az átlagos KIMSZ- vagy KMP-tagok számára megközelíthetetlenek voltak. Mi kénytelenek voltunk megelégedni a Kommunista, az Ifjú Proletár éhkoppos elemózsiájával vagy a gazdagabb választékú klasszikusokkal. Az oppósok közben vaskos Rosa Luxemburgokkal, Hilferdinggel, Korschokkal teli aktatáskákat cipeltek”. Ne felejtsük el, hogy 1914 előtt még a pesti szociáldemokrácia anyanyelve is inkább a német volt, mint a magyar (és ez persze alapot adott az „idegen” munkásmozgalom és a „magyar munkásság” teljesen hamis szembeállítására).

A korszak nagy munkásmozgalma

(és egyetlen valódi tömegmozgalma) persze egyértelműen a szociáldemokrácia volt, tömegszervezetei pedig a szocdem pártok és a hozzájuk kötődő szakszervezetek; a Magyarországi Szociáldemokrata Pártban, a szakszervezetekben, de a munkás kulturális, természetjáró, eszperantista egyletekben, olvasókörökben, kórusokban stb. együttesen százezrek tömörültek. Mindezek számos lehetőséget biztosítottak egy sajátos emancipációra is, hiszen elveik általában a 19. századi nagy, humanista, a felvilágosodódás tiszteletén és az „emberiség” nemzetektől elvonatkoztatott esszenciáján alapultak. A szocializmus (annak szinte összes irányzatában, a keresztény inspirációjú tolsztojánus anarchizmustól egészen a marxi kommunizmusig), de éppen úgy az eszperantisták Zamenhof által kidolgozott „emberiségizmusa” (homaranismo) egy olyan társadalmat hirdetett, ahol nem csupán az ember ember általi kizsákmányolása szűnik majd meg, hanem megvalósul az emberek közötti egyenlőség – vagyis más szóval teljes lesz az az asszimiláció. A zsidó származásúak aránya inkább csak a vezetésben és az ifjúsági mozgalomban volt nagyobb; a jórészt fiatalokból álló kommunista miliőben (az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja, a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége és a különféle szakadár „frakciók” összesen mintegy két-háromezer aktivistát jelentett, akiknek több mint fele 25 év alatti volt, és alig akadt közöttük 40 év feletti) ez az arány magasabb volt: az egész miliőre vetítve 20,3 %. Az egyes szakadár csoportokban (trockista, tanácskommunista csoportosulások, vagy éppen a Kassák Lajos körül csoportosuló diákellenzék) körében ez az arány jóval magasabb is lehetett: mikor 1933 végén a rendőrség felszámolta a Magyarországi Baloldali Kommunisták Szervezete nevű csoportot (amely kérlelhetetlenül antisztálinista volt), a kartotékokban a letartóztatott 27 személy közül csupán nyolcan nem voltak izraelita vallásúként feltüntetve, ám ők sem zsidóként tekintettek magukra. Ebben annak is fontos szerepe volt, hogy az MBKSZ tagsága szinte teljes egészében kisipari munkásokból, tanoncokból – szabókból, cipészekből, műszerészekből – állt, szemben a KIMSZ (és a KMP) inkább nagyüzemi munkásokból álló tagságával. Sőt az MBKSZ és a hasonló szakadár csoportok sokkal inkább tolerálták, örömmel fogadták a magánzókat és a különféle, a polgári társadalom (és a meglehetősen konzervatív erkölcsi normákkal rendelkező hivatalos kommunista párt) által gyanakodva szemlélt kétes egzisztenciákat: önjelölt művészeket, alkalmi árusokat, a törvényes lét határain ide-oda billegő figurákat is.

Persze ezeknek is számos rétege volt:

az egykorú rendőrségi feljegyzésekből (és kisebb mértékben az utólag fazonírozott munkásmozgalmi memoárokból) általánosítva az a kép kerekedik ki, hogy a hagyományos „kültelki vagányok”, „apacsok” és „jasszok” – amennyiben egyáltalán hajlandóak voltak politikával foglalkozni – sokkal inkább a KIMSZ (majd utóbb a szélsőjobb és a nyilasok) felé orientálódtak (és megnyerésükre a KIMSZ külön stratégiát is kidolgozott, Ságvári Endre is aktív volt ezen a területen, míg a „bohém” és koldusszegény értelmiség, a nyugtalan és éhes szellemek, diákok és más kallódók a szakadár szervezetekkhez csapódtak. Ilyenek voltak az 1930-as évek első felében-közepén a Weisshaus Aladár-vezette olvasókörök, a Hartstein Iván, Fürth Barnabás és Rubenfeld László irányításával (és folyamatos vitáival) működő Marxista Ellenzéki Front, a Rézner József-szervezte körök, és mindenekelőtt a Kassák Lajos körül csoportosuló fiatalok, akik amúgy a szociáldemokrata párt infrastruktúráját is kihasználták – olyan prominensekkel, mint Justus Pál, Partos Pál, Szirtes Andor, Szabó Lajos és számos társuk. Ők, az értelmiségiek voltak az „intellektulok”, vagy még inkább a „tulkok”, ahogy a hivatalos kommunista szervezetek munkásfiataljai gúnyolták őket. Az olvasott, nyelveket beszélő „oppósok” és a sokkal zártabban gondolkodó „kimszesek” között komoly, bár sokszor inkább afféle sajátos bandaháborúnak tekinthető ellenségeskedés volt (amelyet a kommunista párt azután igyekezett szovjet mintára a szó szoros értelmében halálosan komolyra fordítani). A kommunista fiatalokban azután ez nem egyszer – meglévő kulturális formákra és előítéletekre épülve – egyfajta antiszemitizmusként dekódolódott, és ennek mind abban komoly hatása volt, hogy a KMP égisze alatt alig alakulhatott ki komoly antifasiszta ellenállás Magyarországon (ebben a szakadár csoportok, így a kiátkozott Deák-Mayer „frakció” vagy Demény Pál csoportja is sokkal aktívabbak voltak), másrészt viszont 1945 után párhuzamosan létezhetett a „zsidó komcsik” sztereotípiája, és az állami szinten is megjelenő kódolt antiszemitizmus.

Pedig a baloldali miliő már jóval korábban széthullott.

A KMP lapjaiban komoly támadást indított az „árulók és spiclik” ellen, olyan adatokat szolgáltatva ki a miliőbe tartozókról (és saját, vélt vagy valós elhajlóikról), hogy a rendőrség szakembereinek már dolguk is alig maradt. A megerősödő szélsőjobb sok szempontból éppen azokat a rétegeket vonzotta magához, akikre a miliő is támaszkodott. Az elmérgesedő helyzetben persze a belharcok is elmérgesedtek. Egy évtized vitái és harcai, közös akciói és kiadványai, kirándulásai, verekedései és szemináriumai után a magyarországi radikális baloldali miliő lényegében kikopott a politikából. Egykori militánsai százfelé kerültek: voltak, akik nyugatra, voltak, akik a Szovjetunióba kerültek. Voltak, akik még idejében Palesztinába vándoroltak ki, másokat a munkásszázadokban vagy a haláltáborokban gyilkolt meg az „ellenforradalmi rendszer” és nyilas folytatása. Akadtak, akik 1945 után pártkarriert csináltak, másokat azonnal letartóztattak a „kommunista” hatóságok vagy éppen a szovjet hadsereg (mint az antifasiszta ellenállást szervező, zsidókat mentő Demény Pált, Budapest felszabadulásának napján azonnal, hogy azután csak 1956-ban szabaduljon ki börtönéből). Sajátos világi messianizmusuk nem került bele a hivatalos mozgalomtörténeti kánonba. Kicsit – inkább kimondatlanul, mint kimondva – a központi ideológia is afféle „zsidó huncutságnak” tekintette őket. Némiképp azt is igazolva ezzel, hogy Sombor-Schweinitzer annak idején sokkal pontosabban látta át lényegüket, mint maguk a munkásmozgalmi kánon akkori és későbbi formálói.

Facebook Comments