2014-ben már kevesen élnek Gaudiopolisz egykori lakói közül.
Amikor – évfordulóra, nekibuzdulásból – Gaudipolisz gyermekeit beszéltették, visszaemlékeztették, rendre olyanokat szólaltattak meg, akik az interjúvételek idejében valakik voltak. És ez így szokásos, így van rendjén.
Sorozatunk kilencedik részében egy olyan Gaudiopolisz-lakó szólal meg, aki számomra a legfontosabb: az édesapám. 2014 kora őszén ültünk le, hogy sok-sok előzményt követően elmesélhesse a saját Gaudiopoliszát. Édesapám emlékezetében természetesen keveredtek a gyerekkor emlékei, a koraérett kisgyerek éles látásmódja egy – igaz, nem a korszakkal foglalkozó – levéltáros-történészként is eltöltött felnőttkor minden sajátosságával. Az utóbbi szempontot igyekeztem többórás beszélgetéseink során visszafogni, de az interjúzás műfaja miatt nem volt szabad terelnem egy 78 éves ember időugrásait. Már csak a hitelesség miatt sem.
Apám és szülei 1947 novemberében érkeztek Budapestre Kolozsvárról, ahonnan – mert nem akarták felvenni a román állampolgárságot – igen kurtán utasították ki őket. A háborút követően költözött ki nagyapám Kolozsvárra, ahol – a zavaros gazdasági-pénzügyi helyzetben – textiles külkereskedőként dolgozott (a később Kossuth-díjjal kitüntetett textilmérnök, Földes Pál jóvoltából), és próbálta menedzselni meglehetősen zavaros magánéletét. Borból hazaérve megtalálta feleségét, és fiát, majd azonnal bement az MKP székházába, lévén 1945-ben már másfél évtizedes munkásmozgalmi múlt, és párttagság állt mögötte. Az első pillanattól tudta, hogy nem lesz se hivatásos pártmunkás, sem például a politikai rendőrség főtisztje, holott az itthoni pártvezetők közül mindenkit ismert, és őt is ismerték. Bár hitt „a fordulat” szükségszerűségében, de személy szerint a magyarországi szocialista fordulatot jóval hosszabbnak, és ha tetszik: békésebbnek képzelte. Ebben a hosszú átmenetben pedig igyekezett nem csak családját, de saját magát is eltartani.
A békés átmenetben úgy gondolta, hogy a hagyományok miatt a könnyűipar lesz majd Magyarország húzóágazata. Ráadásul családi alapon volt némi tapasztalata a textilkereskedelem területén is. Így lett botcsinálta textiles külkereskedő Kolozsváron annak ellenére, hogy az idegen nyelvekben legendásan tehetségtelen volt. Igaz, Kolozsváron akkoriban a magyar volt az a nyelv, amit mindenki beszélt. Apám máig emlékszik arra, ahogy Gróza Péter Kolozsváron tart nagygyűlést, – magyarul… Nagyapám sokáig egyedül (pontosabban nagyanyám és édesapám nélkül) ügyködött külkeresként Budapesten (!), amíg a család mindenféle gyökér nélkül Kolozsváron élt, de egy elvtársi magánéleti botrány miatt utána ment apáméknak.
Amire nagyszüleim házassága rendbe jött, addigra már csomagolhattak is gyorsan, mert kiutasították a családot Romániából. Az egykori kisfiú máig sajnálja a Kolozsváron hagyott kisebb könyvtárat, amit egy jeles művészettörténészre bíztak megőrzésre, ám az nem bírta kivárni apámék újbóli megjelenését, és kivándorolt Izraelbe. Mire apám a hatvanas évek végén újból eljutott Kolozsvárra, már szinte senkit sem talált az 1946-47-es ismerősök közül.
A Kolozsvárról hazaérkező kiscsaládnak Budapesten nem volt lakása. És mert nagyapám már 1945-ben meghozta sorsdöntő elhatározását, esélyük sem volt arra, hogy saját lakást szerezzenek. Az első pillanattól kezdve össze-vissza laktak nagyszüleim, elsősorban ismerősöknél. Volt, hogy akkora „szobában” laktak, ahova már fiuk nem fért be, de volt úgy, hogy egy épp Londonban biológusként ösztöndíjaskodó ismerős (Eörsi István nagynénjének Csanády utcai) nagypolgári lakásában laktak. A lakások gyorsan változtak. Az iskolaév már elkezdődött, és a lakhatás belátható időn belül nem volt megoldható, így – dehát 1944-45-öt Budapesten vészelte át nagyanyám és apám – ismerősökön keresztül eljutottak Sztehlohoz, aki azonnal befogadta apámat.
Gaudiopolisz gyermektársadalma ekkoriban már meglehetősen sokrétegű volt.
Magját az „idősebb” 44-esek alkották, az életfogytig baráttá lett Szőke Györgyhöz hasonló értelmiségi félárva kiskamaszokkal. Ugyanakkor ebben az időben már jelentős volt az intézménybe a rendőrségről beutaltak aránya is. A Kolozsváron – baloldali családról beszélünk – Makarenkot is olvasott kisfiú számára természetes volt a helyzet.
Utólag egységesnek tűnt édesapámnak, hatvanhat év távlatából Gaudiopolisz társadalma. Ebben az egységben utólag is fontosnak tartotta az ottani pedagógia egyik alapját: a folyamatos fizikai munkát mint a nevelés kiemelt eszközét. Édesapám például asztalos lett, a maga ügyetlen, kissé kacska kezeivel. A szakmából semmi sem ragadt rá, de maga a rendszeres fizikai munka emléke megmaradt benne.
Édesapám az ún. Fecskefészekbe került. Emlékei szerint a Farkastanyában laktak főként a rendőrség által beutalt gyerekek, ami arra utal, hogy az utólag konstruált gaudiopoliszi társadalmi egység némi elkülönítéssel járt együtt.
Az iskola barakksuli volt, ahogy apám emlegette, a Ságvári liget után. Osztályfőnöke Huszti Margit (magyar-ének szakos) volt, akiről máig szépen emlékezik. És rendszeresen emlegeti, ezt tanúsíthatom. Angol tanárukat a gyerekek – mert ezt gyakran hangoztatta a pedagógus – shut up-nak hívták. Komár Pálnak hívták, és még apám idejében elvette feleségül az osztályfőnököt. A kussoltatás mellett sokmindenre nem emlékezett vele kapcsolatban apám, lévén az angol órákon is főleg a Kolozsváron tanultakból élt, bár ott franciául tanultak. Na ja, a legendás Farkas utcai református iskolában is tanult…
Kollektívát tanulni
Gaudiopolisz egyik legfontosabb pedagógiai üzenete az odakerült gyermekek számára a közösségiség, a közösségben, és a közösségért élés volt. Édesapám, aki egykeként került a nagytiszteletű gyermekvárosába, évtizedek múltán is ezt a közösségiséget emlegette leggyakrabban a Gaudiopolisz pedagógiájára emlékezve. A bármennyire is szabályozott gyermekvilágnak az erőszakossága hamar helyretette az egykeként a gyermekállamba bekerült apámat. Ezt persze legelőször valamiféle lefokozásként élte meg: egyszerre csak egyike lett egy nagy sokaságnak. Az évek során gyűjtött gombfoci gyűjteményét szinte azonnal eltulajdonították, ami az otthon is erősen relativizált magántulajdon-tudatát tovább gyöngítette. A közösségiség hasonlóan erőszakos formáit nem ő viselte egyedül nehezen. Ám sok minden kárpótolta ezeket a gyerekeket az esetleges durva kollektivizmusért. És a gombfocik helyett lettek új – szintén nem bolti – játékok, mint a Kóspallagról származó „pénzhadsereg”, ami forgalomban már nem lévő aprópénzekből állt, és amivel a kisebb fiúk órákig tudtak stratégiai háborúkat folytatni.
Mivel hamar elsajátította Gaudiopolisz alapüzenetét, miszerint a többségnek mindig igaza van,
hamar belesimult a már kialakult közösségbe. Az, amit utólag a közösség erőszakjának nevezett apám, emlékezete szerint mélységes humanizmussal párosult a Gaudiopolisz lakóiban. Ennek kapcsán mindig a betegszobát emlegette, ahol mindig nagyobb gyerekek vigyáztak a kisebbekre, akiknek mindig sokat meséltek, és beszélgettek velük.
A gyerekek – igaz, felnőtt pedagógiai ihletettséggel – saját maguk formálták kollektívájukat. Ez komoly összetartó erővé vált közöttük. Erre utal apám egyik kulcstörténete is.
Magánbűn és kollektív bűnhődés
Sztehlo Gábornak szokása volt a tisztaság ellenőrzése. Erre még a háborús évek elmúltával is jó oka volt, hisz a gyerekeknek hetente jó ha egyszer volt lehetőségük meleg vízben mosakodniuk. Sztehlo a tisztaságot igen komolyan, és alaposan ellenőrizte. Ennek során rendszeresen benyúlt például a fürdőkályha alá. Egy ilyen, szokásos ellenőrzés előtt az egyik neveletlen neveltje beleszart egy sapkába, majd a sapkát annak rendje s módja szerint elhelyezte a fürdőkályha aljában, ahova tudta, hogy Sztehlo be fog nyúlni. Az eset után a felháborodott nagytiszteletű – mert a gyerekek nem adták ki maguk közül a tettest – statáriumot rendelt el. Ez többek közt a vasárnapi látogatások, és a kiegészítő étkezések felfüggesztésével is együtt járt. A gyerekek mégsem adták ki az elkövetőt. Apám pedig – miután szerzett egy darab kenyeret – megszökött a szüleihez. Ott érte őt az osztályfőnöke kedves levele, amiben tudatta vele, hogy Sztehlo időközben amnesztiában részesítette a fiúkat. Ezután visszavitték nagyszüleim Gaudiopoliszba. Az általános amnesztia ára az volt, hogy a fiúknak a Farkastanya és a Fecskefészek közötti utat ki kellett tisztítaniuk, és meg kellett építeniük.
Kolkaja és egyéb ennivalók
A kollektív élet egyfelől mint kemény újdonság, másfelől mint életre szóló lecke gyakran felbukkannak apám Gaudiopolisszal kapcsolatos emlékeiben. A gyerekeket minden vasárnap látogathatták a szülők vagy a pótszülők, míg a gyerekek havonta egy vasárnapot tölthettek házon kívül, ha tehették: a szülőknél. A vasárnapi látogatásokhoz kötődött az úgy nevezett kolkaja intézménye. Ennek során az volt a szabály, hogy a gyerekeknek behozott hazaiból a látogatás során a gyerek annyit ehetett, amennyit csak bírt, de a látogatás leteltével minden maradékot be kellett adjanak a közösbe. Ez a közösbe beadott ennivaló lett a kolkaja, a kollektív élelmiszer-kiegészítés. Apám szülei – mert rendszeresen ezt engedhették meg – valami pudingfélével járultak ehhez hozzá.
A kolkaja fontos szerepet játszott a gyerekek, kiskamaszok ellátásában, mert 1947-48-ra a gyermekállam ellátása erősen leromlott. Apám már csak a nagyobbak elbeszéléséből hallhatott a korábban rendszeres mogyoróvajról, például. A leggyakoribb melegétel a „tejporos lótejjel” készített puliszka volt, ami nem csak borzalmas volt, de kevés is. A közös étkezéseken a „Jövel Jézus…”, és az „ Aki ételt, italt adott” sosem maradt el, hiszen Gaudiopolisz részben egyházi fenntartású intézmény volt. Apám – bár neki nem kellett volna – a református hittanórákra is bejárt, mert a folyosón hideg volt, míg a tantermet fűtötték.
Apámnak azért nem kellett Gaudiopoliszban hittanra járnia, mert 1947-48-ra ő volt az egyik olyan zsidó származású diákja Sztehlonak, akit nem kereszteltek ki korábban. Viszont a kötelező hittant neki is abszolválnia kellett, így ő lejárt a Városmajor utcai általánosba, ahol egy állástalan matematika tanárnő oktatta őt a zsidó hitre, ami valójában Hahn István népszerű zsidó vallástörténetének ismertetésében merült ki. Apám számára a rendszeres zsidó hittan egy kevésbé kóser, de annál fontosabb élménnyel párosult mindig: ilyenkor a szülei meghívták őt a Széna téren, a piacon málébucira, és véres hurkára, ami a gaudiopoliszi éhezést enyhítette. Az éhezés, és a rossz ellátás állandóan visszatérő motívuma apám 1947-48-as gaudiopoliszi emlékeinek. A tavaszi fűevés, az akác, és a vadsóska mint vitaminforrás többször említésre került. Az ennivalóról jutott apámnak eszébe az 1947-es karácsony este, amit az Árnyas út 17. alatti központban töltöttek. Az ünnepségen Tildy Zoltánné mint first lady is megjelent, és a gyerekek kalácsot és kakaót kapta.
Az intézmény egyháziassága még a rendszeres zsoltáréneklésekben is megmutatkozott, de a lázadó kisgyerekek nem egyszer obstruálták azt. A nagynak tűnő Szőke György – apám emlékezete szerint – például dacosan a Marseilles éneklésével vágott vissza nyilvánosan a zsoltárokért, ahogy apám is el-el sütött egy-egy, a szüleitől tanult mozgalmi dalt, amihez akadt persze társa is. Ezt ő utólag nem lázadásként értékelte, hanem annak, hogy az 1947-ben megindult országos s kelet-európai (kommunista) politikai fordulat Gaudiopoliszba is beszűrődött.
A kampányszerűen felbukkanó gyermeki politizálásnál sokkal mélyebb nyomot hagyott apukámban Gaudiopolisz folyamatos s eleven kulturális élete.
A ma is versek ezreit fejből fújó apámban a versmondások, a versírás mellett a betanult, majd elő is adott gyermekopera (Poldini Ede: Farsangi lakodalom, eredetileg 1927) maradt meg legélesebben. A bemutatón Kodály Zoltán is megjelent. Osztályfőnöke, Marika néni Farkas Ferencet is behozta az énektanításba, de folytatta Rákosi Zoltán Weöres-kultuszát is. A diákjai itt ismerhették meg Szathmári Sándort. Az imádott osztályfőnök, Marika néni később vezető pedagógus lett.
Az éhség mellett Gaudiopoliszról a kultúra, a kulturális élet voltak apám legélénkebb emlékei.
Az önkormányzatiságnak azt a formáját, ami minden fontos visszaemlékezésben felbukkan, a Gaudiopolisz perifériáján lakó többség nemigen ismerte. Volt ugyan valamiféle belső önkormányzatuk apáméknak is, de az ösztönös kollektivitás volt inkább. Ennek adott keretet a rendszeres fizikai munka, a pontos napirend, a tanulószoba, de például a kiemelkedően jó minőségű könyvtár is, ahol apám a SKID gyerekköztársaság mellett Makarenkot is olvasott. Neki az aranykorból igazából ezek maradtak, meg az aranykorról sokat mesélő nagyobb barátok, mint Szauer Ottó vagy Szőke György. Gaudiopolisz újságjait is ők közvetítették neki.
De még az aranykor elmúltával is érezhető volt az én akkor 11-12 éves apámnak, hogy fontos pedagógiai ügymenet részese lehet, olyannak, ahol a Gaudiopolisz kerítésén túl mindenben átpolitizált világgal ellentétben nem számítottak a politikai rokon- vagy ellenszenvek.
Gaudiopolisz pedagógiai kísérlete nem csak azzal segítette apám családját, hogy befogadták apámat. Valami IQ felmérésen, amire apám már nem emlékezett pontosan – meglehetősen kimagasló eredményt produkált, amiért onnantól kezdve havi 400 forintos ösztöndíjat kapott, ami igen sokat segített nagyszüleim állandósuló anyagi gondjai közepette.
Facebook Comments