Gershom Scholem is hozzászólt a vitához, és nem ért egyet a Mazsihisszel
A judaizmus nem határozható meg lényege [essence] felől, minthogy nincsen lényege. Nem tarthatjuk egy lezárt történeti jelenségnek, melynek fejlődése és központi magja véges és lezárt formában létrejött volna történeti, filozófiai vagy hittételi döntések és állítások következményeként. A judaizmus inkább egy élő entitásként [living entity] érthető meg, mely bizonyos okoknál fogva egy kiválasztott nép vallásaként maradt életben. […]
A zsidóság generaciókon keresztül való fennmaradása állandó kérdéseket vet fel. Miért vannak a zsidók még mindig itt? Mit akarnak tulajdonképpen? Csupán kövületek volnának? Ha nem, akkor micsodák ők valójában?
A judaizmust azonban semmifajta autoritás nem határozhatja meg: semmifajta tiszta definíció nem létezhet, egyszerűen azért, mert a judaizmus egy élő entitás, mely a történelem különböző állomásain újra- és újraalakította önmagát, új és új választásokat hozott és megszabadult számos olyan jelenségtől, melyek egykor jelentős szerepet játszottak a zsidó világ mindennapjaiban.
És leszámolva mindezen jelenségekkel csak a kérdést hagyja ránk megfellebbezhetetlenül, hogy az egykor fontos történeti limlomot a holnap vagy a ma zsidójának, mely e nép múltjával, jelenével és jövőjével azonosulni kívánna, vajon hasonlóképp és továbbra is figyelmen kívül kellene-e hagynia. […] Mindazonáltal igaz az is, hogy bár a judaizmus nyilvánvalóan egy dinamikus és történeti jelenség, mégis, mondhatnánk, mindvégig a monoteizmus grandiózus ideájának árnyékában fejlődött – az egy Isten, a világegyetem teremtője ideájának árnyékában. Ám az az elgondolás tarthatatlan, hogy mindez azt jelentené, hogy bármi is következik vagy nem következik a monoteizmusból, annak a halakhára [vallási törvényre] kell hivatkoznia.
Nem kétséges és magától értetődő, hogy a halakha egy páratlanul fontos aspektusa a judaizmusnak mint történeti jelenségnek. Ám önmagában egyáltalán nem azonos azzal. A judaizmus megannyi különböző formát öltött már, és azt gondolni, hogy kizárólag törvényelőírások képeznék, nos ez történészként és eszmetörténészként számomra egyszerűen képtelenségnek tűnik.
Amikor azt állítom, a judaizmusnak nincs lényege, két dolgot értek ezalatt. Egyrészt nem tekintem legitimnek azt a mindent felölelő, ortodox, vagy ahogy legszívesebben hívom, fundamentalista meghatározását a judaizmusnak, mely szerint az nem volna más, mint egy adott törvénytár, ahol is nincs különbség lényegi és még lényegibb részek között – márpedig természetszerűleg ez a szigorúan ortodox halakhikus zsidók álláspontja. Ám nem vagyok annak az iskolának a képviselője sem (melyet Moritz Lazarus, Hermann Cohen, Leo Baeck, Martin Buber mellett még sokan mások képviseltek az elmúlt százötven év során), mely a, jelentős protestáns hatás következtében, judaizmus esszenciáját bizonyos lényegi spirituális állításokban ragadná meg. […] A judaizmus természetesen spirituális jelenség, ám egy olyan jelenség, mely egy történeti jelenséghez kötődött, nevezetesen a zsidó néphez és nemzethez. Képtelenségnek bizonyult a kettőt egymástól elválasztani, amint azt a reform vagy liberális irányzat “nemzetietlenítő” probálkozásának kudarca is jól jelzi.
Hasonlóan meggondolatlan próbálkozás volna azonban, ha a cionizmus zsidó nemzetre helyezett hangsúlya egyúttal a judaizmus spirituális dimenziójától való elforduláshoz vezetne. Valójában persze a cionizmus nem is hajlik erre; pusztán támogatást keres ahhoz az elhatározásához, hogy visszavezesse a történelembe a zsidó népet, spirituális életével együtt. Történeti szempontból nézve, amikor életüket a halakha szabályozta, a zsidók nem voltak saját sorsuk urai.
Paradox mód ez, a halakha egyik legproblematikusabb aspektusa, minthogy ugyanez a halakha egyébként egy roppant fontos szerepet játszott a zsidó nép népként való fenntartásában. Ugyanakkor azonban a halakha mint törvénytár csakúgy mint életmód végsősoron lemondott a zsidó nép történeti sorsát illető felelősségről.
Nem lehet persze előre tudni, mi történik a judaizmussal, mivé válik, amint visszatér a történelembe, vagyis amikor a zsidók újból felelőssé válnak saját történelmük iránt. Mondták már, hogy maga a cionizmus sikere – ami alatt az a dialektikus sikertörténet értendő ami az államalapításban jelenik meg – nem más, mint a judaizmus küldetésének elárulása. Csakhogy e küldetés-teóriát, “fénynek lenni a többi nép fele” [to be a light unto other nations], amit az elmúlt százötven évben a zsidóság nagy része elfogadott, voltaképp olyan emberek [people] találták ki ad hoc, akikből történeti fontosságuk tökéletes tudatában hasonlóképp tökéletesen hiányzott az az elhatározás, hogy népként [people] éljenek. A küldetés-teória egyfajta spirituális kompenzáció, torz igazolás volt a zsidóság diaszpóra-létére. A küldetés-teória egyike a leginkább dialektikus (örömteli, csakúgy, mint szégyellni való) aspektusa a zsidó tapasztalatnak az emancipáció óta. Mondhatjuk tehát, hogy a cionizmus talán valóban az elárulása a zsidóság azon küldetésének, melyet német, francia és olasz zsidók találtak ki százötven éve. Hogy azonban ez elárulása volna a zsidóság valódi küldetésének, vagyis hogy szembenézzen a történelemmel és népként próbálja rendezni ügyeit – nos, ezt erősen kétlem. A Cionba való visszatérés persze konstruálható akképp, hogy a zsidóság transzcendentális népként való feladatát árulta el – hogy úgy legyen nép, hogy közben nem-nép, vagy hogy, Heinét idézve, Volksgespent (szószerint: fantomnép) legyen: egy nép melynek nem más a lényege, mint hogy eltűnik. Ám hogy a zsidó nép lényege az volna, hogy megszűnjön népként létezni, nos, ez véleményem szerint egy meglehetősen perverz álláspont.
A cionizmus, melyet viccesen úgy fogalmazhatnánk meg, mint egy mozgalom a zsidók utazásra való túlzott hajlama ellen, a zsidók utópikus visszatérése saját történelmükbe. A cionizmus ősatyáinak pusztán az lebegett a szemük előtt, hogy saját világukba zsidóként vigyenek rendet, s hogy mindezt olyan nagy erkölcsi eszmék árnyékában tegyék, mint a szocializmus és más emelkedett humanisztikus vagy vallási eszmék. Mindösszesen erre törekedtek. Zárójelben jegyezném meg, a cionizmus nem tekinthető a messianizmus egy fajtájának: mi több, a cionizmus egyik büszkeségének tekintem, hogy nem egy messianisztikus mozgalom.
Nagy hiba ezért – amiért, meglehet, a cionizmusnak nagy árat kell még fizetnie – ha a mozgalom messianisztikus jelentőséget tulajdonít magának. A messianisztikus mozgalmak ugyanis többnyire elbuknak. A cionizmus ehelyett inkább egy a történelem mindennapi keretei között elhelyezkedő mozgalomnak tekintendő, de a történelmen belül felelősséget vállal egy megváltás- és messiás-nélküli világban.
Természetes ugyanakkor, hogy a kísérlet során, hogy a zsidó nép számára új életet építsenek egy megváltatlan világban, a cionizmusnak szembe kell néznie bizonyos messianisztikus felhangokkal amelyek nyilvánvalóan benne rejlenek a zsidó nép Cion földjére való visszatérésében.
A judaizmus egy élő erő Izrael államában Izrael népe számára, s mint ilyen, hasonlóképp, bármifajta lényege felismerhetetlen. Új formái emelkednek majd a zsidó történelem örvényéből, az igazságos társadalomért való küzdelemből, s mindez velejárója is e törekvésnek.
A zsidó teológia talán radikális változásokon megy keresztül Izrael államában, mert a szekularizáció egy jelentős és erős valóság, melynek jelentését meg kell élni, és mellyel megfelelően szembe kell nézni. Ez a szembenézés vagy konfrontáció transzcendentális és szekuláris (vagyis relatív, lényegileg és elvileg is relatív) értékek között történik meg. Gyümölcsöző konfrontáció lesz ez ugyanakkor, minthogy nem az absztrakt, spirituális szféra síkjára lesz korlátozva, hanem egy szabadságáért küzdő élő társadalom terepén valósulhat meg. Meglehet, a halakha az Izraelben kialakuló judaizmus jövőbeli teológiájának egyik alapvető előfeltevése lesz, ám egy lesz csak a sok közül; semmivel sem lesz kevésbé termékeny és jellemző az aggada sem.
Továbbá, ahogyan azt korábban is megjegyeztem, a zsidó történelem olyan jelenségei sem tekinthetők örökre elveszettnek a judaizmus számára, melyeket a talmudi időktől fogva a diaszpóra zsidósága kiselejtezett.
Szükségessé válik majd, hogy a judaizmust szélesebb keretek, legalábbis a halakhikus judaizmusnál mindenképpen szélesebb keretek között gondoljuk újra. Szembe kell nézzünk a kérdéssel: milyen módon fejlődik tovább a judaizmus egy zsidó társadalomban anélkül, hogy a rituálé vagy a teológia hagyományos formáiban keresne menedéket? Nem vagyok próféta, de e küzdelmet örömmel fogadom. Végkimenetele felől azonban sejtelmem sincs. Talán végzetes lesz a zsidókra nézve. Nincs rá garancia, hogy Izrael állama bármilyen tekintetben is sikeres vállalkozás lesz, ám örülök a küzdelemnek mert a zsidók produktív erőit nyitja meg – bármik is legyenek azok. E produktív erőket pedig elődeink emlékének ajánljuk, ám ha lesz bármi sugárzás benne, rajtuk túl fog világítani. […]
Eredeti angol megjelenés: What is Judaism? In. Gershom Scholem: On the Possibility of Jewish Mysticism in Our Time and Other Essays. 1997. Philadelphia, The Jewish Publication Society: 114-117.
Facebook Comments