SZIRIZA: MI LEHET A FALÓBAN? (KONOK PÉTER ÍRÁSA)

SZIRIZA: MI LEHET A FALÓBAN? (KONOK PÉTER ÍRÁSA)

- in Kiemelt, Könnyű
2845
syriza-logo-gia-ekdhloseis

Ha a fiamat Sámsonnak, a lányomat Virágnak nevezem el, akkor vélhetően macsó vasgyúrót, vagy szende, légies teremtményt képzelek magam elé; egész mást, mint ha Celesztin vagy Ursula lesz a nevük. Névmisztika, sokszor nem is tudatos.

Ugyanez van a politikában is (hogy a reklám más aspektusairól most ne is beszéljünk). Az Ige testté lesz.

Vonatkozik ez a pártok elnevezésére csakúgy, mint a különféle politikai áramlatok, ideológiák külső- és öndefinícióira, vagy éppen a politikai jellegű gúnynevekre, amelyek azután sokszor maguk is identitássá válnak (Koldusok, Rongyszedők, jenkik – megannyi megvető, lesajnáló név, amit azután az elnevezettek büszkén felvállaltak).

Az egyes politikai szervezetek öndefiníciói (a névmisztika sajátos eszköztára) persze visszahat a felhasznált fogalmakra (nem a pálca végzi a varázslatot, hanem maga a varázslat teszi a botot varázspálcává). El lehet gúnyolódni azon, hogy hány „fiatal demokrata” van a mélyen antidemokratikus, cseppet sem „fiatalos” Fideszben, mitől „szocialista” a neoliberális, megszorításpárti MSZP, mennyiben „jobb” alternatíva a Jobbik posztmodern ad hoc fasizmusa, hogy a nevében (is) totális oximoron Kereszténydemokrata Néppártról ne is beszéljünk. Ja, és persze nemigen lehet más a politika – vagy legalábbis nem a ráolvasásoktól, nem koalíció néhány politikus véd- és dacszövetsége, a politikai monológ nem párbeszéd – és még folytathatnám a végtelenségig.

Ez a névmisztika adott esetben pusztán véletlen ülésrendből kreál máig is ható politikai alapfogalmakat,

mint a baloldal-jobboldal, amelyhez azóta teljes biológiai-társadalmi metaforarendszer tapadt (a baloldal a szív, az ösztönösség, az állandósult alternatíva, a mindenkori elnyomottak „pártja”, szemben a sajátos ráció, a rend és a bevettség jobboldalával); ez persze mind utólagos konnotáció, de remekül, ha nem is feltétlenül zökkenőmentesen illeszkedik a balkezesség-jobbkezesség mátrixaiba.

Ha ideológia- és mozgalomtörténeti szempontból vizsgáljuk,

meglehetősen evidens például, hogy a magukat „kommunistának” definiáló pártok és mozgalmak túlnyomó többsége ideológiájában, tartalmában és praxisában (majd utóbb mindezt egyesítő teológia teleológiájában) radikális szociáldemokrata szerveződés volt – gazdasági-társadalmi szempontból államkapitalista (és ebben hasonlítottak például a fasiszta-náci alakulatokra csakúgy, mint a roosevelti New Deal világára), étoszában pedig előbb szocialista, majd – mivel a gazdasági-társadalmi alap óhatatlanul saját képére szabta ezt az étoszt – doktriner, új-jakobinus, szektásan aufklérista kaszárnya-szocializmussá váltak. Így mindkét aspektusból a kommunizmus teljes tagadásává – egyben pedig a „kommunista” terminus totális diszkreditálásává, történelmi megsemmisítésévé (a kommunista tartalom más kérdés: mint az adott világ antagonizmusainak feloldása, a viszonyok negációja maga is éppoly szükségszerű történelmi jelenség, mint az antagonizmusok és a viszonyok – a neve, ha van, csak áruvédjegy).

A görög Sziriza (Szinaszpiszmósz Rizoszpasztikísz Ariszterász)

a szervezetet a „radikális baloldal koalíciójának” nevezi – a szómágia ebben az esetben is határozott jelentésű (bár árnyalataiban kevésbé ismert) fogalmakkal dolgozik. Léteznek absztrakt politológia skálák, társadalmi potméterek (és az internet népének számos ilyen teszt áll rendelkezésére), amelyek a jobb-bal (illetve valamiféle konzervativizmus-liberalizmus) tengely mentén próbálják elhelyezni a gondolatokat, a véleményeket, a politikákat és az embereket. Ebben az instant koordinátarendszerben a Sziriza önmeghatározása (a baloldali radikális) a szélsőbaloldalival egyenlő, hiszen már képi megjelenítése is a skála egyik (frappánsan a bal) szélére szorítja. (Kifinomultabb, ám ettől még nem inkább érvényes modellek egy körívet ábrázolnak, ahol a jobb- és balszél – vagyis a fasizmus és a totalitárius „kommunizmus” végül kezet fognak. Ez a politológiai Yin-Yang persze egyrészt attól függ, hogy az elemzés-ábrázolásnak mik az általunk felhasznált kiindulópontjai, másrészt hogy mit tekintünk centrálisnak.)

A magát „baloldali radikálisnak” ábrázoló, és ebből eredően (is) baloldali radikálisnak ábrázolt Sziriza azonban

sem ideológiai etnogenezisében, sem politikai krédóiban, sem pedig vélhető politikai jövőjében nem „baloldali radikális”. Ennek megfelelően szerintem éppúgy tévútra csúszik a liberális, neoliberális, konzervatív, neokonzervatív, mainstream szocialista stb. stb. politika és publikum riadalma és undora a Sziriza választási győzelmével kapcsolatban, mint az alterbal, ökopárti szkéna, vagy a reform-neosztálinista erők csodavárása és diadalittas lelkesedése.

Neve, médiareprezentációja ellenére a Sziriza ugyanis nem „radikális baloldali”, még kevésbé „baloldali radikális” párt. Persze a magyarországi  békaperspektívából még inkább annak tűnhet, mert nálunk a “baloldal” még a harmadikutas européer-neoliberális szocdemekhez képest is überneoliberális volt, szélsőbal meg lényegében nem létezik (szervezetei elenyészőek, reprezentációja láthatatlan, saját ideológiája nincs); de a Sziriza csupán egy nem harmadikutas szocdem párt, amilyennek egyébként általában a szocdem pártoknak lenniük illene. Ezt maguk a (nyugati) harmadikutas szociáldemokráciák is némileg belátták, amikor visszafogták politikai katasztrófának bizonyult neoliberalizmusukat, és – legalábbis némely gesztusukban – újra valamiféle „szociáldemokrata értékeket” véltek felfedezni magukban (így próbálva megoldani a teljes ideológiai elszürkülés általános problémáját; mindennek „hitelességével” most ne foglalkozzunk, különben is: politikáról van szó, ahol a hitelesség nem önmagában való érték, hanem maga is tőke csupán – debord-i parafrázissal élve a hitelesség csupán a hiteltelenség egy mozzanata).

A Sziriza sokféle baloldali irányzat választási kompromisszuma; nem több, és nem is kevesebb. Szélsőbaloldali elemek is akadnak benne, de baloldali radikálisok nem,

többek között azon egyszerű oknál fogva, hogy a baloldali radikalizmus alapvetően antiparlamentarista, antikapitalista, forradalmi. Nem meglepő, hogy a baloldali radikalizmus számos irányzata, szereplője, ideológusa és miliője magát eleve nem baloldaliként határozza meg, hiszen a teljes rendszeren kívül állva, szemből fogalmazza meg világképét. A „baloldali radikalizmus” egyszerre jelenti a kapitalizmus ellentmondásait és az azokra adott totális választ, annak minden szervezeti implikációjával és a jövőről alkotott víziójával együtt. Ok, mozgalom és végcél valamiféle egysége.

Mozgalomtörténeti szempontból leegyszerűsítve:

a (mai) szélsőbal többnyire valamilyen neo- vagy alter-leninista formáció, sztálinista, trockista, maoista stb. gyökerekkel; az állami (vagy kváziállami – lásd „népállam”, „proletár félállam”, amely „elhal”, „népi demokrácia” és társai) centralizáció és a társadalmi kontroll érdekházasságát vallja, lényegében mindig etatista, hierarchikus és a tudatbevitel fontosságát vallja. Célja a reform, még ha azt forradalomnak is nevezi, vagy akár fegyverrel is akarja kivívni („fegyveres reformizmus”).

A (mai) baloldali radikalizmus ezzel szemben antileninista gyökerű, akár anarchista, akár valamilyen marxizáló irányzat, vagy – többnyire – ezek keveréke; anti-etatista, decentralizáló, és sokkal inkább hisz a „megkezdett cselevés” vagy a „közvetlen akció” (ön)példamutató erejében, mint a direkt tudatformálásban.

A Sziriza üzenete meglehetősen egyszerű:

az adott gazdasági-társadalmi rendszert (amit többnyire kapitalizmusnak hívunk, bár adhatunk neki eufemisztikus beceneveket is) igazságosabban, nagyobb társadalmi érzékenységgel kell menedzselni. Ez rendben is van, ennél jobb üzenetet egy baloldali párt nemigen tud megfogalmazni, de ez még messze nem baloldali radikalizmus, sőt – már a Sziriza eredeti szélsőbaloldali gyökereitől is messze esik. A Sziriza abból indul ki, hogy a társadalom jobb igazgatásával, a prioritások átértékelésével nagyobb közjó érhető el – vagyis az állam a közemberért van, és nem önmagáért (mint a porosz-sztálinista modellben), nem a piacért (mint a neoliberális modellben), illetve nem egyes oligarchák, tőkés csoportok, maffiák és vállalkozói körök kerítője és verőembere – mint többnyire a valóságban.

Különös látni, ahogy a liberálisok az európai felelősségre mutogatva kiáltanak farkast a „demagóg” Szirizára és az őket választókra.

Kétségtelen, hogy a Sziriza népjóléti törekvései (hiszen nagyjából, persze nem utolsósorban a választások miatt is, ez lett az egykori – 2012-ig érezhető – szélsőbalos lendületből) államháztartási szinten ellensúlyozhatóak a bevételek átcsoportosításával, amennyiben az Unió és a nemzetközi pénzvilág erre a konszolidációra vevő lesz. A legszegényebbeknek járó ingyen áramtól, a munkanélkülieknek járó ingyen bérlettől, netán a legszegényebbeknek kiosztott élelmiszerjegyektől Görögország még nem lesz „kommunista”, és mindez együttvéve sem jelent akkora blöfföt és annyi kiadást, mint a magyarországi rezsicsökkentés. Görögország gazdasága nem azért jutott válságba, mert – milyen szép bevett kép – a lusta görög proletárok szikkadtra szítták az állam gondoskodó csecsét. A Sziriza törekvése, hogy először a humán katasztrófán kell enyhíteni, mert ez minden tovább lépés előfeltétele, klasszikus szociáldemokrata törekvés, még ha ebben a történelmi tükörben ma maguk a szociáldemokraták az Ördögöt látják is, illetve a Sziriza és szimpatizánsai magát Lenin elvtársat.

A legjobb, ami egy kapitalista társadalommal történhet, a jóléti szociáldemokrácia.

Afféle skandináv modell (amit annak idején ellenfelei szintén „kommunizmusnak” tituláltak). Ennek lehetséges forrásai minden gazdaságban megvannak – az más kérdés, hogy ehhez egyrészt jókora paradigmaváltásra van (lenne) szükség, másrészt legalábbis nem ellenséges környezetre. Robert Owen – akit „utópikus szocialistának” szokás nevezni, bár inkább felvilágosult humanista tőkés volt – gyárai nem azért mentek tönkre, mert élhető lakást adott a munkásainak, és óvodákat építtetett a gyerekeiknek. Kísérlete azért ment csődbe, mert versenytársai nem csupán nem voltak hajlandóak ilyesmire, de a „rossz példa” miatti félelmükben összefogva tönkretették Owent – azon a piacon lehetetlenítették el mesterséges, akaratlagos módon, ahol ilyen összefogással amúgy bárkit tönkre lehetett tenni. Az oweni reformokat azután a munkások – alapvetően szociáldemokrata – mozgalmai vívták ki maguknak, egy évszázad alatt (hogy azután mára sok helyen, így Magyarországon is, jórészt újra elveszítsék azokat). A Sziriza owenizmusának is ez lesz a Rodosza – hagyják-e a versenytársak ugrálni. A játszma kétesélyes. Egyelőre úgy tűnik, hogy az Unió vezetői – és jórészt közvéleménye –Laokoónként félve mered a görög „ajándékra”.

Pedig – amint ez már oly sokszor kiderült – a valódi utópia az a hit, hogy a világ a jelen formájában fenntartható. A Sziriza mérsékelt reformjai összehasonlíthatatlanul kevesebbe kerülnek – nem csupán Görögország, de a velejéig korrupt görög rendszerbe iszonyú pénzeket ölő Unió számára is – mint az ND-Paszok eddigi kormányzása. Persze ha ezek a reformok pusztán ráadásként szolgálnak majd, némi plusz tejszínhabként az eddigi tortára, akkor többe. Ez hamarosan ki fog derülni, jósolgatni értelmetlen lenne (és ez nem csupán a Szirizától és kissé szürreális koalíciós partnereitől függ).

De – talán nem árt még egyszer leszögezni ebben az ide-oda hisztetizált nemzetközi diskurzusban – forradalom ettől nem lesz. (Szerintem sajnos, de ez persze irreleváns.)

Mind az európai hatalmak és nagyközönségek félelmei, mind az alterbal és ökomindenféle vérmes reményei önbecsapáson alapulnak. Ugyanazon az önbecsapáson, amin a Sziriza „baloldali radikális” elnevezése. A Sziriza várható győzelmével a görög kisemberek egy rövid időre talán valóban fellélegezhetnek. Ez nem kevés, de nem is „a végső harc”, se pro, se kontra. Balgaság lenne ezt várni a dologtól.

A nap holnap is felkel. És holnap még nem lesz sem Armageddon, sem világméretű társadalmi forradalom. Messze még a hétvége.

Facebook Comments