BIBI, TAKARODJ! – vagy inkább mégse? (Révész Péter írása)

BIBI, TAKARODJ! – vagy inkább mégse? (Révész Péter írása)

- in Aktuális, Kiemelt, Komoly
770
bibi

Elemzés az izraeli választásokról

Miután 2014. december 2-án Benjamin Netanjahu miniszterelnök felmentette kormányának több tagját, többek közt Cipi Livnit és Yair Lapidot, december 8-án végleg feloszlott a 19. Knesszet – a választásokat 2015. március 17-re írták ki. Ez az első olyan választás, ahol a parlamenti küszöb magasabb: 2014. március 11-én a korábbi 2%-ról 3,25%-ra emelték a bejutáshoz szükséges szavazatok arányát – ezzel a jóhiszemű értelmezés szerint a kisebb pártokat akarták kiszűrni, lecsökkenteni a parlamenti frakciók számát, így nagyobb stabilitást biztosítva az újonnan létrejövő kormánynak. A rosszhiszemű értelmezés szerint a kisebb, arab pártokat akarták kizárni a Knesszetből, lényegében megszüntetve a népesség ötödét kitevő arabok parlamenti képviseletét. Bármelyik magyarázatot is fogadjuk el, a hatás a várttól mindenesetre alaposan eltérő lett.

Írásomban nem célom minden pártot alaposan kielemezni – inkább pár érdekes mozzanatot szeretnék felvillantani a kampányból, és pár, magyar szemmel furcsának tűnő dolgot röviden vázolni. E mellett az eredmények ismeretében pár szót ejteni arról, hogy a pártok kampánya hogyan sikerülhetett az egyik oldalon – és hogyan vallott kudarcot a másik oldalon, az utolsó napokban. . A résztvevő pártokról a Haartez szemléletes (és aranyos) infógrafikát készített

Az izraeli törvények szerint a választásokat megelőző péntek után

nem lehet friss közvélemény-kutatási adatokat nyilvánosságra hozni – ez a szabály ismerős lehet Magyarországon is – csakhogy ott nem olyan régen törölték el nyilvánvaló betarthatatlansága miatt; így tehát az exit-pollok és a végleges eredmények előtt csak a pár napos becslésekre lehet hivatkozni. Ezek szerint a választások várható nyertese a Cionista Unió, Isaac „Buji” Herzog és Cipi Livni vezetésével. Mint utólag kiderült, az exit-pollok és az előzetes közvélemény-kutatások egyaránt alaposan tévedtek – vagy egy másik, elképzelhető magyarázat szerint a jobboldal (főleg a Likud) péntek és kedd közt sikeresen felrázta potenciális szavazótáborát, megfordította a várható eredményt, és megnyerte a választásokat.

A Cionista Unió két vezető arca közül Herzog meglehetősen szürke, jellegtelen figurának számít az izraeli közéletben:

befolyásos, gazdag család legújabb generációja, a Herzog-családot sokan az „izraeli Kennedy-klánként” emlegetik – maga is többször elismerte, hogy családi nyomásra szállt be a politikába. Sokáig Ehud Barak és – a talán még nálánál is szürkébb és jellegtelenebb – Shelly Yachimovich árnyékában állt, de a 2013-as előválasztáson végül az utóbbit legyőzve a párt élére került.

A Livni legenda

Cipi Livni, viszont kifejezetten furcsa és egyedi jelenségnek számít az izraeli politikában. Egy különös dolog jellemző rá – ezt politikai ellenfelei, illetve palesztin, amerikai és európai tárgyalópartnerei is elismerik – ez pedig nyíltsága és ragaszkodása ideáihoz. Az egyáltalán nem számít ritkaságnak, ha egy politikus az idők folyamán pártot, netalán oldalt vált – ez Livnivel is megesett; azonban az ő estében, ha a pártembléma változott is, a beszédei tartalma mindenesetre hasonló maradt. Tradicionálisan jobboldali családba született, politikai –közéleti pályája kezdetén Netanjahu, illetve Avigdor Liberman voltak a támogatói. Ő maga Ze’ev Jabotinszkit, a jobboldali cionizmus legfőbb teoretikusát tartja egyedüli szellemi példaképének. Később összeveszett az egyre inkább jobbra tolódó Likuddal és annak héjáival, kiszorult a pártból. Először Ariel Sharonnal és Ehud Olmerttel együtt a Kadima nevű centrista párt alapítója lett, majd annak szétesése után a Hatnua nevű – szintén centrista – mozgalom élére állt. Ilyen keretek közt jött végül is létre a Munkapárttal közös választási szövetsége.

Hogy lehet valakiből ilyen könnyen Liberman védencéből a Munkapárt szövetségese?

A válaszhoz fontos megérteni Livni politikai ideáit, gyerekkori szocializációjától kezdve máig. Édesapja, amellett, hogy az Irgun harcosa volt, visszaemlékezései szerint meglehetős tiszteletet mutatott az arabok iránt: saját bevallása szerint mindig – főleg brit – katonai célpontok ellenni akciókban vett részt; a Likud tagjaként fontosnak tartotta, hogy a drúzok fokozottabb szerepet kapjanak az izraeli politikában. Meggyőződéses cionista álláspontjából egy dolog mindenesetre következik, amit többször nyíltan ki is fejtett. E szerint Izrael állam zsidó karakterét mindenképpen fenn kell tartani: ily módon egyszerűen nem teheti meg, hogy gyorsan növekvő lélekszámú ellenséges népesség (t.i. palesztinok) felett gyakoroljon uralmat; azt pedig még kevésbé, hogy e mellett még a növekvő arányú, izraeli arab lakosság problémájával is szembesüljön. A biztonságpolitikáról pedig vélekedése szerint Izraelben csakis „bátran”, „durván”, „asztalcsapkodós stílusban” lehet beszélni – aki nem így teszi, abból „naiv, puha balos” lesz – mondta ezt 2013-ban, a választások után. Márpedig – ha lehet hinni palesztin tárgyalópartnerei szavainak – nem ezt képviseli. „A két állami megoldás elérése az egyetlen oka annak, hogy politizálok” – szól a velős kijelentése a témában. Jellemző adalék, hogy amikor édesanyja meghalt, és shivát ültek felette, édesanyját több régi, egykori Irgun-os harcostársa mint „ az áruló anyját” nevezte…

Így tehát a Cionista Unióban egy érdekes munkamegosztás alakult ki,

amit az előzetes jelek szerint meglehetős sikerrel kommunikálnak: Herzog a szociális problémák megoldójaként tünteti fel magát, míg Livni a béke elhozójaként, és Izrael nemzetközi elszigeteltségének megszüntetőjeként szerepelt. Kettejük közül kétségkívül Livni az ismertebb, és elismertebb, éppen ezért a kampány során Herzogot igyekeztek előtérbe tolni. Az ő arca jelent meg az órásplakátokon, az együttérző kék szemeivel és reményt sugárzó arcával együtt. És ha még ez sem lenne elég: március 16-án, a választások előtt nem egészen egy nappal jelentette be Livni, hogy hajlandó lenne feladni azt a két hónapja kettejük közt megkötött egyezséget, miszerint két év után Herzog helyett neki kellene átvennie a vezető szerepet a kormányban. Ezzel – amellett, hogy Herzogot erősítették, és a Munkapárt szavazóbázisát igyekeztek aktivizálni, megpróbálta megerősíteni saját, esetleges külügyminiszteri ambícióit is. Ha – tervezett győzelme esetén – négy éven keresztül folyamatosan lehetett volna külügyminiszter – és ezt „erős emberként”, a második számú kormánypárt vezetőjeként tehette volna meg – fel tudta volna állítani saját emlékművét – egy maradandó, palesztin-izraeli békeszerződést.

Ettől függetlenül a kampányuk messze nem lehetett volna önmagában oly sokáig sikeres – a Munkapárt súlyos identitás-zavarral küzd – egykori szociáldemokrata karaktere a múlté lett, már nyomokban sem emlékeztet arra a pártra, ami olyan sokáig vezette Izraelt; a Hatnua pedig nem régen alakult, nem sikerült még önálló arculatot kialakítania.

Számos magyarázat szerint nem azért vezették a népszerűségi listákat, mert önmagukban annyira jók,

hanem mert a legfőbb ellenfelük – Benjamin Netanjahu és a Likud– még náluk is rosszabb. És ahogy március 17-én nyilvánvalóvá vált, Netanjahunak ezt sikerült alaposan megcáfolnia.

És ez a magyarázat – t.i. Bibi Netanjahu menjen vagy maradjon – minden párt kampányában szerepet kap valahol; egy nem is annyira erőltetett párhuzammal élve hasonló a helyzet, mint Magyarországon, Orbán Viktor szerepében Netanjahuval. A kérdés az, hogy mennyire tekintik rossznak – nagyon, kevésbé, vagy nem.

A végeredmény ismeretében könnyű okosnak lenni – Bibinek sikerült bebizonyítani azt, hogy személy szerint bárkinél jobb miniszterelnök lenne belőle; azt a választások előtt készített felmérések is mutatták, hogy a relatíve többen tartják alkalmasnak miniszterelnöknek, mint Herzogot – és ez az erősen személyközpontú izraeli politikai életben komoly pozitív hozadékkal járt a Likud számára is.

Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy a mindig karizmatikusnak és ravasznak tartott pártvezetőt és miniszterelnököt a kampányban több oldalról is támadták.

A támadások egy része nem szokatlan, a jelenlegi társadalmi-gazdasági problémákra reflektált. Viszonylag közismert, hogy Izrael a fejlett világban két dologban mindenesetre vezető: az ingatlanárakban, illetve a gyerekszegénység arányában. Mindkettő komoly szociális feszültségeket okoz, és a társadalom széles rétegeinek okoz érdeksérelmeket. Míg az ingatlankérdés megoldatlansága mindenkit érint (de a fiatalokat főleg), a gyerekszegénység különösen az egykeresős, vagy kereső nélküli családokban – azaz főleg a sokgyerekes ultra-ortodox háztartásokban jelent napi problémát. Ezekkel az ügyekkel a Likud „tradicionálisan” nem tud mit kezdeni, és Netanjahura mára ráégett a „szociálisan érzéketlen technokrata” képe – ezt még a tőle jobbra álló politikai ellenfelei is igyekeznek kihasználni. A lakásárak az elmúlt években másfél-kétszeresére ugrottak – a Likud pedig hiába igyekszik a kampányt a biztonságpolitikai kérdések irányába terelni, a 2011-es nagy tüntetések óta ez láthatóan nem működik. Akkor korábban elképzelhetetlen mennyiségű ember tüntetett a romló szociális helyzet miatt – és a problémák azóta sem oldódtak meg; a túró ára továbbra is magas, a lakásárak pedig felfelé tendálnak.

A másik kérdés relatíve talán még kínosabb számára – mivel abban sokáig etalonnak tekintették, illetve kampányát is erre igyekezett kihegyezni – ez pedig a biztonságpolitika kérdése.

Yonathan Netanjahu, az „entebbei hős” testvéreként sokáig személyes arculatához is hozzátartozott a „harcos politikus” képe. Ezt utolsó nagygyűlésén is igyekezett megerősíteni, kifejtve, hogy ameddig ő a miniszterelnök, nem lesz visszavonulás, és Jeruzsálem, a zsidóság legszentebb helye, teljes egészében izraeli kézben marad.

Az utóbbi időben azonban ez a kép megváltozott: Izraelben széles körben elterjedt vélemény, hogy az ország sosem látott mértékben elszigetelődött nemzetközileg, anélkül, hogy ennek bármiféle látható pozitív következménye lenne. Az USA-val fenntartott viszony létfontosságú az ország számára, ebben pedig Netanjahu kifejezetten rosszul teljesít – gondolhatunk itt például az Obama-adminisztrációval fennálló feszültségeire, illetve a meglehetősen vitathatóra sikerült kongresszusi beszédére.

Mindezekkel természetesen kifejezetten imponált az amerikai republikánusoknak – főleg a héjáiknak – de az amerikai zsidó és Izrael-barát közvélemény nagyobbik részét is elidegenítette magától, csakúgy, mint számos korábbi harcos- és párttársát. E mellett számos hagyományos regionális szövetségesével – ld. Törökország vagy Jordánia – is megromlott Izrael viszonya; noha Egyiptommal, és (informális keretek közt) számos Öböl-menti monarchiával sikerült normalizálnia a kapcsolatokat, ezek leginkább a közös ellenségek (Irán és helyi szövetségesei, valamint az ISIS) jelentette veszély miatt alakult így.

Miközben pedig az iráni atomprogram halad tovább az irániak szája íze szerint, Obama a tárgyalásos megoldást preferálja, ezekről a tárgyalásokról az utóbbi időben jóval kevesebb információt adnak át az izraeli partnereiknek az amerikaiak saját bevallásuk szerint is – ez pedig mindenki szemében egyet jelent: bizalomhiányt. Ebből pedig van elég a Közel-Keleten, nem kell, hogy a legközelebbi szövetségessel való viszonyra is ez legyen a legjellemzőbb tulajdonság.

Netanjahu – amellett, hogy nyíltan többször hitet tett amellett, hogy az ő miniszterelnöksége idején nem fog létrejönni egy palesztin állam – úgy tűnik, hogy titokban mégis lépéseket tett ennek elérése érdekében.

Noha az ellenzék a nemrég nyilvánosságra került iratokat nem használta ki komolyabban fegyverként Bibi ellen, a szavahihetőségén újabb csorba esett. Ez pedig leginkább a Likudtól is jobbra álló pártoknak – pl az Israel Beytenu (Izrael a Hazánk), vagy a Shasznak – kedvezhet.

A választáson harmadik helyén egy nagyon furcsa képződmény áll – ez pedig nem más, mint az „Egyesült Lista” – a név a Balad, a Ta’al, az Egyesült Arab Lista (Ra’am), illetve a Hadash és pár másik kisebb mozgalom szövetségét takarja. A négy párt, amellett, hogy alapvetően eltér egymástól, egy dologban mindenképpen megegyezik: anticionista alapvetésükben. A Hadash kivételével – amely arab-zsidó szélsőbaloldali pártként definiálja magát – a szövetség többi tagja korábban kizárólag az izraeli arab szavazókra számított. Amikor megemelték a parlamenti küszöböt – eredetileg azzal a céllal, hogy pont ezeket a kisebb arab pártokat kiszorítsák a Knesszetből – változtatniuk kellett stratégiájukon. Félretéve korábbi ellentéteiket, választási szövetséget kötöttek, így lényegében létrehozva a harmadik pólust az izraeli politikában.

A négy párt közül a Hadash egy régóta létező, jól kialakított arculattal bíró kommunista párt – mint ilyen, programjában erőteljes szerepet kap a kapitalizmus-kritika, munkavállalói jogok védelme, feminizmus, arabok- és egyéb kisebbségek jogainak védelme, a környezetvédelem, valamint a tömegpusztító fegyverek leszerelésének támogatása.

A Balad – melynek legismertebb képviselője a finoman szólva is kétséges megítélésű Haneen Zoabi – alapvetően világi arab nacionalista párt. Amellett, hogy természetesen megkérdőjelezi Izrael zsidó karakterét, Jeruzsálem felosztását, és az izraeli arabok identitásának hatékonyabb megőrzését tekinti legfőbb céljainak.

A Ta’al a négy résztvevő párt közül a legkisebb: a legtöbbször nem is önállóan indult, hanem jellemzően a Balad-al, vagy a Ra’am-al szövetségben; az előbbihez hasonlóan szekuláris arab párt.

A Ra’am, az előzőektől eltérően viszont egyáltalán nem szekuláris párt, mi több erős kapcsolatokat ápol az izraeli Iszlamista Mozgalommal, illetve kifejezetten erős a beduinok között. Alapvető programpontja a Hazatérési Törvény kiterjesztése az Izraelből egykor elüldözött arabokra, illetve leszármazottaikra is.

Ebből a pár pontból is látszik, hogy már maga a szövetség is csak komoly alkudozások után jöhetett létre – az pedig többen kétlik, hogy a választások után mit tud ebből megvalósítani.

A szövetség – amellett, hogy bármiféle kormányban való aktív részvételt nyíltan elutasít – nem veti el azt az ötletet, hogy – hasonlóan az egykori Yitzhak Rabin miniszterelnök kormányának külső, ad hoc támogatásához – egy esetleges baloldali kormány mellé álljanak egyes kérdésekben.

Választási stratégiájuk és víziójuk is ehhez hasonlóan alakult: a korábbiaktól eltérően nem csak az arab, illetve az aktívan arab-szimpatizáns zsidó szavazókat igyekeztek megszólítani, hanem immáron a nagy pártokból kiábrándult zsidó szavazókra is hajtottak – az előzetes felmérések szerint meglehetős sikerrel.

 Vezetőjük, Ayman Odeh több interjújában és beszédében Martin Luther Kinget nevezte a szövetség példaképének:

mint az ismert, MLK nem csupán a feketékre, hanem a velük együtt érző fehérekre is alapozta mozgalmát. Ennek nyomán az üzenet egyértelmű: hidakat akarnak építeni a zsidó közösség felé, megtalálva a közös problémákat, közös megoldásokat találva ezekre. Közös problémákból pedig van elég: a gyerekszegénység és a lakásproblémák mindkét közösséget egyformán sújtják, az elszegényedés következtében romló közbiztonság mindenkinek rossz, csakúgy, mint a háborús nehézségek.

A kép természetesen messze nem ilyen egyszerű: a szövetség tagjai számos kérdésben egymással homlokegyenest ellenkező álláspontot képviselnek. Az tagpártok erősen megosztottak szekularizmus versus politikai iszlámizmus kérdésében; a Hadash erőteljes, kommunista alapú kapitalizmus-kritikája szemben áll a más pártok gazdaságpolitikai elképzeléseivel; a női jogok kérdésében szintén alapvető nézeteltérések vannak – elég itt a Hadash harcos feminizmusára, vagy magára Zoabi személyére gondolni, akikkel szemben ott áll a nyíltan iszlamista családfelfogást hirdető Ra’am – Iszlamista Mozgalom kettős.

Amennyiben pedig a többségi, zsidó közösség tagjait is meg akarják szólítani, Zoabi személye önmagában is komoly megosztó tényező. A képviselőnő korábban számos alkalommal került szembe az izraeli hatóságokkal, vádolták hazaárulással, és nem sok híja volt, hogy a jelenlegi választásokon el sem indulhatott – végül a legfelsőbb bíróság mégis engedélyezte ezt. Amellett, hogy a 2010-es, gázai flottilla akció idején a hírhedt Mavi Marmara hajó fedélzetén tartózkodott, több, igen megosztó kijelentése is volt. Azzal talán még sok izraeli zsidó is egyetért, hogy Netanjahut, Liebermant és Livnit „egy rakás egyszerű és primitív fasisztának” nevezte; azzal már talán kevesebben, hogy többször kifejezte kételkedését abban, hogy Irán valóban akar-e atomfegyvert. Azzal viszont komoly közfelháborodást váltott ki, amikor kifejtette, hogy miután 2014 nyarán elraboltak és megöltek három izraeli tinédzsert, az elkövetőket nem tekintette terroristáknak, és ha egyetértését nem is, de megértését kifejezte a tettesek iránt.

A választási eredmények kicsit árnyalták ezt a képet, bár a pártból a harmadik legerősebb politikai erő lett, ebben az izraeli zsidó szavazatok csak másodlagos szerepet játszottak.

Igen jó példa erre Ramla, Lod, Rishon LeZion és Nes Ziona gyors áttekintése: a négy település egymáshoz igen közel fekszik, azonban több dologban is eltérnek egymástól: az első két városban (mely nem mellékesen Izrael két arab alapítású városa is) az arabok aránya az országos átlagnak megfelelő (20% körüli) – azonban a környék többi településére ez nem jellemző. Az első két városra továbbá jellemző az is, hogy meglehetősen szegénynek számít Izraelben.

Mind a három városban a Likud nyert Nes Ziona kivételével (ott a második lett a szavazatok 23%-val), Ramléban a szavazatok 40%-át szerezte meg, Lodban és Rishon LeZionban a harmadát. Lodban és Ramléban viszont az Egyesült Lista lett a második, 15,8% illetve 15,2%-os eredménnyel. A másik két városban az Egyesült Lista viszont értékelhetetlen eredményt ért el: 0,06%, illetve 0,1%-ot. Ezekben a városokban az Egyesült Lista helyett a Yesh Atid, illetve a Kulanu vitték el a proteszt-szavazatokat, az országos átlag felett teljesítettek mind a két helyen.

Egy igen jó térkép készült az izraeli választásokról, mely segítségével – igen csekély nyelvtudás mellett – könnyedén érdekes dolgokat lehet felfedezni. Tulajdonképpen egészen körzetekre lebontva meg lehet nézni az egyes pártok eredményeit – így kiderül, hogy Tel-Aviv külön országot jelent Izraelen belül, az arab városokban pedig a zsidó pártok nem is rúghattak labdába.

A politikai elemzések sajátossága, hogy nagyon gyorsan eljár felettük az idő, új dolgok derülnek ki, gyorsan bontakoznak ki a fejlemények. E cikk írása közben ez történt velem is – az előzetes közvélemény-kutatások alapján úgy véltem két napja, hogy a Cionista Unió lesz a győztes párt. Nem így lett. Cikksorozatom következő részében tehát sorra veszem a Likud potenciális partnereit – t.i. a Likudtól jobbra álló vallásos – nacionalista pártokat, megvizsgálva a köztük levő különbségeket, és hasonlóságokat.

Folytatjuk!

Facebook Comments