A dibuk, avagy a cionizmus lélekvándorlása – A cionizmus reform-vetületei

A dibuk, avagy a cionizmus lélekvándorlása – A cionizmus reform-vetületei

- in Komoly, Napi judaisztika
1685
Tarbut_poster

„A törvény, az csak törvény. Muszáj volt vitatkozni, mert a törvény sosem lehet tökéletes. Azt mindig magyarázni kell. Tökéletes csak Isten lehet.” (Bárdos Pál: Stan és Pan)

Ahogy Stan és Pan egymás idegrendszerét jócskán roncsolva zuhogó esőben pilpult csapnak buzgó jesiva-tanoncok mintájára, imigyen történik ez a cionizmus témájában is. Ha már fénye ki is hunyt, a filozófiatörténeti kategória, a kiélt ideológia ott parázslik diaszpóra-cionisták (sic!), anti-cionisták lánglelkű orcáján. Úgy hiszem, minden, így a sokak számára szépemlékűvé degradált cionizmus is okot szolgáltathat asztal felborítására, durva jelzők használatára, vagyis arra, hogy egymás torkának essünk egy rendezett pilpul keretein belül.

Ennél természetesen specifikáltabb felvetésekre, elemzésre van szükség, ezért a cionizmus témáját körülvevő gondolati rendszerek közül egy meglehetősen kevéssé emlegetett nézőpontot kívánok vizsgálatom tárgyává tenni. A felvezetett irányzat a reform-mozgalom, szűkebben az amerikai reform közösségek, melyeknek elemzési készlete más irányzatokhoz képest sokszor jóval bővebb, hiszen a reform önmaga, ön-definíciója folytán teszi lehetetlenné, hogy direkt kategorizálás áldozatává váljon. Az elkövetkezőkben amerikai reform-responzumok és az Amida (avagy Smona Eszré, Főima) tizedik áldásának elemzésével ezt az egyediséget fogom megvilágítani.

Szakrális tárgy-e az izraeli zászló, avagy egy kevés responzum

Walter Jacob, a talán legnagyobb élő reform-responzum-író, az amerikai reform Responza Bizottság elnöke 1976 és ’89 között, több, Izraelt érintő seelára (kérdésre) adott választ, amelyeknek útmutatásait vizsgálva felfejthetők a diaszpórában élni akaró emberek izraeli kötődésüket kifejező érzelmi szálai. Ezek a responzumok egyedi eseteken keresztül mutatják be nekünk a reform-halacha számos aspektusát, amelyek elemzésével talán közelebb juthatunk egy meglehetősen komplex problémakör megoldásához, minek neve: cionizmus.

Egyrészt a modern reform-responzum meghatározható, azonosítható komponense a nyelv kérdése. Mi a szerepe a héber nyelvnek a liturgiában, vagy a héber nyelvnek általában? (Jacob: Questions and Reform Jewish Answers – A New American Reform Responsa III. Orah Haim #4, #18) A válasz bibliai magyarázata, miszerint már Ezrának meg kellett magyaráznia a Tóra bizonyos szakaszait (Neh 8:7), így jutva el az első arámi nyelvű targumokig, akár már közhelynek is tűnhet. Jacob emellett felhívja a figyelmet arra, hogy a hébertől eltérő anyanyelv használatának problematikája már korán, a Talmudban és a Misnában is felmerült, azonban egy enyhe lefolyású vita után a világi használat engedélyt kapott (Misna, Szota 7:1; 32b), ezzel a legalapvetőbb imák is elhangozhattak hébertől különböző nyelven.

Az Egyesült Államokban az első, a helyi minhagnak

(szinte törvénnyé merevedett vallási szokás) megfelelően csak angol nyelvű szidur (imakönyv) 1824-ben, a dél-Karolinai Charleston-ban jelent meg. A példák sorjázásával viszont a reform-álláspont a héber nyelv használatával kapcsolatosan még homályosabbnak tűnhet sok, vallásilag radikálisabb csoport tisztán kikristályosodott döntéséhez viszonyítva. Ezek a csoportok, a partikularizmus skáláján elfoglalt helyük szerint vagy teljesen elutasítják a héber használatát világi kontextusban (mondjuk egyes haredi/ultraortodox csoportok), azt ellenben vallási értelemben abszolútnak tartják, vagy a héber életükben akár vallási, akár szekuláris téren, de mindenképp elengedhetetlen (vallásos cionisták). Azonban aggodalomra semmi ok, hiszen ahogy minden responzum képes a megfelelő premisszák felskiccelésével egy elfogadott szintézisre jutni, a helyzet Jacobnál sem változik, de ő figyelmeztet azokra az esetekre, melyek értékes meghagyásul szolgálhatnak. Példának okáért bizonyos területeken szefárdi és askenázi csoportok keveredéséből kialakult konfliktus egyik tünete egy meghatározott nyelvhasználat erőszakos bevezetése volt, mely keserű és elhúzódó vitákhoz vezetett (David Cohen a Korfu Responzáról #11; Tranii Mózes Responzája Vol 1 #307).

Ezt, ugye, senki sem akarja.

Mindez rögtön visszavezet minket kezdeti kérdésfelvetésünkhöz, a válasz ily kiábrándítóan hosszadalmas fejtegetése után is: a semmi. Hiába, ez a reform. Az egységes megszólalás hiánya azonban nem a kérdés teljes körű kizárását jelenti, hiszen a partikuláris értékek felébredésével a héber nyelv ázsiója hihetetlenül megnőtt, és talán a reform és liberális zsinagógák világszerte egyre inkább receptívek a héber nyelvhasználat különböző rétegeire (különbséget téve klasszikus és modern nyelvhasználat között). Mindenesetre a reform pluralista gondolatvilágát jól mutatja, hogy Jacob az izraeli pop-zene elemeket (persze dal, szöveg nélkül) üdvözli a liturgiában (Vol III Orah Haim #18), de csupán ha azok hozzájárulnak a zsidó zenei örökséghez.

A diaszpórában egy másik fontos kérdés az izraeli zászló státusza.

Jacob (Vol III. Yoreh Dea #195), ha bárminek szakrális jelentőséget tulajdonít, az nem az izraeli zászló, hanem furcsa módon, a Tóra, melyet, mint kiemeli, néhol eltemettek, néhol egy biztos helyre tettek, néhol egy tudós mellé a koporsóba fektettek, néha együtt a wimpelnnel, a rimonimmal. A zászló kiemelt helyzetét csupán abból szerzi, hogy a bimán valaki elhelyezte, de ettől sem nyer vallási jelentőséget. Méltósággal kell kezelni, mint bármelyik nemzet zászlaját. A responzum tartalmilag nem feltétlenül a szkepszist fejezi ki, mellyel a reform mozgalom Izraelt kezeli, sokkal inkább a kifejezetten szakrális és profán tér elválasztását hangsúlyozza, konkrét határvonalat képezve a rituális tér szentsége és az ahhoz kapcsolódó (szefer Tora, aron kodes stb.) avodahoz (istentisztelethez) szükséges eszközök, és a profán hangsúlyt kapott tárgyak között.
A legérdekesebb és Jacobtól ritka határozottságról számot adó tsuva, (válasz) amely, egy kis jeruzsálemi föld a halott koporsójában való elhelyezését firtató seelára (kérdésre) született. Nemhiába, hiszen az exhumálásnak és újratemetésnek tórai alapja van (1Móz. 49:31, 50:13) József miatt. Ezt az exhumálási okot a Sulhan Arukh is átveszi (Yoreh Dea 363:1). Következésképp, Jacob fontos útmutatónak tekinti ebben a kérdésben Karo művét, s a reform-halacha részévé teszi azt. Furcsa módon az idézett kérdésben nem a maradványok átszállításának lehetségessége merült fel, hanem a koporsó erőszakos felfeszítése, az okból, hogy a boldogtalan leszármazottak fejükhöz kapva egy apró, jeruzsálemi földdel töltött fiolát helyezzenek felmenőjük sírjába.

Ez ilyen formán, így kivitelezve természetesen tilos.

Az elemzett tsuvákról általánosságban kijelenthető, hogy sokszor a seela törzsét képező felvetés megválaszolásánál fontosabbnak tartják a tradicionális kategóriákat, hiszen azokat a terjedelmes irodalom tárgyalja, így nem válik szükségessé az egyes esetre kiterjedő kutatást folytatni, hiszen a Reform Bizottság tagjaként, Jacob intézményesült formában, tudományos formai elemeket felhasználva mutat utat. Tehát, példának okáért az izraeli zászló helyzetének elemzésekor a responzum hosszához viszonyítva részletesen kitér a valóban szakrális státuszú tárgyak halachikus megítélésre. Ez mindenképp ellentétes jegyeket mutat a korábbi responza hagyománnyal, mivel eredetileg a rabbi volt az autoritás, akihez, mint a közösség spirituális vezetőjéhez, halachikus tekintélyéhez, a hacham-hoz, bölcshöz folyamodtak, hanem a reformban a már említett bizottság részeként működő személyek döntenek a feltett kérdésekben.

Összegezve a válaszokból kinyerhető véleményt,

megállapíthatjuk, hogy nem teljes mértékben kijelölt az út, amelyen Izrael kapcsán a reform mozgalomnak haladnia kell, vagy haladnia kellene. Bár a mozgalom rendelkezik egy döntéshozó szervvel, a már említett Responsa Committee-vel (Responsa Bizottság), de a havura jegyében, vagyis díjazva azokat a retrospektív, visszatekintő törekvéseket, amelyek megfosztva az egyes felsőbb szerveket irányítói szerepkörüktől, újból a kehilák hatáskörére korlátozza az állásfoglalások meghozását. Ehhez hozzáadva elmondható, a reform nem a döntéshozói szervek teljes leépítését célozza. Sőt, Izrael kapcsán is érvényesül az egységes törekvés, a tikun olam, a világ megjavításának általánosan verbalizált célja, mely egyaránt harcol a brazil kávéültetvényeken méltatlan bérért dolgoztatott munkás kihasználása, vagy az ártatlanul szenvedő libanoni állampolgár házának lebombázása ellen.

Így felmerülhet a kérdés, mi az, ami valójában összeköti az Izraelt érintő responzumokat tartalmilag és formailag egyaránt.

Azt hiszem, érdemes egy megfelelő útmutatást keresni, ami kellőképp kifejezésre juttatja a reform mozgalom ilyetén egyediségét, a megformált koncepció kifejezetten reform megközelítését. Ahogy Sylvia Rothschild rabbi, a londoni Rabbinikus Gyűlés (Rabbinic Assembly) vezetője, több reform-szidur közreműködő szerkesztője egy Bet Debora konferencián kifejezte (The Courage to Create new Liturgies – Bet Debora, Journal 2, The Jewish Family – Myth and Reality, Bet Debora, Dammig, Lara, Klapheck, Elisa, 2001, Berlin 60 o.), a reform abban a bátorságban áll, hogy képesek vagyunk teremteni, létrehozni olyan formán, hogy a megalkotott szöveg tud a korábbitól különböző jelentéstartalmat hordozni, így valami újat, új kötődést jelent számunkra. Bár Rothschild minderről a hagyományos tfila (ima) átalakítása, új, az eredetitől gyökeresen elütő imák megszövegezése kapcsán beszélt, mégis az egész reformgondolkodásról kaphatunk egy meglehetősen plasztikus képet. Továbbá az Izrael-diaszpóra viszonyrendszer vonatkozásában is értékes gondolatokra lelhetünk, mivel új szövegek létrehozása nyilvánvalóan az ivrit strukturális és kommunikációs paneljeire reflektál, vagyis tükrözi a lezajlott, illetve a folyamatosan zajló nyelvi és fogalmi változásokat, ezzel organikus létezőként kezelve a nyelvet.

A munka, ami a szívben van

Miután kimerítően foglalkoztunk Izrael reform-responzum megközelítésével érdemes rátérni egy olyan aspektusra, ami legalább ennyire meghatározója lehet Izrael vallási szemszögből elkövetett megítélésének. Ez a klasszikus ima-szövegek átalakítását, formai változtatását jelenti, az elemzés természetéből fakadóan, Izraelt érintően. Központi szerepéből következően a Semone-eszré bizonyos részeit veszem először górcső alá.

Az Amida (avagy Smona Eszre, Főima) szövegrészletei elég sokat elárulnak arról a kollektív meghatározásról, amellyel a különböző mozgalmak saját viszonyukat a halachával, a judaizmussal, vagy akár Izraellel kapcsolatban kifejezik. Az imák szövegének megváltoztatásánál már valóban kiforrt, plauzábilis érvek döntenek a szövegrészek törlése, illetőleg más, új részletek beillesztése mellett. A reform mozgalomban az ön-definíció talán történetileg ellentmondásosnak is nevezhető, hiszen a kezdeti vélemények, akár egyéniek, akár kollektívek az oppozíciót tekintették elsőrendű mozgatójuknak. Az Egyesült Államokban a zsidóság a legelső telepesek letelepedése, közösségek kialakulása után, bizonyítva patriotizmusát és ragaszkodását választott hazájához, legalább annyira és annyiszor használta az Ígéret Földje terminust annak kontextusában, mint a protestáns gondolkodók. Betudhatjuk mindezt egy bizonyos történeti narratíva által determinált helyzetnek (a súrlódások, konfliktusok elkerülésének mindennél fontosabb vágya), illetve az asszimiláció Európából örökölt egyenlőség-tudatának.

Bár ma Izrael támogatottsága az amerikai zsidóságban,

akárcsak az európaiban vitathatatlanul elsöprő, a történelmi és haláchikus vitapontok citálása az Amida szövegén is lecsapódott. Izrael és a diaszpóra-létezés több áldás központi témájául szolgál, így azok módosítása alapvetően befolyásolják a főima arculatát, ezek közül a „kibuc galujot” (szétszórtak összegyűjtése) áldás történetét elemezve azonban érdekes következtetésekre juthatunk.

„töká bö-sófár gádól lö-hérutéinu, vö-szá nész lö-kábec gálujutéinu, vö-kabcénu jahad mé-arba kanfot há-árec. Báruch ata jj, mö-kabéc nidhéi amo jiszráél.”

„Adj jelt a nagy kürttel szabadulásunkra, és emelj zászlót szétszórtjaink egybegyűjtésére! Gyűjts is egybe minket a föld négy tájáról! Áldott vagy Te, Örökkévaló, aki egybegyűjti népe, Izrael száműzöttjeit!” (Ford.: Simon Sároni, Sámuel imája, zsidó imakönyv, Chábád Lubavics ZsidóNevelési és Oktatási Egyesület, 1996)

Feminista szempontból a tizedik áldás az „áveinu málkéinu”-hoz képest rendkívüli előnyben van, hiszen a nem-semlegesség itt csupán az Örökkévaló megszólítása kapcsán érvényesülhetne, de ebben a szekcióban az egalitáriánus koncepció nem került előtérbe.

Ezután kiemelt fontosságú megjegyezni, hogy az ima interpretációs diverzitása nem csupán annak az Izraellel kialakított viszony meghatározásának átalakítása miatt kerül előtérbe, hiszen egyes irányzatok, így a lubavicsi imakönyvek a messianisztikus vetületet, a Messiás eljövetelének ígéretét tartják ebben az imában a legfontosabb kérdésnek és Maimonidészre hivatkoznak (pl: Sámuel imája 62 o.).

A közösségi normákat illetően

a „jiszráél árevim ze vö-ze” kijelentés érvényes, vagyis Izrael közösségének tagjai felelősek egymásért, bár vannak olyan rituális imperativusok, amelyek önállóan is végezhetők, például a naponta háromszor kötelező ima, de az egyénre kötelező normarendszert mégis a közösségen belüli létezés és a közösség határvonalai biztosítják, vagy éppen megfosztják. Az utóbbi kapcsán gondoljunk a herem intézményére, melyet példának okáért a makkabeusok vérontás végrehajtásának kötelező parancsaként értelmeztek, azonban a legtöbb esetben a közösségből való kizárást vonta maga után (Spinoza esete, a qumráni tekercsekből kirajzolódó kép). A haláchikus megközelítés implikációi miatt kijelenthető, hogy a halacha sok mindenre konkrét, megkérdőjelezhetetlen választ ad, de erre semmiképp sem. Történelmileg azonban az amerikai zsidóság egyenlőség terén hihetetlenül korán elért eredményei valóban egészen egyedülállóak.
Meglehetős változatosság, eltérő kép figyelhető meg más irányvonalakat képviselő mozgalmakat tekintve is, hiszen az imát nem csupán a reform mozgalom változtatta meg saját szájízének megfelelően, hanem a tradicionális, hiearchikus szemléletet folytonosan előtérben tartó konzervatívok és a pluralista szemléletű (homoszexualitás elfogadása a zsidó irányzatokon belül, egyöntetűen 1993-ban), illetve kulturális antropológiával és New Age behatásokkal fűszerezett rekonstrukcionizmus is. Szinte kézenfekvőnek tűnik, hogy az Egyesült Államokban az ún. „modern zsidó” elveti a „galut” mint a kivetettség szimbolikáját, hiszen otthon érzi magát, egyenlőként kezelik, tehát nem szeretne azért imádkozni, hogy újra, immár a valóban létező Izrael államban telepedhessen le. Ezen irányzatok tefila-megfontolásai azonban nem kizárólag ilyen egyszerűsített koncepciók alapján születtek. A Talmud is számos fenntartásának ad hangot, főleg a tömeges bevándorlással kapcsolatban (Babiloni Talmud, Ketubot 110b-111a).
Issac Meyer Wise a reform mozgalom egyik rendkívüli személyisége és az amerikai reform rabbi-képző (Hebrew Union College) alapítója 19. század közepén az alábbi módosítást tartotta szükségesnek: „Zengjen a nagy kürt minden nemzet szabadságáért, emeld fel a lobogót, hogy egyesüljenek a béke szövetségében, és hozd őket közel magadhoz, hogy igazán neked szolgáljanak.” (minden idézet in My People’s Prayer Book, szerk.: Rabbi Lawrence A. Hoffman, Jewish Lights Publishing, Woodstock, Vermont, 1998, Vol II., 47-48 o., 124-127 o.)

A folytonosságot képviselve,

a Gates of Prayer (Ima kapui) imakönyv, a közös Wise, Einhorn hagyományt követve fenntartotta az univerzális jelleget, textuálisan Wise variánsát vette alapul: „Zengjen a nagy kürt, hirdesse a szabadságot, ösztönözzön minket, hogy törekedjünk az elnyomottak megszabadítására, és legyen hallható a szabadság dala a föld négy táján!”
Ezen a biztos, jól kitaposott ösvényen haladt a konzervatív imakönyv-írás szabályrendszere, hiszen hétköznapi imakönyvükben egy fél századdal ezelőtt még a lenti felszólítás olvasható: „Zengjen a nagy kürt, hogy jelezze az ember szabadságát…” stb. Míg a saját döntéshozói kört a zsidó életforma minden területén kitágító amerikai konzervatívok túlságos reform-befolyásoltságát kárhoztatnánk, meg kell jegyeznem, hogy a rekonstrukcionisták sem bizonyultak kevésbé jóságosan befogadónak, hiszen az 1996 előtt megjelent imakönyveikben inkább azt a nézetet pártolták, hogy mindenki, aki üldöztetés áldozata, találjon otthont, de ezt semmiképp nem kívánták összekötni egy Izrael állami létét megfogalmazó vízióval: „…hozd el népünk otthontalanjait békében a föld négy tájáról, és tedd lehetővé számukra, hogy emelt fővel vonulhassanak földünkre.” A kétség persze e kijelentés kapcsán teljesen megalapozott, vajon az imakönyvek szerkesztői itt az USA tájaira, vagy más otthontalan emberek földjeire gondoltak és egyáltalán, kontextuálisan van-e Izrael-képzet ebben az imában. Felteszem, nincs. Mindenesetre a két mozgalom minden ezen imával szembeni szkeptikus évtizedei után a huszadik század végére látta érettnek az időt és a generációt arra, hogy képesek legyenek saját maguk számára megfogalmazni az „otthon-képzetet”, és azt, hogy kinek mi jelent menedéket, így felbuzdulva teljes egészében az eredeti askenázi szöveget használták fel újabb imakönyveikben (Kol ha-Nesama – 1996, Sziddur Szim Salom 1985).
Az individuális döntésjogot az izraeli reform Ha-avoda se-ba-lev szidur sem hagyja meg, mivel a „ve kabec nidhénu”, vagyis gyűjtsd össze szétszórtjainkat” fordulatot sokkalta szívesebben használta, mint a tradicionális „ve kabcénu jahad”-ot.

 

Összegzés

Mindezekből az összefogás hiányát többször is kifejezésre juttató Theodor Herzl, a diaszpórára véleménye szerint oly jellemző „slilat ha-gola” magatartást diagnosztizálná, vagyis azt a tagadást, lemondást, amit ő nem egyszer tapasztalt grandiózus tervei elutasításakor. Ahogy azonban Herzl megállapításai számos alkalommal bizonyították, mennyire kézenfekvőek, ezzel párhuzamosan mégis erősen sarkítanak. Ha valakit a cionizmus jelentős személyiségei közül szívesen kiemelnek a reform-mozgalomban, az a gondolkodó leginkább Ahad ha-am, hisz neki tulajdonítják a spirituális, kulturális cionizmus megteremtésének vágyát, amivel nyilvánvalóan minden diaszpórában és Izraelben elő zsidó tud azonosulni. A fenti néhány oldal példái alapján megállapítható az a különböző szövegekből sugárzó ambivalencia, illetve kettősség, amely gyakorlatilag konstans komponense, visszatérő motívuma az amerikai reform-zsidóság Izrael-koncepcióinak, hiszen az, amint saját vallási interpretációját is függő helyzetben, nem lezártnak tartja, úgy Izraelhez fűződő viszonyának elemzését, meghatározását is időről-időre, egy dibuk ragaszkodásával végzi.

Facebook Comments