Judaizmus (1963)

Judaizmus (1963)

- in Komoly, Napi judaisztika
2769
Emmanuel_Levinas (1)

Manapság a „Judaizmus” kifejezést számos igen különböző fogalomra használják.

Mindenekelőtt, jelöl egy vallást, egy hitrendszert, egy sor rítust és morális előírást, mely a Bibliára, a Talmudra, a rabbinikus irodalomra épül, és gyakran keveredik a kabbala miszticizmusával és a teozófiájával. E vallás alapvető formái alig változtak az elmúlt kétezer évben, és egy olyan szellemiségről tanúskodnak, mely teljesen tudatában van önmagának, miközben nyitott marad új fejlemények irányában is.

A „judaizmus” egy olyan kultúrát jelöl, mely nem pusztán egy vallás következménye, de nem is annak alapja, hanem olyasvalami, amely egy saját fejlődési vonulat mentén bontakozik ki. Világszerte, sőt még Izrael államban is sok olyan ember van, akik azonosulnak a judaizmussal, bár nem hisznek Istenben, és nem is gyakorolják a zsidó vallást.

Izraeliták milliói számára, akiket asszimilált az őket körülvevő társadalom, a judaizmus még kultúrának sem nevezhető: pusztán egy homályos érzékenység, amely különböző gondolatokból, emlékekből, szokásokból és érzésekből áll össze, ötvöződve a zsidóságuk miatt üldözöttek iránt érzet szolidaritással.

Mindazon által a külvilág számára ez az érzékenység, ez a kultúra és ez a vallás olybá tűnik, mint egy nehezen osztályozható, ám valahogyan mégis erősen meghatározott entitás különféle megnyilvánulásai. Nemzetiség-e vagy vallás, egy megkövesedett civilizáció, mely valahogyan tovább él, vagy pedig egy szenvedélyes vágy egy jobb világért? Ez Izrael misztériuma! […]

judaizmus egy különleges esszenciával bír: olyasvalami, ami szögletes betűkbe van belefoglalva, ám egyben eleven emberek arcait árasztja el fénnyel; egyaránt ősi tan és kortárs történelem. Ez persze azzal a veszéllyel jár, hogy egy olyasvalami kerül előtérbe, ami vizsgálat tárgyává tehető. Az objektív tudományok, mint például a szociológia, a történelemtudomány vagy a filológia meg is próbálja a kivételből levezetni a szabályt. A nyugati zsidók támogatták az effajta kutatást.

A 17. században Spinoza Tractatus Theologico-Politicus-a elindítja a Szentírás kritikai olvasását. A 19. század elején Németországban a híres „judaizmus tudomány” [Wissenschaft des Judentums] alapítói a Szentírást már egy puszta dokumentummá alakították. Egy páratlan sors és egy mindenre kiterjedő tanítás paradoxonjai könnyedén betagozódtak azon tudományos kategóriákba, melyet az összes spirituális létező és minden más szellemi beállítottság számára létrehoztak.

Minden megmagyarázható volt az okok, a hatások módszeres felkutatása és rögzítése által, miközben sok eredeti jellegzetesség elillant. Felszínre kerül egy olyan judaizmus, mely talán jobban tisztában van azzal mit is fogadott be, ám egyre bizonytalanabb saját igazságait illetően.

Persze feltehetjük a kérdést, hogy egy spirituális mozgalom tudományos osztályzása mennyiben lehet képes a valós jelentés és jelentőség feltárására. A valódi bölcsesség vajon feltárhatja-e a lelkét anélkül, hogy ne mutatna fel olyan erőt, mely „mondanivaló”-ként nehezedik ránk, vagy a hiv(at)ásként szólít meg? A zsidó lelkiismeret, az összes különböző formája és szintje ellenére, a nagy válságok pillanatában visszanyeri egységét és egyediségét, amikor a szövegek és emberek különös kombinációjában (akik gyakran nem is beszélik e szövegek nyelvét) megújul az áldozathozatal és az üldöztetés által.

Ezen rendkívüli alkalmakkor, a judaizmus tudományának tiszta munkája – mely a Kinyilatkoztatás csodáit vagy a nemzeti géniuszt egy sor hatásra redukálja – elveszíti spirituális jelentőségét. Az egyforrású csoda befolyása helyére az összefolyás csodás ragyogása lép. Az utóbbi úgy értendő, mint egy hang, amely az összefutó szövegek mélységéből szólal meg, és tovább visszhangzik egy olyan érzékenységben és gondolkodási módban, mely már ősidők óta jelen van. Ám mit mond Izrael hangja, és hogyan fordítható ez le egynéhány állításban? Talán nem mond többet, mint azt az egyistenhitet, melyet a zsidó biblia hozott el az emberiség számára. Elsőre visszahőkölünk-e a deres ősi igazság, e némileg kétes állítás hallatán. Ám e szó egy sor olyan jelentést tár elénk, mely által az „isteni” árnyéka rávetül mindenre, meghaladva mindennemű teológiát vagy dogmatikát… Követni kell a Magasságos Istent és egyedül Hozzá hűnek lenni. S óvatosan kell bánni a fait accompli –hoz – a megmásíthatatlan tényhez – vezető mítosszal, a szokások vagy helyszínek megszorításaival… Leginkább akkor követjük a Magasságos Istent, ha közel lépünk embertársainkhoz (felebarátainkhoz), ha figyelmet és gondot fordítunk „az özvegyre és az árvára, az idegenre és a koldusra”, mely lépés „üres kézzel” nem tehető meg. Így hát itt a földön, az emberek közt bontakozik ki a lélek kalandja.

Az egyiptomi rabságom traumatikus tapasztalata alkotja voltaképpeni emberségemet; valami, ami azonnal rokonságba hoz a munkásokkal, a nyomorultakkal, az üldözöttekkel szerte e világon. Egyediségem abban a felelőségben áll, melyet a Másik iránt tanúsítok. Én magam nem vallhatok kudarcot egyetlen embertársam iránti kötelességemben sem, miként a halálomban sem léphet más a helyembe. Ez egy olyan lény fogalmához vezet, aki megmenthető, anélkül, hogy a kegyelem önhittségét venné magára.

Az ember ily módon nélkülözhetetlen az isteni tervben, vagy – pontosabban szólva – az ember nem más, mint a létezésen belüli isteni terv.

Ez vezet a kiválasztottság gondolatához, mely könnyen torzulhat büszkeséggé, ám mely eredetileg egy visszautasíthatatlan megbízást jelent, melyből kinő egy etikai rend, s melyben a kitűzött cél univerzalitása feltételezi a felelős egyén magányát és elszigeteltségét.

Az embernek egy olyan ítélőszék előtt, egy olyan igazság alapján kell felelnie, mely felismeri ezt a felelőséget, miközben a Törvény szigorát enyhítik, anélkül, hogy kegyelem által felfüggesztenék. Az emberi megteheti, amit meg kell tenni: felülkerekedhet a történelem rosszakaratú erőin, az által, hogy segít előidézni a Messiás uralkodását, az igazság uralmát, melyet a próféták megjövendöltek. A Messiási várakozás azonos magával az Idővel.

Ez egy olyan Isten szélsőséges humanizmusa, aki sokat követel az embertől – egyesek azt mondanák – túl sokat!

Talán a zsidók mindennapi életét szabályozó gesztusok ritualizmusában, a Törvény híres igájában, melyet a jámbor zsidók oly örömtelinek éreznek, talán itt található az, amit a zsidó lét legjellegzetesebb vonásának tarthatunk. Miközben maga is megmarad teljesen természetesnek, azáltal teszi elevenné a létet, hogy távolságot tart a természettől. De talán éppen ezen oknál fogva őrzi meg a Magasságos Isten jelenlétét.

Fordította: Csillag Gábor

(Forrás: Difficult Freedom: Essays on Judaism, John Hopkins University Press 1990)

 Egy oldal a szerzőről sok-sok linkkel

Facebook Comments