Nagy vihart kavart, amikor a megboldogult Ovadja Joszef nyugalmazott szfárádi félisten1 kijelentette, hogy a holokauszt a bűnös lelkek reinkarnációjának büntetése volt.2 Bibi Netánjáhu kijelentése a Muftiról3 pedig most hasonló erejű, nem csupán teológiai atombombaként robbant a holokauszt diskurzus amúgy sem örvényektől mentes folyamában. (A hosszabb verziót itt lehet meghallgatni.)
A szfárádi főrabbi mondandója kapcsán is valami olyasmit gondolhatott a zsidóság nem Izraelben élő fele vagy még inkább úgy vélekedhettek a holokauszt áldozatainak és túlélőinek leszármazottai, hogy Izraelben baromira mást gondolnak a témáról, mint a világ több részén. S habár nyilván ez nincs így a maga általánosságában, mégis felmerül a kérdés, hogy
milyen szimbolikus jelentései lehetnek a holokausztnak Izraelben ha egy rangos vallási vezető után pár évvel a zsidó állam felkent és ottani mértékkel ritka hosszan regnáló miniszterelnöke játszik szó szerint blame game-et a téma kapcsán.
Az sem véletlen, hogy a beszéd nem máshol, hanem pont a World Zionist Congress idei rendezvényén hangzott el. A konrgesszust nyugodtan hasonlíthatjuk, az egyszerűség kedvéért a szép emlékű vagy talán ma is létező Magyarok Világszövetsége gyűléseihez: a WZC lényege annyi az izraeli miniszterelnök számára, hogy nem az izraeliekhez beszél, hanem úgymond a világ zsidóságának eme plénumán, valójában Theodor Herzl, a zsidó ország megálmodójának nyomdokain adja elő el fajsúlyosnak szánt mondanivalóját.
De miért is érdekes ezt a két példát egymás mellé áltani?
Valójában mind a reflektáltabb Ovádja rabbi mind pedig a reflexivitással ritkán vádolható Bibi miniszterelnök kijelentései is bizonyos mértékig a holokauszt teológia értelmezési keretében válnak érthetővé.
A holokauszttal számtalan huszadik századi és még modernebb rabbinikus szöveg foglalkozik, és tucatnyi elmélettel próbálják indokolni azt a felfoghatatlan tényt, ami a zsidósággal példanélküli módon történt. Az elméletek száma megsaccolhatatlan, itt most tekitsük át gyorsan azokat a mainstream értelmezéseket, amelyek kicsit közelebb vihetnek minket a miniszterelnök és a volt főrabbi kijelentéseinek értelmezéséhez.
A holokauszttal kapcsolatos teológiai diskurzus fontos, ha nem a legfontosabb fogalma a Kidus Hásém, ami a név (Isten neve) megszentelését jelenti.
Az ezzel kapcsolatos halakha (útmutatás) Maimonidész (12 század, Misné Torá- Hilkhot Yesode hátorá-5.) meghatározása alapján leegyszerűsítve az, hogy három dolgot kivéve (emberölés, bálványimádás, és erőszakos szexuális bűnök) miden törvény megszeghető életveszély esetén, de a felsorolt három bűnt nem szabad elkövetni és ez esetben a halált kell választani.
A holokauszttal kapcsolatos rabbinikus szövegek egy része a holokauszt áldozatait olyan mártíroknak tekintik, akik a Kidus Hásémért haltak meg, azaz megőrizték azt a morális integritást, amelyet a Tóra megkövetel és szó szerint Isten nevében, Istenért haltak meg, függetlenül attól, hogy vallásos életet éltek-e az áldozatok, vagy sem.
A holokauszt idejéből, a különböző gettókból és munkatáborokból sajátos szövegek, rabbinikus responzumok (rabbiknak az emberek hozzájuk intézett kérdéseire adott válaszai) is fennmaradtak. A szövegek sokszor meglepő, hétköznapi problémákkal foglalkoznak (pl. szabad-e szombaton borotválkozni), de olyanok is vannak, amelyekből kiderül, hogy a nácik embertelen, dehumanizáló működése arra kényszerítették a zsidókat, hogy a kidus hásém három alap tiltását is megszegjék életük védelme miatt. (A rabbikat egyébként nyilván nem a legszekulárisabb rétegek kérdezték).
A holokauszttal kapcsolatos teológiai diskurzusba a mártíromság mellett, be kellett emelni a bűn fogalmát is. A bűn pedig a zsidóság hagyományosabb értelmezéseiben nem csupán az életben való bűnhődés, hanem a túlvilági lét különböző formáinak kiérdemlésének kérdését is felveti. Ez pedig azért fontos, mert az életben elkövetett bűnök büntetése bizonyos vallásos, jámbor zsidókra vagy a gyermekáldozatokra gondolva, további kérdéseket is eredményez.
Ovadja Joszef álláspontja nem idegen azoktól, akik a kabbalát a mindennapos zsidó etikai-jogi értelmezési keret részévé teszik. Például nem csak a szfárádi rabbik, de a haszid irányzatok rabbijainak többsége is így tesznek.
A kabbala értelmezési keretében a halál utáni élet az úgynevezett gilgul-nesama (a lelkek „körkörös” vándorlása).
Ezért egy bűnös lélek megtisztulhat úgy is, hogy egy következő életében, akár gyermekként kapja meg büntetését vagy éppen most bűnhődik valamilyen később inkarnációjában elkövetett bűne miatt.
Egy másik megközelítés a Hásgáchá (gondviselés) kérdéskörének értelmezésével foglalkozik, és talán ebből megérthetjük, hogy az izraeli miniszterelnök vagy szövegírója, egyébként félreértés ne essék, védhetetlen kijelentéseit, a kollektív vallási tudat mely bugyrából rángatta elő.
A zsidó hermeneutika megkülönbözteti az egyéni és a kollektív gondviselést és olyan erőként értelmezi, hogy Isten ezen keresztül végzi a megváltás aktusát, azaz a szenvedések valójában a megváltást hozzák közelebb. Talán ismerünk történeteket, ahol a megváltás egyéni szintjét úgy ábrázolják, hogy a gázkamrába lépő vallásos zsidó a Messiás eljöveteléért fohászkodva hal meg. Egyes, talán a legszebb messiásról szóló dalok a munkatáborokban születtek.
Más rabbik az asszimilációt, a reformirányzatok létrejöttét és a szekularizációt jelölték meg a holokauszt kiváltó okaként és a kollektív, valamint az elődök által elkövetett bűnökért a kollektív szenvedésben látták a megváltás egyedüli lehetőségét, amely így az isteni gondviselés része.
Ezen értelmezések arról szólnak, hogy az elkövetett és elkövetendő vétkek és az ezen cselekedetek miatt létrejött szenvedés, valójában a Messiás eljövetelének szülési fájdalmai. Vagy és esetünkben ez lényeges, a kollektív gondviselés azt jelenti, hogy a Soá annak megváltási folyamatnak a része, melynek következő lépése a zsidóság Izraelbe való visszatérése, adott esetben Izrael újraalapítása és hosszabb távon a Messiás eljövetele, ami a megváltás csúcspontja.
És, hogy miért fontos ez a két értelmezés a kortárs izraeli politikai térben?
Azért mert, mind a már megboldogult Ovadja Joszef által képviselt irányzat, mind pedig a fent említett megváltás teológiát magukénak valló vallásos cionisták is képviseltetik magukat Netanjahu kormányában.
Nem elszigetelt vélemények, hanem az izraeli politikai és vallási tudat központi elemei.
Fontos látni, hogy a mártírok, akik a Kidus Hásém vagy az isteni gondviselés, esetleg minden elkövetett vagy elkövetendő bűneinkért cserébe haltak meg a sok helyről érkező izraeli zsidóság nagy részének ilyen módon jelöl ki az értelmezési kereteket.
Nem kell már ehhez rég vallásosnak lenni, hogy így játssza ki a holokauszt kártyát az izraeli miniszterelnök, most épp a palesztinok elleni uszításra.
Hogy épp’ kiket okolunk, azt az aktuális politikai probléma jelöli ki. Hogy hol mondjuk el, azt épp’ a mitológia szimbolikus helye határozza meg.
Hasonlatos ahhoz, ahogy más országok, akár mi magyarok bánunk nemzeti tragédiáinkkal, mártírjainkkal. Szerencsétlen dolog ezt zsidóként Izraellel is végignézni.
(A címlapkép Sas Andrea munkája)
Facebook Comments