ERŐSZAK ÉS BELÁTÁS

ERŐSZAK ÉS BELÁTÁS

- in Aktuális, Kiemelt, Komoly, Meséld el fiaidnak
1579
majom

 

A fegyverek tisztasága?

Közismert, hogy a brit napilapok vagy konzervatív jobboldali (Telegraph, The Times), vagy progresszív baloldali újságok (Guardian, Independent). Az is közismert, hogy a konzervatív lapok „Izrael-pártiak”, míg a baloldali liberálisok inkább a palesztin üggyel rokonszenveznek. Talán kevesebben tudják, de sokan azt is föltételezik, hogy e politikai álláspontok mögött valójában más is megbújik: az állítólag progresszív palesztinpárti állásfoglalás gyakorta antiszemitizmust hordoz magában; a konzervatívok előszeretete pedig, amely arra irányul, hogy fölhívják a figyelmet erre az „antiszemitizmusra”, nem egyéb ügyes húzásnál, hogy a bírálat irányát Izrael Állam helyett másra tereljék.

Manapság az alábbi kérdések visszhangozzák ezeket a többé-kevésbé közös föltételezéseket: „Ön mit tenne, ha fegyveresek rakétazáport zúdítanának Hampsteadre?” „Arányosnak tartja-e, hogy eddig a percig 173 palesztin civil vesztette életét, míg az izraeli oldalon az áldozatok száma 0?” Nem tudom, hogyan lehetne megválaszolni ezeket a kérdéseket, részben épp amiatt, hogy igen gyakran pusztán a hozzájuk tartozó érzületet tükrözik. Mindezt annak fényében írom, hogy eltöltöttem némi időt annak vizsgálatával, hogy a konzervatív és a progresszív lapok milyen színben tüntették föl az izraeli–palesztin konfliktus előző nagy föllángolását: a 2009. január 18-án véget ért, huszonkét napos „gázai háborút”, más néven „Öntött ólom hadműveletet”.

Dióhéjban, a brit lapok tudósításai nemigen különböztek egymástól. Egyöntetűen

inkább a háború, mint a béke logikáját

ismételgették és helyezték előtérbe.

Ha azt vizsgáljuk, hogy a napilapok melyik témákat veszik elsősorban napirendre, nehezen érhetnénk tetten bármiféle különbséget. A beszámolók hasonló arányban szóltak a harci tényekről, a felek tetteiről, a konfliktus mindkét oldalán jelentkező halálesetekről, a hétköznapi és a vitatott eseményekről. Nem csupán a különböző témák tárgyalása öltött körülbelül azonos mértéket, hanem ráadásul egyedül a The Times volt az, amely az egyetlen komolyabb eltérést mutatta: a konzervatív napilap figyelemreméltóan többet foglalkozott a fehér foszfor megkérdőjelezhető izraeli használatával, mint bármelyik másik lap.

A különböző témák számszerű előfordulása persze csupán a dolog egyik része, és más kérdés, hogy a tárgyalt témák milyen érvek köré csoportosulnak. Ha a háború olvasatát és megítélését vesszük górcső alá a különböző szerkesztőségi vezércikkekben, valójában egész más kép tárul elénk. Mégis, az erről folytatott beszéd terén sem mutatható ki igazán eltérés, hiszen a háború értelmezése az összes újság számára különbség nélkül abban merült ki, hogy a vétkességről és az ártatlanságról szóló fekete-fehér történeteket keressenek. Csak azt tudtuk meg (a konzervatív lapokból), hogy a Hamasz azért csinálja, amit csinál, mert elvetemült és antiszemita, vagy azt (a Guardianből), hogy Izrael válaszlépéseit pusztán az erőszakossága magyarázza.

Nem tudtuk meg, miért antiszemita a Hamasz és miért erőszakosak az izraeliek.

És soha egyetlen szót sem hallottunk arról, a Hamasz akciói milyen hatást gyakorolnak az izraeli önazonosságra és tettekre; vagy arról, hogy a különböző izraeli politikák hogyan befolyásolhatják azt, amivé a Hamasz vált és amit elkövet.

Annak az ereje, hogy a konfliktus fölfogását a Jó és a Gonosz közös mítosza irányítja, sosem vált annyira láthatóvá, mint mikor a The Times vezércikke érvei közé szőtte a fehér foszfor föltehetően „illegális” anyagának témáját. Valahogyan nem jutott hanghoz, hogy az ebből fakadó logikus érvek az izraeli felelősség valamiféle kivizsgálása mellett szólnának. Az újság ehelyett a háborús bűnök „vádját Izraellel szemben lebegtetők” föltételezhetően sötét motivációit vette elő. Mintha az ártatlanságot és a tisztaságot külön kéne választani a vétkességtől és a tisztátalanságtól – legfőképp akkor, amikor a tiszta és ártatlan mintha megkérdőjelezhető módon kezdene cselekedni.

Az emberi kapcsolatok borzasztó történelmének helyét átvette a Jó és a Rossz mitikus története. Azok szemében, akik szerint az izraeli–palesztin konfliktus két nép között zajlik, amelyek közül

mindkettő vérezni kezd, ha megszúrják,

a háborút újraismétlő fekete-fehér logikát föl kell váltania a politikai és morális felelősség szürke logikájának. Abból a szempontból, hogy egyszer s mindenkorra béke legyen, nem elsősorban az számít, valaki mi mellett áll és mi ellen, még csak nem is az, hogy pillanatnyilag katonai beavatkozást követel vagy sem, hanem a belátás képessége arra nézvést, hogy ha valaki megszúr bennünket, azzal milyen sebét akarja elfedni.

(A cikk 2014 nyarán született, eredetileg a Jewish Chronicle számára.)

 

Facebook Comments