A fekete mise és a fordított narratíva esete Titusszal

A fekete mise és a fordított narratíva esete Titusszal

- in Hetven arc - hetiszakasz, Kiemelt
1287
Man and Two Women in Bed Together

A Haazinu hetiszakasz kapcsán pilpulice azt mutatjuk meg, hogy a bibliai és a rabbinikus szövegek irodalmilag is relevánsan elemezhetők. Biza!

Mózes Ötödik könyvének végén, a 32. fejezetben, a Haazinu hetiszakaszban található az a rész, melyet „Mózes éneke”-ként szokás fordítani. Ebben a részben Mózes még egy utolsó figyelmeztetésben részesíti a zsidókat, dörgedelmes szavakkal lefesti a hűtlenséget, a bálványimádást, az ezért járó pusztulást, valamint ezzel szembeállítja az Örökkévaló védelmét hatalmát, , amennyiben a zsidók megtartják parancsolatait. Ahogy az szokás, ugye. A 32:38 versben ez található: „Akik megették véres áldozataik kövérét, megitták az ő italáldozatuk borát, keljenek fel, és segítsenek, oltalmazzanak titeket.” A bibliai szövegben ez azokra vonatkozik, akik nem megfelelő, azaz nem szent célokra használják az Örökkévaló áldozatát. A Szifre Dvárim, (האזינה פ. שכ”ח) szerint azonban

„nem az van írva: „segítsenek titeket” hanem hogy: „segítsen meg titeket”. Rabbi Nechemja azt mondja: ez Titusra, a Gonoszra, Vespasianus feleségének fiára vonatkozik, aki belépett a Szentek Szentjébe, kardjával kettéhasította a függönyt, és azt mondta: Ha valóban isten ez, jöjjön, és szálljon szembe velem!”

A Szifre Dvárim lakonikus verziója után nézzünk egy részletesebb történetet Titus tettéről, a Vajikra Rabba, 22. 3. -ból1 amely történet egyben utalásokat tartalmaz az ebben az évben a „Haazinu” hetére eső Jom haKipurimra.

„…Azt mondta a prófétáknak A Szent, Áldott Legyen (Isten): Ha ti nem teljesítitek küldetésemet (amivel megbízlak titeket, azt hiszitek), nincsenek (más) küldötteim? Azt mondta Rabbi Acha: Isten bármit követévé tehet, akár egy kígyót, skorpiót, békát vagy szúnyogot is. (יתוש)

„Titus „a Gonosz”2 belépett a Szentek Szentjének házába, kétélű karddal kezében, kettéhasította a függönyt, vett két kurvát, kiterített egy Széfer Tórát alájuk, és közösült rajta velük az oltáron. Kivonta kardját, mely telve volt vérrel. Van, aki azt mondja, a kodasim (azaz egyfajta áldozat)3 vérével, van, aki azt mondja, a Jom haKipurim-i bak vérével.  Titus elkezdett kiabálni és átkozódni felfelé, és azt mondta: „Nem ahhoz hasonlít ez (az eset), mint mikor valaki elmegy, hogy harcba szálljon a királlyal a pusztában, és legyőzi, hanem (sokkal inkább) ahhoz, aki a királlyal annak saját palotájában harcol, és ott győzi le!”

Mit tett (Titus)? Kivitte a Szentély összes edényét, és felrakta azt egy saroglyára, majd lement a hajóra. Amikor vízre szállt, hatalmas vihar támadt a tengeren. Azt mondta: „Úgy tűnik nekem, hogy ennek a népnek az istene csak a vízen erős: Enos nemzedékét nem büntette, csak víz által! Az özönvíz nemzedékét nem büntette, csak a víz által! A „szétválás nemzedékét” (דור הפלגה) nem büntette, csak víz által! A Fáraó és katonái is a víz által pusztultak el! Én, amikor ott voltam a (saját) házában, és saját területén (ברשותו) nem volt képes erőt venni rajtam, most pedig elpusztít engem is (víz által)?”

Azt mondta Isten: Életedre, azáltal a lény által foglak megbüntetni, (szó szerint: megbüntetem azt a Gonoszt),4 amely a legkisebb azok között, amit csak teremtettem a hatodik napon. Isten azonnal üzent a tengernek, és az elcsendesedett.

Ahogy (Titus) megérkezett Rómába, kijöttek elé a rómaiak, és éltetni kezdték: „Barbárok legyőzője!” (megjegyzés: görögül mondják ezt: nikétés barbarion „ניקטא ברבריה”). Azonnal fürdőt készítettek számára, belépett, és megfürdött. Ahogy kilépett a fürdés után, bort kínáltak neki kétfülű kancsóban, (דיפולופוטרין görög kifejezés: diplopotérion).

Isten pedig szólított egy szúnyogot, az pedig bemászott (Titus) orrán keresztül, eszegetett, haladt, és eljutott az agyáig, ott pedig elkezdte fúrni az agyát.(Miután meghalt,) mondják, hogy szólították az orvosokat, akik szétnyitották az agyát annak a gonosznak, és megtudták, hogy ki az Istene ennek a népnek (értsd a zsidóknak), akitől az a gonosz meglakolt. Felnyitották az agyát, és amit találtak benne, olyan volt, mint egy galambfióka. Amikor megmérték, két litert nyomott. …”

Ennek a folkórisztikailag és irodalmilag nagyon összetett és szövevényes utalásokat tartalmazó történetnek most pusztán azzal a vonatkozásával fogunk foglalkozni, amely Jom haKipurim-hoz5, valamint Jóna (Jónás) próféta könyvéhez köti azt.6

A szöveg tagolásából jól látható, hogy a történet három részre oszlik:

  1. Jeruzsálem, a Szentély megszentségtelenítése
  2. A tengeri utazás, Isten provokálása
  3. Róma, megérkezés, isteni büntetés, a szúnyog által

A történet Babiloni Talmud Gittin 56b-ben található változatát a rabbik egyértelműen Tisa beÁv-hoz és a szentély-pusztulás történetekhez kötötték, míg a Vajikra Rabba midrás-gyűjteménye Jom haKipurim-mal asszociálja. Erre találhatók utalások a szöveg első részében, tehát a „jeruzsálemi színben”. Az explicit utalás az, hogy a Szentély kettévágott függönyéből a jom ha-kipurimi bak vére ömlik ki. A jom ha-kipurimi bakok 3Mózes leírása szerint azok az állatok, melyekből egyet a főpap levág és feláldoz az oltáron, a másik pedig, amelyet a pusztába üldöz ki, hogy magával vigye a nép bűneit, amely így megtisztul. A bibliai hagyománynál késeibb kép. hogy a függöny őrzi a bakok vérét. Amikor az áldozati bakok vére kiömlik a függönyből, az azt jelenti, nincs megtérés. (A szöveg függőben hagyja, hogy ez kire vonatkozik, Titusra, aki megszentségtelenítette a Szentélyt, vagy a zsidókra, akik eddigi bűneik miatt veszítették el a Szentélyt.)

A többi utalást Jom haKipurimra Titus tetteiben lehet felfedezni. Titus deszakralizáló mozzanatai ugyanis pontosan követik Jom haKipurim liturgiájának a főpapra vonatkozó részeit, csakhogy inverzben!

Igazi kifordítom- befordítom játék: Titus pontosan az ellenkezőjét teszi annak, ami a főpapnak elő van írva:

A főpapnak le kell vágni a bakot, és vérét a függönyre kell spriccelnie, Titus kivont kardja széthasítja a függönyt, és onnan vért fakaszt.

A főpapnak ki kell hoznia a Széfer Tórát, hiszen Jom haKipurim napján neki magának kell felolvasnia belőle, Titus pedig a felolvasás helyett kurvákkal hentereg rajta. (A templomban elkövetett nemi aktus a hely birtokba vételét, valamint a hely és az adott nép istenének legyőzését, meghódítását jelenti minden pogány elképzelés szerint) Maga a nemi aktus is olyan, amelytől a főpapnak (és minden más zsidónak is) tartózkodnia kell Jom haKipurimkor. Az, hogy nem egyszerűen bármilyen asszonyokkal, hanem éppen kurvákkal hál együtt Titus, szintén a főpapra vonatkozó utalás, hiszen a főpap kizárólag zsidó szüzet vehet feleségül.

A midrás szerzője Titus deszakralizáló tettei mögé szisztematikusan a Jom haKipurim liturgiáját és a főpapra vonatkozó előírásokat rejtette el, oly módon, hogy annak fonákját vette. Titus cselekedete így egyszerre brutális és cinikus. Brutális az erős képek, mint a „függönyből kiömlő vér”, a „véres kard”, a „kurvák a Széfer Tórán” által, és cinikus a Jom haKipurim „fekete mise”-jellegű kifigurázása által.

Galit Hasan Rokem és Jehosua Levinson (Hebrew University of Jerusalem) véleménye szerint a Titus történet Vajikra Rabba-beli változata nemcsak Jom haKipurimra utal, hanem egyben felhasználja Jónás könyvét is, mint háttérszöveget (prooftext-et)7. Ez esetünkben azt jelenti, hogy Jónás története láthatatlanul húzódik a midrás szövege alatt. A midrás felhasználja Jónás könyvének főbb motívumait, de átalakítja, és saját szövegkörnyezetébe ülteti azokat úgy, hogy csak a hagyományban jártas olvasó veszi észre a két szöveg közötti párbeszédet. A módszer, amely a midrás-irodalom ismert és sokszor alkalmazott eszköze, esetünkben annyival bonyolultabb, hogy a szerző megtartja az alapmotívumokat, de a már fent látott „fonák eljárással” dolgozik.

Az azonos alapmotívumok és azok ellentétes alkalmazása a két történetben a következők:

  1. A történet hármas tagolása: Jónás könyvében: Izrael/Tarsis — tengeri utazás – Ninive. Míg Titus esetén: Jeruzsálem — tengeri utazás – Róma. Mindkét esetben “zsidó területről” indul az utazás, tengeren folyatódik, majd az idegen hatalom territóriumán ér véget.
  2. Mindkét esetben nemcsak fizikai, hanem spirituális értelemben is utazik a főhős. Csakhogy Jónás lázadó, menekülő engedetlen prófétából a tengeren az Örökkévaló akaratába beletörődő, küldetésére alkalmas követté válik, Ninivében pedig bűnbánatra való felhívásával megmenti a város lakóit a pusztulástól. (A történet végén így sikeresnek mondhatja magát, és nem üldözi többé az Örökkévaló.) Titus a történet elején nem üldözött, hanem győztes hadvezérként vonul be a Szentélybe, megszentségteleníti és kirabolja azt. A tengeren látja az Örökkévaló hatalmát, de továbbra is kigúnyolja, tengeri istennek minősíti, azaz Poszeidonná degradálja a monoteista zsidók Istenét. Végzete pedig saját birodalmában éri el, a szúnyog saját területén, ráadásul a „legrómaibb” helyen, azaz a fürdő után a görög amfórából mászik az agyába.8
  3. Isten eszköze mindkét esetben egy-egy állat. Jónás könyvében a „nagy hal” amely a világ összes teremténye közül az egyik legnagyobb, megmenti a prófétát, magába fogadja, és Jónás a gyomrában vészeli át a tenger viharait, valamint az õ segítségével jut el céljához. Titust arcátlansága miatt az Örökkévaló a legkisebb állattal bünteti, amely belemászik, és befúrja magát az agyába, és belülről szétforgácsolja azt. A legkisebb ellentéte a legnagyobb, az óvón befogadóé a bemászó, szétforgácsoló állat, de mindkettõ eszköz az Örökkévaló kezében.
  4. Mindkét esetben népek és territóriumok közötti átjárásról van szó. Jóna zsidóként megy a tengeren át Ninivébe, a zsidók Istenének parancsára, hogy egy idegen népet szólítson bűnbánatra. Titus rómaiként a zsidók Istenének Szentélyében garázdálkodik, majd a tengeri utazás után saját területén bünteti meg a zsidók Istene. A kérdés minkét esetben felmerül: Az Örökkévaló a „zsidók Istene” vagy az egész világ minden népének Istene? Jónás a könyv elején menekülésével és ninivei útjának megtagadásával arra az álláspontra helyezkedik, hogy az Örökkévaló a zsidók Istene, és nincs semmi dolga a többi néppel. A tengeri utazás közben a hajón kivárja a matrózok imáit, õ maga hallgat. Talán arra számít, a többiek istenei majd megmentik a hajót. Paradox módon az idegen matrózok vetik el ezt a gondolatot, amikor megtudják, hogy Jónás zsidó, és az ő Istenét tekintik a legerősebbnek, akinek akaratával nem tudnak szembeszállni, ezért következetesen kidobják a prófétát a hajóból. Jó na könyvében ez válik fordulóponttá, Jóna innentõl nem tiltakozik az ellen, hogy idegenek közé menjen prófétálni, hiszen az Örökkévaló a niniveiekre vonatkozóan éppúgy adhat parancsot, mint saját népére vonatkozóan, és éppúgy megmentheti őket, mint saját teremtményeit, ahogy a zsidókat. Titus esetén a történet elején Titus halottnak minősíti a zsidók Istenét, és erőtlennek, hiszen semmi nem történik, amikor meggyalázza a Szentélyt, az Örökkévaló „legsajátabb területét”. A tengeri utazás során monológjában egyrészt elismeri az Örökkévaló hatalmát és számol saját pusztulásával, másrészt a részleges, csak egy elemre kiterjedő hatalom elismerésével ismét provokálja és kihívja az Örökkévalót. A római jelenet végén a rómaiak azt mondják: „ennek a népnek” azaz a zsidók Istene bosszújának tekintik Titus halálát. Tehát egy nép istenének nyilvánítják, de olyan Istennek, amelynek saját területén kívül a legnagyobb hatalom imperátora felett is hatalma van.

A Vajikra Rabba midrásának szerzője végig ezzel a fonák játékkal játszik. A történetet végig Titus szemszögébõl meséli el, római, idegen narratívát alkalmaz, de a háttérszöveg motívumainak alkalmazásával és kifordításával jelzi a zsidó narratívát.

A midrás szigorúan az eseményeket meséli el, kizárólag akkor lép ki a római szemszögből, amikor egy gyors váltással az Örökkévalót mutatja, aki elrendeli, hogy a szúnyog másszon be Titus agyába. De azonnal visszaugrik „római narratívába” és a történet végén tárgyilagosan közli, hogy a rómaiak azt gondolják, a megsértett „zsidó Isten” bosszúja okozta az imperátor halálát. Pogány elképzeléseket használ, mint például: egy katonailag legyőzött nép istene halott; vagy: a „vizek vagy tengerek istene” létezik. Az idegen narratívát nyelvileg is hangsúlyozza a szöveg, amikor görög szóval nevezi meg a boros kancsót, vagy amikor a rómaiak görögül, tehát a zsidók számára idegen világ legmagasztosabb nyelvén üdvözlik hazatérő, látszólag győztes császárukat. Az idegen narratíva, az idegen nyelv, az idegen szokások ismerete és felsorolása egy zsidó szövegben, amely rejtve tartalmazza a zsidó narratívát és a zsidók számára érthető utalásokat, finoman játszik a látszat és valóság, a külszínen látható események és a belső, transzcendentális események paralel futásával.

 

Facebook Comments