Sztehlo emléke – s ez reményeink szerint e kis sorozatból is kitűnt – valamilyen formában folyamatosan élő volt Magyarországon.
Isten kezében című önéletrajzi könyvéből is tudjuk, a Svájcban töltött kényszerű emigrációban is rendszeresen kapott hírt a világban szétszóródott gyerekeiről, gyerekeitől. A legtöbb levél Magyarországról érkezett. 1974-es halálát követően is élő maradt informális emlékezete. Személye, 1944-45-ös életmentő tevékenysége, majd a Gaudiopolisz a nem hivatalos (és nem csak magán, családi) párhuzamos emlékezet része maradt folyamatosan. Ez „gyermekeinek”, és a kis számú szabad hazai pedagógusnak volt elsősorban köszönhető.
Ahogy az emigráns Sztehlo tudott gyermekeiről, úgy tudtak azok is egymásról.
A Sztehlo működésének első „hivatalos” elismerését szintén egykori gyermekei harcolták ki. 1972-ben a világ igaza lett. A Yad Vashem honlapján az általa igazoltan megmentetettek között nem csak izraeli állampolgárok szerepelnek. Az elismerés is jelzi, hogy Sztehlo gyermekeinek komoly nemzetközi hálózata, és az adott körülmények között tekintélyes lobbiereje is volt. A magyarországi hivatalos elismeréshez ugyanakkor a hetvenes években még kevesek voltak Gaudiopolis egykori itthon maradt, vagy épp külföldre került gyermekei.
A meglehetősen korlátozott felekezeti sajtóban sokáig hiányzott Sztehlo figurája.
És nem csak az evangélikus, de a zsidó sajtó sem nyomasztotta olvasóit Sztehlo Gáborról szóló írásokkal a nyolcvanas évek közepéig, második feléig. Aztán, ha lassan is, de a nyolcvanas évek közepén elkezdett szivárogni a magyarországi nyilvánosság felszínére Sztehlo emlékezete. 1984-ben a budai várban, a Bécsi kapu téri evangélikus templom falán megjelent Vígh Tamásnak a Sztehlo emlékére alkotott puritán domborműve. Ennek a domborműnek a megjelenésére én is emlékszem. Aztán megjelent – szintén az evangélikusoknak köszönhetően – főműve, az ebben a sorozatban is sokszor használt az Isten kezében. Sőt: az óvatos zsidó nyilvánosság – az Új Élet – már egy évvel az Isten kezében megjelentetése előtt, épp felszabadulási számában (1985. április 1.) közölt központi, címlapos írást Beneschofsky Ilona tollából, A gyermekmentő címmel.
A nyolcvanas évek közepén a hazai nyilvánosságba bekerülő Sztehlo inkább, de nem kizárólag az 1944-45-ös gyermekmentővel volt azonos. Emlékezetének ápolását, kultuszát, ha tetszik, ekkoriban még a felekezeti nyilvánosságra bízta a hivatalos Magyarország. Az igazi áttörést a Sztehlo emlékezetében valószínűleg Szántó Erika 1985-ös dokumentumfilmje hozta el. Szántó nem volt Sztehlo gyermeke, de egyszer csak – már televíziósként – beleszaladt a történetbe, ami annyira megragadta, hogy egy kiváló dokumentumfilmben fel is göngyölítette azt. Ebben sokat segített neki a vezető televíziós rendező, egykori Sztehlo gyerek (és Gaudiopolisz kultuszminisztere), Horváth Ádám.
Szántó dokumentumfilmje nagy hatással volt nemcsak az egyszerű nézőkre, de az egykori Sztehlo gyerekekre, és a Sztehlo emlékének hivatásos ápolóira is. Az egykori gyerekeket valósággal felvillanyozta a film, már annak forgatásakor ömlöttek a készítőkre a visszaemlékezések.
Az Evangélikus Múzeum – az akkori igazgató, Fabinyi Tibor szavai szerint – nem kis mértékben Szántó Erika dokumentumfilmjének hatására és nem sokkal azután fogott hozzá a nagytiszteletű emlékezetének „kanonizálásához”.
„Négy évtizednek kellett elmúlnia, amíg egy megrendítő erejű emlékirat és egy nagysikerű tv-film révén megismerhette a világ Sztehlo Gábort, a Gyermekmentőt.” Ezekkel a szavakkal kezdte Fabinyi Tibor az Evangálikus Országos Múzeumban megrendezett 1985-ös Sztehlo emlékkiállítás nyitóbeszédét.
Az Új Élet beszámolója szerint a kiállítást szervezők hangsúlyosan igyekeztek megjeleníteni az 1945 utáni Sztehlot, és tevékenységét is. Fabinyit idézték ehhez is, mert „… nemcsak a gyermekmentőnek szeretnénk most emléket állítani, hanem a most még csak kevesek által felfedezett nagy magyar pedagógus egyéniségnek is… Megelőzte korát. Mert az egykor megfélemlített árva és elhagyott gyermekek – a Valahol Európában film statisztái, valahol Budán demokráciát, beléső munkakedvet, az alkotó szabadság örömét tanulták meg tőle.”
Szántó Erika filmje, Sztehlo memorja megtörte a feledést és a felejtést.
Ma már komoly Sztehlo-kultuszról beszélhetünk Magyarországon. Budapesten intézmények, közterek viselik a nevét. Az evangélikus egyház központjában áll újabb – szintén Vígh Tamás által alkotott – emlékműve. Az egyház „perifériáján” tevékenykedő Donáth László („a vörös pap”) az általa alapított szeretetházat Gaudiopolisnak nevezte el, nyilvánosan is utalva a Sztehlo-i hagyományra és teológiai örökségre. A 2009-ben felavatott szociális intézmény „védőszentje” Sztehlo Gábor. És hát nem állom meg, hogy fel ne idézzem azt a 2015. eleji beszélgetésemet egy kiváló történésszel (MTA levelező taggal), aki mikor Sztehlo 1944-45-ös „házairól” meséltem neki, csak annyit jegyzett meg, „na ja, a Sztehlo, az szent ember volt.”
A sokáig feledett Sztehlo, a nyolcvanas évek közepétől formálódó kultusznak is köszönhetően mára már valamiféle szentként áll előttünk, annak ellenére, hogy maga Sztehlo nem volt szent ember.
Csak épp minden vívódása mellett egy nagyon jó ember volt, aki képes volt évtizedekkel később megírni saját gyávaságait, majd megszabadulását egyszerre gyávaságától, osztályától s egyházától is. Enélkül a megszabadulás nélkül nem lett volna képes élete nagy hivatását teljesíteni. Megtette. Megelőzte ezzel a megszabadulással korát. Ő már 1944 késő-nyarán, őszén képes volt a megszabadulásra. 1945 tavaszától pedig abban állt ennek az előítéleteitől, osztálykorlátoktól, intézményektől megszabadult embernek a korát megelőző pedagógiai újítása, hogy a mellé szegődött pedagógusokat hagyta szabadon dolgozni, alkotni.
Sztehlo nem volt pedagógus, de a szabad pedagógia iránt tett gesztusa fontosabb tett volt, tucatnyi pedagógiai tárgyó doktori értekezés megírásánál.
Pedagógiai „segédmunkája” sem volt egyenesvonaló, kanyar- és kitérőmentes diadalút. Gaudiopoliszon belül is voltak pedagógiai viták, személyi konfliktusok, volt, hogy Sztehlo – Gaudiopolisz vélt vagy valós érdekéért – engedett a szabad pedagógiából a hivatalosságoknak. Mert nemcsak szent, de mártír sem volt.
Sztehlo példátlanul példás emberségét, pedagógiai „segédmunkáját” ma nagyban elhomályosítja az emlékezete köré épült intézményes kultusz. Ezt a kultuszt e sorok írója szerint Szántó Erika, nyilvánvalóan nem kultuszképzésre készített 1985-ös dokumentumfilmje indította el Magyarországon. Szintén Szántó Erika alkotása az a televíziós játékfilm (1989-ből), amelyik máig a leghitelesebb emlékműve Sztehlonak s a Gaudiopolisznak. A Gaudiopolis – In memoriam Sztehlo Gábor című film ma nem készülhetne el. A dokumentarista alapú játékfilm – bár a műfajnak megfelelően esztétizálta az egykori valóságot – meggyőződésem szerint minden emlékműnél hitelesebben adja vissza Sztehlo vívódó személyiségét. Hitelesen mondja el a narrátor a filmben, hogy
„hát persze, hogy nem volt kommunista, de papnak se volt szabályos.”
Sztehlo életének felszínes ismeretében elmondhatjuk, a fenti mondat önmagában is hiteles. Ami több mint negyed századdal az elkészítést követően még megrázóbb: az 1989-es filmben is hitelesen hangzott ez a csak ebben az esszében tétel-mondat. Szántó Erika hiteles Sztehlo filmjében ez a mondat nem tételmondatként szól, nincs neki utólag idegesítő aktuálpolitikai felhangja. Szántó ügyenesen rekonstruálta az 1945-ös, majd az 1945-48-as Budát, a Gaudiopolisz mikrovilágát, benne a veszélyekkel teli édenkerttel. Szántó filmje – egyáltalán nem didaktikusan – felmutaja Sztehlo és egyháza konfliktusát, a gyerekes, és egyben halálosan komoly gyermeki önkormányzatiság, a köztársaság megalakítását.
A filmnek hála, elhisszük a narrátor „kollektív boldogságát”.
1989-ben már megjelenhetett a képernyőn a „sosemvolt királyság”, a gyermekköztársaság felszámoltatása a felnőtté váló államszocialista állam által. Nem tudom, mennyire volt Szántó Erika rendezői szándéka, de a Sztehlot játszó Huszti Péterre csak az államosítást követő kiűzetéskor adott papi ruhát. A néző – ha máskor nem, de – ekkor biztos a fejéhez kap: hát igen! Sztehlo civil volt. Egyházában, államában, saját osztályában csakis szabad, független civilként tudott a lelkiismeretével nyugalomban alkotni.
Facebook Comments