AZ EMLÉKEZÉS ÉS A FELEJTÉS VÉGLETEI

AZ EMLÉKEZÉS ÉS A FELEJTÉS VÉGLETEI

- in Kiemelt, Komoly, Recenzió, Uncategorized
1299
dabl

Bendl Vera kritikája Benjamin Stein A vászon című duplakönyvéről!

 

A túlzott felejtés és a túlzott emlékezés is ölhet – sarkítva így foglalható össze Benjamin Stein új könyvének a mondanivalója. Kérdés persze, hogy tetszik-e nekünk a „bizonyítás”, a két, sajátosan összeérő élettörténet.

A köteten végigvonuló egyik leghangsúlyosabb kérdés valószínűleg az, hogy meddig éltethet az emlékezés, és van-e olyan pont, amikor legitim módon éltethet minket a felejtés és az emlékezet újraírása. Hol az a határ, amikor az emlékezés esetleg megöl, másrészt meddig mehetünk el a felejtésben, hogy az ne váljon teljesen destruktívvá? Emlékezés, felejtés, múlt és igazság viszonya pedig természetszerűleg egy sor nehezen megválaszolható kérdést vet föl, és pillanatok alatt kihúzza alólunk és a regény szereplői alól a talajt.

 
 

Cserék és azonosságok

Stein könyve szó szerint két oldalról olvasható: az egyik borítója Amnon Zichroni, a másik pedig Jan Wechsler élettörténetének egy részét takarja. Az író arra tesz kísérletet, hogy történetükön keresztül végeredményben a megsemmisülésig, vagy valamiféle tragikus végponthoz juttassa el a mindenre túlzottan is emlékező, természetesen beszélő nevű Zichroni (vagyis „emlékező”) életét, és egy hasonlóképpen végzetes pontra futtassa ki az önazonosságát tökéletesen megváltoztató, múltját fikcióból felépítő, szintén beszédes nevű Wechsler (vagyis „változtató”, „cserélő”) sztoriját.

Zichroni a történet szerint Izraelben született, ortodox nevelésben részesült fiú, aki visszafojthatatlanul vágyik a világi tudásra is, ráadásul egészen fiatal korában sajátos képességet észlel magában: azt, hogy alkalmanként meglátja és át is éli mások emlékeit. Miután rajtakapják a jesivában, hogy a Dorian Gray arcképét olvassa, apja elküldi Svájcba tanulni, ahol továbbra is tradicionális nevelést kap, de hosszú belső küzdelem árán végül elhatározza, hogy különleges képességeit a pszichoanalízis egy saját maga által kifejlesztett formájában fogja hasznosítani. A módszer lényege, hogy ő maga lesz a vászon a betegek számára, és mivel mások emlékeihez kérdés nélkül is hozzáfér, elvezeti a pszichotikus eseteket is múltjuk azon darabjaihoz, amelyeket ők már nem érnek el, így el sem tudják mondani, de szükségük van rá az identitásuk újraalkotásához.

Wechsler, a másik történet vezető karaktere Münchenben élő könyvkiadó és önjelölt író, aki elmondása szerint Kelet-Németországban nőtt föl, zsidó önazonosságát komolyan csupán felnőtt korában kezdte el megélni, és egy átlagosnak tűnő napon ismeretlen bőröndöt kap önmagától, amit – a mellékelt cédula szerint – ő maga adott föl Izraelben. Csakhogy semmiféle emléke nincs az utazásról és a bőröndről sem. Hosszas kutatás és némi magánéleti dráma után végül kiderül, hogy a meglévő adatai szerint soha nem élt Kelet-Németországban, hanem Izraelben és Svájcban nőtt fel, és lassan szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy minden elérhető emléke fikció, amely a személyi adataiban leírt hivatalos tényekkel semmiféle kapcsolatban nem áll.

 
 

Emlék, fikció, alázat

Zichroni és Wechsler története a könyv közepén találkozik, vagyis mindkettejük történetének végén, amikorra Zichroninak föl kell adnia a praxisát egy eset miatt, amelyben állítólag különleges emlékezőképessége ellenére sem járt el megfelelő körültekintéssel, Wechsler pedig az izraeli nemzetbiztonság kezére kerül. Zichroni egy ponton ki is mondja a regény kulcskérdését, azt, hogy mi lenne, ha meghagynánk a fikció igazságát azoknak, akik belehalnak az igazságba? Mi lenne, ha hagynánk, hogy a konstruált világukban éljenek, hisz a valódi történések súlya szétlapítaná, megölné őket? Wechsler a kérdés másik oldalával küzd, mert, bár maga is leleplezi egy ismeretlen harmadik személy éltető hazugságait, ő maga folyamatosan színesen és izgalmasan megrajzolt kelet-német gyermekkorát meséli, amelynek valós helyén – amint a történet végén kiderül – egy teljesen másik eseménysor rejtőzik. Az éltető fikció számára végül megsemmisülést, zűrzavart és kétségbeesést hoz, ahogy Zichroni számára ugyanezt hozza el a tökéletes emlékezés.

A fent vázolt súlyos kérdések mellett mások is fölmerülnek a regényben, mint például a zsidó hagyomány és a világi tudás viszonya, összeegyeztethetősége vagy egymást kizáró volta, illetve tudás, képesség és alázat kapcsolata, hiszen mindkét szereplő a végponton arra a következtetésre jut, hogy bukását az alázat teljes vagy részleges hiánya okozta.

A vászon, ha jól értem, mi magunk vagyunk egymás és önmagunk számára. A vászon az a felület, amelyen megalkotjuk önmagunkat emlékeink segítségével, természetesen önkényesen kiválasztva azokat a darabokat, amelyeket beemelünk és amelyeket kihagyunk, és, ad absurdum, meg nem történt eseményeket is felvihetünk rá. Vászon: a terapeuta, amikor segít a darabokat összerakni. Stein nem mondja ki, de úgy vélem, könnyen hozzátehetjük, hogy vásznak vagyunk egymás számára, amikor lehetőséget biztosítunk a másiknak, hogy rajtunk keresztül lássa meg saját múltját és önmagát, gyakorlatilag minden pillanatban újraalkotva azt, aki ő most, vagy aki ő lenni akar.

 
 

A hézagos szándék nyomában

Szép gondolat, bár önmagában nem hordoz nagy újdonságot – ami a legkevésbé sem lenne probléma, hiszen egy szépirodalmi műtől nem várunk filozófiai megoldásokat. Csakhogy ahhoz képest, milyen mélységű kérdéseket vet föl és szemléltet a szerző, magára a történetre olvasóként nehezen sikerült ráhangolódnom. A szöveg egy ideig olvastatta magát, azután unalomba fulladt, amelynek a fő okát számomra az jelentette, hogy nem sikerült megértenem a szereplők igazi motivációját, a jelenetek egy része pedig klisészerűnek tűnt. Nem értettem, hogy amikor Wechsler bőröndöt kap önmagától, és végre megnézi a tartalmát, miért nem nyúl hozzá az újságcikkekhez is a ruhák mellett, miért gondolja, hogy az úgysem tartalmaz semmi érdekeset számára? Felfogtam, hogy úgy véli, egy másik személyhez tartoznak, aki az ő nevét viseli, de mégsem ő, ennek ellenére furcsa, hogy nem kíváncsi rá. Ezt persze a szerző megindokolhatná, teremthetne olyan helyzetet, ahol elfogadható ez a választás is, csakhogy – úgy vélem – ez esetben ez nem sikerült: az írónak egyszerűen arra volt szüksége, hogy az újságcikkek kérdése máskor kapjon hangsúlyt. Kár, hogy olvasóként ebben csak a szerkezeti szükségszerűséget látom, de a jelenet érthetetlen marad. Ugyanígy, Wechslert a tel-avivi repülőtéren elkapó Ben-Or egyik nap bezárja a férfit egy cellába, másnap pedig gond nélkül hajlandó hosszabban is autózni vele, azt remélve, hogy visszajön az emlékezete – holott előző nap szemernyi megértést sem tanúsított iránta, sőt láthatólag föl sem merült benne, hogy Wechsler nem azért hazudik, mert nem is tudja az igazságot. Vajon miért teszi? Nem jöttem rá, hacsak nem azért, mert Wechslernek át kellett élnie egy éjszakát a börtönben, eljutnia a határig, hogy másnap önnönmaga nyomába eredhessen. Szomorú mellékhatás, hogy emiatt egy mellékszereplő viselkedése inkonzisztenssé vált. Hasonlóképpen, Zichroni belebukik különleges emlékezőképességébe, de nem sikerül érzelmileg végigvezetni őt és az olvasót ennek a történetnek a sikerein és kudarcain. Megvannak az elemek, követjük a lépéseket, csak a történet feszültsége elmarad, egyáltalán nem érezni, mi is itt a tét a szereplők számára.

Klisészerű részek alatt pedig például azt értem, amikor a fiatal Zichroni észreveszi apja polcán a világi könyveket, és elkezd vágyakozni utánuk. Belopódzik a szobába, és ellop egyet, amivel később rajtakapják. Rengetegszer olvasott történet, éppen ezért nehéz jól megírni. Nem érzem úgy, hogy ezúttal sikerült volna.

Wechsler vívódásai az én olvasatomban unalomba fulladtak, Zichroni életével kapcsolatban nem éltem át a pszichológiai praxis elvesztésével járó fájdalmat. Persze, ez nem lenne baj, ha az író tudatosan távolítana el a szövegtől, de itt, úgy vélem, nem ez történt. A regény egyszerűen nem tudta elvinni a súlyos mondandót. Kaptunk egy egyébként könnyen olvasható, de kevéssé alaposan megírt irodalmat mélyebbnél is mélyebb kérdésekkel, nem is eggyel, amelyek éppen a szöveg kidolgozatlansága miatt váltak a levegőben lógóakká és közhelyesekké.

Úgy gondolom, jobb lett volna elbillenteni a mérleget az egyik irányba: vagy kisebb gondolati téttel ruházni föl a könyvet, vagy úgy dolgozni ki a tartalmát, hogy a mélységek ne csak eszmei kérdések formájában jelenjenek meg benne.

Ha egy barátom kérné kölcsön A vásznat, azt mondanám, hogy az olvasása nem ellenjavallt, nem veszteség vagy rossz ötlet, de ha izgalmas programja ígérkezik, ne habozzon, nyugodtan tegye félre a kötetet egy időre.

 

(Benjamin Stein: A vászon. Fordította: Makai Tóth Mária. Napvilág Kiadó, 2014. 3800,- Ft)

Facebook Comments