Sztehlo és Ádám Zsigmond: Gaudiopolisz és a kommunista reformpedagógia szövevényei (Gaudiopolisz 6. rész)

Sztehlo és Ádám Zsigmond: Gaudiopolisz és a kommunista reformpedagógia szövevényei (Gaudiopolisz 6. rész)

- in Gaudiopolisz, Kiemelt, Komoly
980
gyermekvaroszichykastely

Az előző cikkben tárgyalt Edward Joseph Flanagan ír-amerikai katolikus pap tevékenységének hollywoodi filmes feldolgozása a zsidó gyerekeket mentő evangélikus lelkész, Sztehlo Gábor mellett a vezető kommunista pedagógussá lett Ádám Zsigmondra is sorsdöntő hatással volt.

Ádám Zsigmond, aki majd az állami gyermekotthon hálózatot teremti meg, nem kis mértékben Sztehlo hatására is, felbukkan Sztehlo visszaemlékezéseiben, még ha névtelenül is. A félig-meddig önkéntelen emigrációjában önkritikus önigazolással vegyes számvetését író nagytiszteletű folyamatos kudarcait sorolva, saját taktikai hibáit nem elhallgatva arra jutott, hogy minden hiba, tévedés, elutasítás és elutasíttatás, majd felszámoltatás ellenére élete főműve továbbélt, és épp ezért végső soron sikeresnek mondható. Sztehlo számvetésének ezt a részét nem feltétlenül apológiának kell tekintenünk.

Jogosan írta Sztehlo, hogy az amúgy elkallódásra ítéltek közül sokan lettek sikeresek, mások „csak” emberekké váltak. Saját – az „Isten kezében” eltöltött – életének legfontosabb tettének Gaudiopoliszt tekintette a számadást készítő nagytiszteletű. Saját gyermekeinek sorsa mellett az ő példájára (is) létrehozott magyarországi gyermekváros-hálózatot hozta fel önigazolásképp. Sztehlo azt állította, hogy a hazai gyermekvárosok Gaudiopolisz példája alapján jöttek létre, és – legalább is a hatvanas évek elejéig úgy vélte, az általuk hirdetett elvek, azaz a közösségi együttélés és az egymásért élés voltak a későbbi az intézmények alapelvei is.

Sztehlo nyilvánvalóan egyaránt fölülértékelte mind a hatvanas évek magyarországi gyermekotthonainak valóságát, pedagógiai-társadalmi sikereit, mind pedig a saját személyes hatását erre a gyermekotthon-hálózatra. Ám annak igenis vannak történeti-filológiai nyomai, hogy a nagytiszteletű legnagyobb tettének ténylegesen konkrét hatása volt az államszocialista Magyarország gyermekvédő-pedagógiai intézményeire, még ha ez a hatás inkább személyes volt, mint intézményes. Pedig  – és erről majd mesélünk Gaudiopolisz felszámolása kapcsán – Sztehlonak lett volna esélye intézményesen is hatni a magyarországi gyermekotthonok hálózatának kiépítésére.

Egy dolog gyorsan leszögezhető: a magyarországi gyermekotthonok, gyerekvárosok nem lettek a boldogság városai (gaudiopoliszok). Sztehlo már Svájcban volt, amikor 1962-ben „a negyvenes-ötvenes évek magyarországi gyermekvédelmének szociális prófétája” Ádám Zsigmond öngyilkosságot követett el.

Nem tudni, hogy Ádám Zsigmond miért vetett véget életének, de nem igaztalan az a sejtés, hogy ebbe élete nagy szakmai kudarca is közrejátszott. A kudarc maga pedig nem volt (és máig sem) más, mint az a tragikus tapasztalati tény, hogy a gyermekvárosok sajátos pedagógiai intézményekként nemhogy nem gyógyítják, vagy épp csak kezelik azt a társadalmi bajt, ami őket kényszerűen létrehozta, de épp hogy újratermelik azokat, még ha akaratlanul is.

Czike Klárának az Educatio-ban 1997-ben megjelent tanulmánya nem kevesebbet állít, minthogy az 1989-et követően szabaddá  vált magyarországi pedagógia egyik legtragikusabb teljesítménye épp az Ádám Zsigmond és kollégái által létrehozott gyermekotthoni hálózat. A patológiát újratermelő gyermekotthonok legnagyobb hibájaként Czike tanulmánya azt jelezte, hogy azok lidérces hatékonysággal kombinálják a frontális poroszos oktatást a túlszabályozással, azaz mindazzal, ami ellen Gaudiopolisz lázadt. Nem véletlen, hogy Gaudiopolisszal ellentétben a magyarországi gyermekotthonok mind a mai napig kimagaslóan magas arányban bocsátottak, és bocsátanak ki önmagukból úgy nevezett intézményi függő, azaz önálló életre folyamatos felügyelet és szabályozás nélkül nem képes kisfelnőtteket. Ám ez az elszomorító bizonyítvány nem Ádám Zsigmondé. Ádámot Trencsényi László olyan reformpedagógusokkal említette együtt (Portrék és útirajzok c. könyvében, 1993.) mint Flanagan, Don Bosco, Makarenko, Korczak és Sztehlo.

Ádámra, aki 1947-ben Debrecenben pedagógiából szerezte meg doktorátusát Sztehlo mellett (vagy inkább előtt) hatottak még a régi századforduló reformpedagógiai mozgalmai is, az Országos Gyermekvédő Liga, a Montessori Egyesület óvodái, az erdei iskolák, a munkaiskolák, a közösségi iskola megteremtését célul kitűző nemzetközi mozgalmak

A képességfejlesztés, a gyermekek szunnyadó képességek kibontakoztatása, az elidegeníthetetlen gyermekjogok, a közösségiséggel kombinált önkormányzatiság voltak ezeknek a reformpedagógiai kísérleteknek a közös metszetei. Ádám és Sztehlo, valamint az alföldi tanyavilágban működő Szekeres Mihály és Pataki Gyula (Fiúkfalva) a háborús, és a háború utáni szükségállapotra kerestek hatékony reformpedagógiai megoldásokat Magyarországon. Ki Pestalozziig ment vissza (munkaiskola), ki tanulta és használta a 20. század első felének nemzetközi reformpedagógiáját (Ádám), ki pedig „csak” az ostrom alatt emlékezett egy hollywoodi filmre (Sztehlo).

Mindannyian kényszerűségből lettek reformpedagógiai kísérletezőkké. A kísérleteik célja mégis egy volt: a kényszerhelyzet által tömegével kitermelt lelkileg sérült gyermekek szabad, felelős, közösségileg érzékeny, és boldog, teljes életet élő felnőttekké nevelése.

Az államosítás, ami Gaudiopolisz végét is jelentette, ugyan véget vetett a sokszínű pedagógiai kísérleteknek, ám az nem igaz, hogy e kísérletek emlékét is eltörölték volna. Az emlékezetet – ha akaratlanul is – megőrizték. A makarenkói elvek hangoztatása valamennyire életben tartotta például a jeles szovjet pedagógus tevékenységét, ami a legtávolabbról sem azonos a közmondásos pofonnal. A hazai reformpedagógia – az ún. szabad pedagógia – például épp a gyermekotthonokban is élt tovább. Ám a szabadság pedagógiája egy nagyon nem szabad korszakban egyre inkább üres formalitásokká lett, mint például a gyermekönkormányzatokban is. Ádám például 1952 és 1954 között a Tervhivatalban (sic!) próbált a gyermekotthonokért is tevékenykedni… A fegyelem, a bürokrácia az „intézményes forradalom” alatt nem sokáig engedte magát kicselezni a szabadságot is hirdető reformpedagógusok által. Ahogy az intézményes forradalomban általában történni szokott, az intézményellenes (tehát: valódi, a forradalom eredetmítoszát még ismerő, abban hívő) forradalmárokat vagy korrumpálta, vagy felőrölte s elpusztította, mint Ádám Zsigmonddal is tette.

Az összes legendás gyermekotthon szükséghelyzetben, különleges állapotban alapíttatott a gyermekvédelem, a gyermekmentés ügyéért elkötelezett személyek által. Sztehlo a legszörnyűbb háborús hónapokban csöppent bele a gyermekmentésbe, és lett kényszerből pedagógussá. Amikor – valószínűleg 1939-ben – megnézte a Flanagan atya Fiúk városát dramatizáló hollywoodi filmet, még nem tudta, hogy ő lesz a magyar Flanagan.

Azonban nem csak Sztehlo látta a Taurog filmet akkor.

A harmincas éveinek elejében járó, zsidó származású baloldali pedagógusra, Ádám Zsigmondra is sorsdöntő hatással volt a Fiúk városa. A több mint egy évtizede tanító Ádám a filmélménykor már komoly tapasztalatokat szerzett a magyarországi közoktatásban. Tanított Csurgón, Miskolcon, majd Budapesten. A nagyvárosokban már eljárt fiatalkorúak pereire. A benne formálódó világi zsidó Flanagan atya, és a tárgyalások empíriája jelennek meg az 1942-es, a Problematikus gyerek című tanulmányában. A tanulmány írásakor már a Rökk Szilárd utcai zsidó tanítóképzőben tanított Ádám, onnan hívták be munkaszolgálatra. A frontról sáncásás közben szökött meg, hogy a felszabadulást követően az új rendszert – sokakkal együtt – tévesen forradalminak látva nekilásson végre a nagy világjobbításban részt venni. Kicsiben kezdte, és kicsiben fejezte be ebbéli aktivitását. A makarenkói helyzetben, amikor az ország tele volt csavargó, árva, sérült gyerekekkel, kamaszokkal, nekilátott az elhagyott kastélyok társadalmi-forradalmi újrahasznosításának. Munkaiskolák, gyerekfalvak lebegtek a szeme előtt. Hajdúhadházán egy volt katonai barakk volt a legelső, kísérleti telephelye Ádámnak.

Ennek megnyitásához Magyarország „helytartójától”, Kliment Vorosilovtól éppúgy kért és kapott segítséget, mint a JOINT-tól.

A Pedagógusok Szabad Szakszervezete intézményes hátteret biztosított neki elhagyott, kifosztott vidéki kastélyok felkutatására, kiigénylésére. Ismerte Sztehlo működését, a Gaudiopoliszt. Ugyanaz az elhívatás vezette a gyermekmentésben, gyermekvédelemben Ádámot, mint Sztehlot.

Sztehlo Gaudiopoliszát Ádám magáénak tudott „intézményes forradalma” államosította. Formálisan a front két oldalára kerültek az „intézményes forradalom” intézményi győzelmét követően. Abban az évben, amikor Gaudiopoliszt államosították, Ádám Zsigmond hittel és lelkesedéssel dolgozott a Kultuszminisztériumban: pedagógiai szakfelügyelőként szervezte, és ellenőrizte az állami s államosított gyermekotthonok magyarországi hálózatát. Hitte, hogy az intézményes forradalom intézményeit forradalmi pedagógiai célokra is felhasználhatja. A szabadságot, a személyes felelősséget, az önkormányzatiságot remélte fölülről implementálni az általa is kialakított intézményrendszerben.

És valóban, az első gyerekvárosban – még 1948-ban – szintén volt gyerekpolgármester, rendőrkapitány, főbíró stb. Az államszocialista intézményes forradalom intézményeivel próbálta fölülről biztosítani az általa védeni, és menteni kívánt gyermekek számára azt a szeretetet és bizalmat, ami nélkül elképzelhetetlennek tartotta a szabad és sikeres pedagógiát.

A hazai szabad pedagógiai kísérleteket egy drámai szükséghelyzet, ha tetszik: szükségállapot segítette kibontakozni. „Prófétáik” között Sztehlo volt az egyetlen botcsinálta pedagógus. Nem kész módszertanokkal, előre elkészített sillabuszokból dolgoztak egy átmeneti, drámai korszakban. Az evangélikus Sztehlonak, a református Szekeres Mihálynak és Pataki Gyulának éppúgy a szeretet, a feltétlen gyermekmentés, gyermekvédelem volt a spontán módszertana, mint a zsidó származású Ádám Zsigmondnak. Ez utóbbival Sztehlonak volt közös ügye is. Sorsuk 1950-től szétvált. Miután Ádám Zsigmond gázzal megmérgezte magát, Sztehlo így emlékezett vissza kényszerhelyzetben elindított sikeres közös pedagógiai kísérletük kényszerű felszámoltattatására:

„Meg kellett történnie azért is, mert az önkormányzaton alapuló, szabad szellemű nevelés az akkori idők egész légkörétől idegen volt.”

Facebook Comments