„TI KUSSOLTOK, MI BESZÉLÜNK”

Transzparens színház a Trefort Gimnáziumban

Van-e olyan színház, ahol a színészek nem izgulnak? Mit lehet kihozni egy diákszínjátszóból? Hol van a pedagógia és a színház határa? És mit jelenthet „a neoavantgárd pedagógiai hagyomány gyakorlati rekonstrukciója”? Megnéztük Cserne Klára dramaturg előadását.

 
 
Adott a műfaj: diákszínjátszó. Általában mindenkinek beugrik erről valami, legtöbbször egy erős, jól kirajzolódó emlék. Nekem például saját gimnazista színjátszós élményeim, amikor az utolsó próbákon sem tudtuk, hogyan fog összeállni a darab, mert senki nem tudta rendesen a szövegét. Aztán mégis lett valahogy – röhögött a közönség, ahol kellett, tapsoltak, és még azt sem vették észre, hogy felcseréltünk egy-két jelenetet. Az izgalom hatására az előadás valahogy mindig sokkal jobban sikerült, mint vártuk – euforikus élményként maradt meg.

Nézőként persze teljesen más a diákszínjátszó, a nehezen értékelhetőtől a jó színházig láttam már sok mindent.

Kékharisnya-idill

Az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola színjátszófesztiválján március 4-én előadott Összezárva című félórás előadás első megnézésre nekem a „nehezen értékelhető” kategóriába esett. A beharangozó egy repülőgépes terrortámadásos szituációt ígért. A filmes zsáner persze nem újszerű, de ennek ellenére érdekes lehet a színpadon – gondoltam. Mindenesetre drámai jeleneteket, izgalmat, tragédiát mindenképp hoz majd ez a világ; tévedtem.

Mivel a háttérmunkáról akkor még nem tudtam sokat, egy rövid idő alatt összepakolt, trash-darabnak tűnt. Az érdekesnek induló jelenetek nem bomlottak ki, sőt a rövidség ellenére az előadás gyakran leült. A néző jó és rossz értelemben sem érezhetett feszültséget, a darab időnként ritmust vesztett, máskor ugyanakkor meglepően életszerű és szórakoztató volt a szeszélyes kis szösszenet.

A fiúhiányos szituációt azonban kifejezetten jól oldották meg, annak ellenére, hogy kizárólag lányok játszottak a darabban, senkit nem kényszerítettek férfi szerepbe. Gender PC-szemüveggel dicséretes, hogy a lányok teljes természetességgel játszották nőként a pilóta- vagy terrorista-szerepeket. A stewardessek cicaharcai, rivalizálásai viccesen hatottak, és a csetlő-botló terrorista ápolónőt is ügyesen eltalálták.

De miért is néztük meg?
 

„Mi az, amitől be vagy fosva?”

Az előadás után a darab rendezőjét, Cserne Klárát, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős dramaturg hallgatóját és a szereplőket faggattuk a darab keletkezéséről, készítéséről. „Elsősorban szórakoztatató előadást szerettünk volna csinálni. Olyan dolgokról, amelyektől alapból be lennénk fosva egy ilyen szituációban” – mondták a szereplők. Mint mesélték, az eddigi előadós élményeiktől eltérően ezúttal egyáltalán nem izgultak.

„Körülbelül fél éve próbálunk, a történetet együtt írtuk, bár a szövegkönyv még nem készült el, a próbákon a szereplők sokszor improvizáltak. Eleinte kellemetlen színházi szituációkról beszélgettünk a próbákon, hogy mik azok, amik elméletileg nem történhetnek meg a színpadon, és olyan dolgokról, amelyektől a diákok félének ilyen helyzetben. Másfelől váratlan történeteket, fiktív szituációkat kerestünk, például milyen lenne, ha a szekrényből egyszer csak előlépne a legjobb haverom, mit mondanék erről anyámnak?” – magyarázta a rendező.

„Jellegzetes lélektani mechanizmus, hogy az általunk kitalált dolgokat megosztjuk valakivel, azért, hogy biztosítsuk magunkat arról, hogy nemcsak a fejünkben létezik a történet, ha más is elhiszi, megnyugodhatunk, nem vagyunk bolondok. Ami a színházban történik, az mindenképp eltér a valóságtól, és ezt hagyja jóvá a külső tekintet. Egy valós szituációban könnyen lehetséges, hogy ugyanaz a cselekedet őrültségnek vagy bűntettnek minősülne. A színház tulajdonképpen az elmesélésről szól, lebutítva annyi, hogy valaki kussol, amíg a másik beszél” – mondta Cserne.

Pedagógia mint művészet

„A szakdolgozatom alapját a Halász Péter avantgárd író és rendező ’70-es évekbeli lakásszínházáról szóló visszaemlékezések (a Buchmüller Éva és Koós Anna által írt és szerkesztett könyvekben, illetve a Színház magazin egy régi tematikus különszámában jelentek meg), valamint az Erdély Miklós képzőművész, filmrendező kreativitásra épülő rajzszakköréről szóló nagy, lila színű könyv gyakorlati szemléletű elemzése adja. Ezeket az írásokat a próbák során is olvastuk, kiválasztottuk a számunkra érthető, megvalósítható instrukciókat, és megpróbáltuk beépíteni darabunkba” – tette hozzá.

Cserne szerint Halász és Erdély nemcsak a művészetet, de pedagógiát is műveltek. Habár a szocializmusban a pedagógia kifejezés leginkább az államszocializmus dogmatikus-ideologikus utánpótlás-nevelésének tudományát jelentette – így az egykori résztvevők és visszaemlékezők sok esetben tagadják is, hogy amiben részt vettek, az pedagógiai szemléletet tükrözött volna bármilyen módon – de a mai, közösség-alapú pedagógiai modellek felől nézve egyértelmű, hogy az a közös nyelv, közös esztétikai rendszer és közös alkotás iránti törekvés, amelyről a visszaemlékezések szólnak – valójában bátran nevezhető művészetpedagógiának vagy művészeti nevelésnek.

Transzparens színház

„Ha elmész egy klasszikus kőszínházba, sok minden rejtve marad a szemed elől, nem látsz a színfalak mögé, és el is kell fogadnod ezt a kívülállóságot. Ezzel szemben – az említett olvasmányok alapján – transzparens színházat szerettünk volna csinálni, vagyis olyat, ahol maga a készítési folyamat is érzékelhető, látszanak az alkatrészek, semmi sincs elfedve: olyan tér, amiben a néző is benne van. Másfelől olyan szöveget szerettünk volna írni és elmondatni, amelyeknek minden szavát értik a szereplők. A diákoknak ugyanis gyakori élménye, hogy sok mindent nem értenek egy színdarabból vagy egy könyvből” – fejtette ki a rendező.

Cserne Klára hozzátette, ki fogja próbálni ugyanezt az eljárást érdeklődő – elsősorban alkotói szemléletű – felnőttekkel is, de kőszínházi, klasszikus szemléletű színészekkel is nagyon szívesen kipróbálná, ezzel jobban kirajzolódhatna a különbség a hagyományos színház és „a saját színháza” között.
 
 

ÖSSZEZÁRVA
– Szereposztás –

Pilóta: Borbély Dóra
Másodpilóta: Teplán Emília
Stewardess 1: Graning Sára
Stewardess 2: Szilvási Annamária
Utas 1: Nagy Katica
Utas 2: Pál Fanni Ilona

Írta: az összes szereplő
Rendezte: Cserne Klára

(A címlapképen két szereplő, Graning Sára és Szilvási Annamária látható. A cikk alapját egy beszélgetés képezi, amelyet a Pilpul munkatársai készítettek a rendezővel. Életünk legjobb interjúja, amelyet sajnos nem rögzítettünk.)