Az aginut aspektusai
Előugró teoréma-csontvázak
Mi dolga van az amerikai reformnak az aginut problematikájával? – kérdezhetné a messzeségből kiáltó hírnök zsebéből előkapva a gyűrött, összeaszott papirost tanúsítva a Central Conference of American Rabbis (CCAR – Amerikai Rabbik Központi Konferenciája) 1869-es philadelphiai döntését az ’iggunról: „számunkra a jivum és a halica elve elvesztették minden jelentőségüket, fontosságukat és kötelező érvényüket”. Mindenképp elismerést érdemel az a hirtelenség, mely jelezte egy meglehetős fontossággal bíró kérdés azonnali, egyhangú megválaszolását. A zsidó közgondolkodásban a naiv, szimplicid, már-már stupid sztereotípia képzetek destrukciójának csatornája valójában maga a valóság, hiszen ez önmagában hatásosan ellenpontozza a felfestett problémamentes, idealizált helyzeteket. Mielőtt azonban sietve továbblépnénk, kapcsolatot létesítve az amerikai reform és a kialakult sztereotípiák lebontása között, rendkívül fontos tisztázni az elhangzott fogalmakat, melyek a rövid szösszenet centrális témaválasztásául szolgálnak.
Aguna, olyan nő, aki „leláncolt”, „hozzákötött” a férjéhez, vagy sok esetben a jogilag jelzett, de már feltételezhetően eltűnt, meghalt személyhez. Ez azt jelenti, hogy az elhagyott asszony jogilag kizártnak tekinthető az élet számos vetületéből, tehát nem házasodhat újra, ha mégis megteszi, ebben az esetben házassága illegitimnek tekinthető. Mindebből logikusan gyermekeire származtatja státusát, tehát ilyen körülmények között született gyermekei természetesen mamzer nek, vagyis alkalmazva ezt a kissé vulgáris és nem kevésbé történetileg elavult kifejezést „fattyúnak” tekintendők. Az aginut három válfaját különböztethetjük meg: (1) ha a férj egyszerűen megtagadja, hogy getet, (válólevelet) adjon feleségének, (2) ha a férj eltűnik, vagy szándékosan (pl. megunja a családi lét unalmas kötelmeit és elfelejt egy válólevelet a szekreteren hagyni), vagy saját intencióján kívül esik mindez (például a Soá idején), (3) továbbá aguna válik egy nőből, ha férjével gyermektelen a házasságuk, így férje utód nélkül hal meg, a levir, vagyis a sógor viszont megtagadja az özvegy feloldozását. Az említetteken kívül két fogalom szorul definiálásra: a jivum, mely a levirátust, sógorházasságot jelenti, valamint a halica, mely az a szertartást, amely feloldja a nőt abbéli kötelességéből, hogy a sógorral összeházasodjon. Haláchikusan a sógor tagadja meg, hogy elvegye sógornőjét. A dolog pikantériáját az adja, ha a sógor el is akarná venni sógornőjét, bölcs rabbijaink ezt megtiltották, így marad a Rabbénu Tam és mások által kirendelt kötelezően tartandó halica.
A tórai, tanachi forrásokat figyelembe véve nem bővelkedünk a roppantul kidolgozott magyarázatok terén. Az aguna fogalma nem a Tórában szerepel, hanem a Nach-ban, (Mózes öt könyve után található két egység, Próféták, Írások) pontosabban Rút könyvében, ott is kizárólag egyetlen alkalommal. Ekkor Rút és Orpa, akik mindketten elhagyott feleségek (meghalt a férjük és nincs gyermekük) állnak döntés előtt, elhagyják-e Naomit és Moáb földjén újraházasodnak. Naomi mindenesetre erre bátorítja őket, érvül hozva, hogy nem szülhet már nekik a férfi-ág fennmaradását biztosító sógorokat. A levirátus intézményét az 5Mózes 25, 5-10 magyarázza, melynek Mose Ish-Horowitz érvelését alapul véve elmaradhatatlan feltétele a kezdő premissza: „ha testvérek laknak együtt…”, egy olyan feltétel, ami ma már saját percepcióink miatt érvényét vesztette. Ahalica rituálé indoklása is ezekben a tórai versekben található: „akkor járuljon hozzá az ő sógornője a vének szemei előtt, és húzza le saruját annak lábáról, és köpjön az arcába, és szóljon és ezt mondja: így kell cselekedni azzal a férfival, aki nem építi az ő testvérének házát” (5Mózes 25:9).
Az elkövetkezőkben Mose Zemer nyomán néhány olyan precedensre kívánom felhívni a figyelmet, melyek ma megoldást nyújthatnak a levirátus házasság és a halica eltörlésére, akár az haláchikus elemzés következménye, akár egyéni kezdeményezés diadala. Röviden összegezve az első bekezdésben felvetett kérdést és megválaszolva azt, az amerikai reform, mivel egy etikailag és haláchikusan egyaránt megalapozott rendszert kíván alkotni, feladatának érzi olyan konzisztens argumentumok kialakítását, mely lehetségessé tesz etikailag kifogásolható probléma-gócok feloldását.
Komisz rabbik és a kezdeményezés diadala: az ütés
„A lisszaboni Joszef Hayoun rabbi fejen ütötte és roppant mérges voltSmuel ben Halat rabbira, és tökéletesen bemutatta, hogy a Gemara soha nem beszél a házasság szentségének érvénytelenítéséről, kivéve, ha a megszentelés kezdettől fogva helytelen volt, vagy egy get révén, még ha kétségek vannak is az utóbbi felől.”
Jaakov Mose Toledano Kairó, majd Tel-Aviv főrabbija, illetve Izrael vallásügyi minisztere (1958-60) közölte Széfer Jam ha-gadol című kötetében a fenti aggádikus történetet, mely Portugáliában játszódott a 13-14. század tájékán. A történet érdekességét fokozza, hogy a lisszaboni Joszef Hayoun az, aki megemlíti a kortársával lezajlott epizódot, büszkélkedve az esettel, mint olyannal, ami képes volt a halacha rendes medrébe visszaterelni egy általa aggályosnak vélt eseményt. Az erőszakmentesnek közel sem nevezhető disputa csak egyetlen vonulata az idézetben szereplő Gemara szakasz (Talmud Bavli Ketuvot 3a), ami felveti a kérdést, érvényesnek tekinthető egy válás, ha a gétet küldönc viszi el a nőnek. A Gemara erre kifejti, hogy érvényesnek tekintendő a válás, bár időközben (míg a get utazott) formailag a férj megváltoztathatta szándékát, de a get kézbesítése után a nő esetleg megházasodhatott, sőt, gyermeke is foganhatott, ami így együtt felveti a hilul ha-sém, az Örökkévaló nevének megszentségtelenítését, amit sem, a rabbik, sem senki más nem akarhat. Ezt a káros mellékhatást küszöböli ki a Talmud összhangban más szövegrészekkel, melyek a rabbik kimondott szándékát tükrözik, hogy a joganyag explicite védje a nők jogait, és ne distanciálja azt a megvalósíthatatlanság régióiba (TB Gittin 3a).
A vita másik rétege a ketuba, a házassági szerződés megtámadása alapján és a rabbik döntéshozói szervének (bét din) autoritásán alapszik. TB Yevamot 90b alapján Smuel ben Halat rabbi és mások, akik módszerét elfogadták, a ketubában kerestek hibát, hogy azt érvénytelenné tegyék, így a kötelességeket és az egész házassági szerződést haláchikus alapon annulálták, tehát a felek közötti szexuális interkurzust paráznaságnak nyilvánították. A Ketuvot 3a-ban szereplő döntést senki sem kérdőjelezi meg, vagyis ahogy a rabbik a házasságot megszentelték, annak eltörléséről is döntést hozhatnak a vita megszüntetésére. Ennek az álláspontnak egyhaláchikus tekintély, hacham (bölcs) is támogatója volt, Solomon ben Avraham Aderet (Rasba 1235-1310), aki kiemelte, hogy ha a férj nem akar elválni, a rabbiknak kényszeríteniük kell az (ex-)férjet (a nő érdekeinek képviseletében) ennek a döntésnek meghozatalára. Bár Joszef Hayoun kollégája fejen kólintásával minden tőle telhetőt megtett a káros gyakorlat kiirtására, a gyakorlat mégis megvetette lábát a tradícióban, így sokan, sokféle eljárást vezettek be a ketubák érvénytelenségének kimutatására.
Ezt a diszkrepanciát realizálva 1924-ben, Törökországban ortodox rabbik egy csoportja kísérletet tett egy kitétel beépítésére a ketubába, de az elképzelés az általános felháborodás miatt nem kaphatott megfelelőhaláchikus teret a kibontakozásra.
A köpés
Következő forrásunk Mose ben Mordecháj Galante rabbi (16. század), Joszef Káró tanítványának egyik responzájából került elő, ahol egy korabeli disputát ír le:
„Az ő idejében volt egy sógornő esete, aki két évet (várt) jivumra, és minden nap tűz dühöngött közöttük a különböző követelések és viták következtében a sógor és a sógornő rokonai között, mivel a sógor azt mondta, hogy akar jivumot tartani (…) Egy nap a sógornő rokonainak azt tanácsolták, hogy a sógornő lépjen be a zsinagógába, menjen a helyhez, ahol a sógor ül a Tóra olvasásakor, és köpje le. Így is történt. Benyitott a zsinagógába egy hétfőn a Tóra olvasása közben, a sógor elé állt és háromszor leköpte (minden alkalommal a köpet látható volt, ahogy a törvény megköveteli) az egész közösség színe előtt. Minden alkalommal kijelentette: ő a sógorom, aki el akar venni. Nem akarlak; nem akarlak. Aztán köpött még háromszor, miként a közösség három tagja tanúsította, akik a közelben álltak, bét dinnek nevezték ki magukat, amiképp le is írták azt.”
A helyzet a joganyag, az imaginárius képzetek törvénytiszteletéből kiszakadt kezdeményezésének meglehetősen földhözragadt olvasat és kivitelezése. A tisztázandó ködfoltok azonban ott derengenek az eseménysor hátterében. Először is felvetődik a spontán szerveződött bét din jogosultsága ebben a roppant kényes, mindamellett nyálas szituációban, hiszen az, pillanatnyi lélekjelenléttől vezetve, autoritást tulajdonított magának. A rabbinikus döntéshozói szerv szolidaritása bár hízelgő a sokat szenvedett agunaszámára, de ahogy a történteket analizáló és lejegyző Galante rabbi tsuvájában (válaszában) rámutatott, haláchikusan mégsem igazolható. Ellenben álláspontját kifejezte azzal, hogy alkalmatlannak minősítette az özvegyet a levirátus házasságra, ebből következően „szabaddá kell nyilvánítani (az asszonyt)” – írja. Ezzel a post factum szankciójával a levirátus házasság végrehajtását megtiltotta, akár vonakodott a sógor annak alanyául szegődni, akár nem, mutat rá a polémiát érvelésének részévé tevő Zemer.
A sztereotípiák gyilkosa: Tel-Aviv főrabbija – A szellemjárás
A tradicionális zsidó képe számos művészeti ág megtermékenyítője, hiszen a lelkendezve táncoló haszid bácsi mélyen bevetette magát az irodalmi kollektív tudat belső berkeibe. Mindez persze nem is baj, mint ahogy az ortodox zsidót az ideális archetípusként bemutató ábrázolások sem azok mindaddig, míg elfelejtkezünk a nők dologiként történő kezeléséről.
Miként a fenti példákból kitűnik, az egyes esetektől eltekintve a tradicionális szemlélet számos alkalommal nem riadt vissza nők életének megnyomorításától úgy, hogy spirituális elemekkel társították olyan precedensek magyarázatát, amelyek akár huzamosabb ideig is lehetségessé tették, hogy nők ne részesülhessenek a zsidó élet teljességében, leláncolva maradjanak. A kabbalisták az aguna spirituális síkú meghatározásával igyekeztek a levirátus házasság létjogosultságát posztulálni. Elképzeléseik szerint a levirátus házasság szükséges, mert az ilyen házasságból született gyermek apja reinkarnációja, ekképp a bolygó lélek tikunhoz, „megjavuláshoz”, nyugalomhoz jutott. Ez a gondolatcsoport mikor és hol máshol nyerhetett újra értelmet, mint a 20. századi Izraelben, Ajjim David Halévi, Tel-Aviv főrabbijának egyik responzumában. Egy elkeseredett nőnek, akinek öt évet kellett várnia a halica szertartás végrehajtására, míg sógora nagykorú lett, tudni akarta hogyan másként szabadulhatna, és a rabbihoz fordult kérdésével: „mi a bűnöm”. A rabbi válaszképp a halicaértelmét firtatta:
„Ha egy férfi gyermek nélkül hal meg, a lelke nyugtalan és nem talál megnyugvást. Ezen állapot alapvető kiigazítása a jivum… Ha van erre egyáltalán más orvosság, ami legalább segít egy elhunyt lelkének megszabadulni az ehhez a világhoz fűződő kapcsától… a cipő levetésének megvan az ereje, hogy visszaállítsa az elhunyt lelkének bizonyos mértékű nyugalmát… Még az is, akinek a hite nem teljes, jól tesz, ha nem helyteleníti a halica elvét, így megadhatja az eltávozott lelkének nyugalmát.”
Peroratio: a feszültség feloldása a reformban
Az amerikai reform, miként azt a bevezetésben is indikáltam, gyorsan megszabadult az aguna problémakörétől. Eugene Borowitz rabbi a tradicionális elemek iránti, újra felébredő vágy kapcsán kifejezte örömét, hiszen ez a tendencia csak a reform irányzat hasznára válhat, ahogy az is, hogy olyan megalázó és értelmetlen gyakorlatok újraapplikálása amilyen ajivum és a halica, fel sem merülnek.
Felhasznált irodalom
Borowitz, Eugene B.: Liberal Judaism. Union of American Hebrew Congregations, 1984, New York
Ish-Horowitz, Moshe: Halakhah – Orthodoxy & Reform. Reform Synagogues of Great Britain, 1988
Zemer, Moshe: Evolving Halakhah. – A Progressive Approach to Traditional Jewish Law. Jewish Lights Publishing, Woodstock, 1999
Facebook Comments