„a Tóra (olyan), mint egy nagy sivatag”- mindenki számára nyitott” túlélő túrára tessék befáradni… (Truma hetiszakasz)

„Mondd meg Izráel fiainak, hogy gyűjtsenek részemre felajánlást… Készítsenek nekem Szentélyt, hogy köztük lakjam!” (2Móz. 25. 2, 8) Ezekkel a szavakkal kezdi a Tóra a Szentély és kellékei építésének narratíváját. Ez a rész tartalmazza az egész Truma és Vayakhel hetiszakaszt, valamint a Tetzavé, Ki Tiszá és Pekudé részeit. A Szentély és tartozékai képezik az Isten-szolgálat kereteit – mivel itt lehetet áldozatokat bemutatni, a Mózes 3. könyvében leírtak alapján. A Tóra 250-300 verset szentel a Szentély és tartozékai építésének leírására (és akkor figyelmen kívül hagytam a Tetzavé, illetve a Pekudé közel 90 versét, ami az áldozatnál használt papi ruházat elkészítésére vonatkozik).

Ezzel szemben a Tóra első heti-szakasza a világ és a benne lévő dolgok teremtését írja le, az ég és a föld, a nap, a hold, és a csillagok, beleértve saját bolygónkat, a tenger és a hegyek, s minden, ami növekszik, amiben élet van, beleértve magát az embert – nos mindennek a Tóra 31 verset szentel. Ha a Tóra szövegét követjük és ehhez még hozzáveszzük, hogy a teremtés lezárása a Sábát, [a teremtéssel kapcsolatban] akkor is csak 34 versnél tartunk. [A sátorszentéllyel kapcsolatban viszont] ha beleszámoljuk annak felavatását is, mint a Teremtés sábáti lezárásának analógiáját, akkor van közel 400 vers, ami egy hordozható szerkezettel foglalkozik, melynek hosszánál 20, szélénél 8 deszka található, s még mennyezete sincs, csak függönye. A sátorszentély elkészítésével kapcsolatos leírások, például hogy milyen fából és hogyan készüljön, nos ez tízszer annyi helyet foglal el a Tórában, mint az egész világegyetem és minden tartozékának teremtése.

Mit jelenthet ez? Mert hogy mélységesen mély értelme van.

A Tóra nem azért keletkezett, hogy az embereknek információt szolgáltasson a világ megalkotásával kapcsolatosan, hanem azért, hogy mondjon valamit az e kereten belül létező ember jelentőségéről: s a jelentősége az, hogy az embernek szolgálnia kell Istent. Magát a világot, ahogyan mi felfogjuk, úgy kaptuk, mint olyasvalamit, amit Isten teremtett. Ami van, az attól függetlenül van, hogy az ember hogyan viszonyul hozzá. Ezért van az, hogy a teremtés indifferens abból a szempontból, hogy embernek milyen céljai, feladatai vagy kötelezettségei vannak, sőt hogy milyen a hite, milyenek nézetei, vélekedései, elvárásai, reményei és víziói.

Ám ez a kis sátorszentély nem eleve adott, hanem a Tórai micváknak megfelelő emberi tevékenység eredménye. „Készítsenek nekem szentélyt”: azaz az emberek készítsék el. Ami az embert illeti, mind ennek nincs jelentősége vagy fontossága azon dolgokra nézve, amelyek a teremtés által léteznek. Ez azt jelenti, hogy szemben a természet által adott kihívásokkal, csak az ember kapott feladatai bírnak fontossággal és jelentőséggel, azok a követelésék és kötelességek, amelyek ránézve kötelezőek. A világnak és a benne lévő dolgoknak nincs jelentőségük, és az a világ, amit a tudományos kutatásokból megismerünk nem hagy teret arra, hogy rákérdezzünk milyen viszonyban is állunk vele. Ám az értékek világában, az emberre nézve kötelező micvák, azok a kötelességek, melyeket felvállal, ezek nem adódnak a természetből. És ez a (sátor)szentély, melynek nincs más jelentése mint, hogy az ember Istent szolgálja – mert hogy kizárólag ezért építi meg az ember – ez az, ami a legnagyobb értékként megjelenő isten-szolgálatot szimbolizálja.

„Készítsenek nekem szentélyt, hogy köztük lakjam!” Mikor az emberek Isten tiszteletére elkészítenek egy szentélyt, lakhelyet teremtenek a Skhina (Isteni jelenlét) számára. A világ akkor válik jelentőssé és értékessé, amikor ezen a kereten belül az emberek Istent szolgálják. Nem maga a világ bír jelentőséggel, hanem a világban való Isten-szolgálat. És ezért van az, hogy a szentéllyel foglalkozó hetiszakasz sokkal fontosabb, mint az, amelyik a teremtéssel foglalkozik.

*

Még egy dolog a sátorszentély kellékeit illetően. Hordozó rudakat készítettek, melyek segítségével a szentélyt át lehetet vinni egyik helyről a másikra. A rézoltárral, az aranyoltárral, a tizenkét lepényhez szolgáló asztallal és a menorával szemben, a rudakat, csak akkor helyezték bele a [hordozásra kialakított]gyűrűkbe, amikor a szentély mozdítani akarták. Kivételt képezhet ez alól a táblákat tartalmazó frigyláda, melynek hordozó rúdjait sohasem vették ki.

Mit jelent mindez? Az Isteni szolgálatban használt kellékeknek általában meg volt a pontos helyük, az a hely, amelyet a Szentély számára „Isten kiválaszt”. Így a rudakat csak különleges alkalmakra szánták, mikor is meg kellett mozdítani a sátorszentély kellékeit. Ám a Tórát szimbolizáló frigyláda lényegénél fogva olyasvalami volt, amit hordozásra szántak, ezért a rudakat nem mozdították. A Tóra nem helyhez kötött. Ez az ember Tórája, legyen az az ember bárhol is. Ezért a frigyláda természeténél fogva mindig is mozdítható állapotban volt.

A midrási hagyomány különböző módokon fejezte ki ezt a gondolatot, így azt a kérdést is feltette, hogy a Tórát miért nem Izrael földjén kapta a nép, hanem a településektől távol, a sivatagban – a senki földjén. A Tóra nem egy konkrét földterület Tórája, hanem az ember, mint olyan Tórája, bárhol is legyen. A Tóra szándékosan egy elhagyatott területen került átadásra, hogy egyértelmű legyen, ez mindenki Tórája, mely miként a sivatag, tulajdonosnélküli és mindenki számára nyitott.

ford. Csillag Gábor