Na most akkor mihez kezdjünk? – Egy kicsit már nem olyan új, de keveset tárgyalt könyvről
Mit gondolsz, a nők hány százaléka néz pornót?
Nem tudom, mire tippeltél, de annál biztosan több!
Megmondhatom, ritkaságszámba megy, ha valaki nem kattint ilyen tartalomra – éppen ez a Pornográcia egyik legmeglepőbb állítása. Mérő Vera könyvéből megtudhatjuk, hogy a létező kutatások szerint a nők négyötöde használja, fogyasztja a pornót, csak legtöbbjük nem meri bevallani, és még ha gyanakodva fogadnánk is a kutatásokat, amelyeket én gyanakodva is fogadtam, hiszen internetes kérdőíveken alapulnak, amelyeket nagyobbrészt nyilván olyanok töltenek ki, akiket legalább foglalkoztat a téma, annyi mindenképpen bizonyossá vált, hogy az általánosan feltételezett minimális százaléknyi pornónéző nő helyett sokkal, de sokkal több létezik, még ha nem is a nők négyötöde, de a felénél mindenképpen több, csak úgy bemondom, mondjuk, a háromnegyedük. Sőt, ők a barátnőikről is valószínűsítik, hogy bele-belenéznek a szextartalmakba, ahogy azt is, hogy a másik soha nem ismerné be ez irányú érdeklődését. Ráadásul, úgy tűnik, egyértelmű trendeket sem lehet megállapítani, vagyis nincs bizonyíték arra, hogy a nők általában más – gyengédebb, érzelmesebb, történetközpontúbb (csak hogy a sztereotípiákat említsem) – tartalmakra kattintanának, mint a férfiak. Köztük is sokan vannak, akik szeretik a hard szexet, a puszta genitáliák látványát, a kemény dugást nézni. Ez pedig nem jelent mást, mint hogy egy lappangó, tabusított jelenségre bukkantunk, egyrészt a női szexualitás rejtegetett, nem bevallható, sok helyen elítélt, ám létező dimenziójára, és ezzel együtt természetesen egy újabb képmutató társadalmi jelenségre, amely a nőknek sokfajta szerepet szán és el tud képzelni, de a pornófogyasztást, mondjuk, éppen nem. Mindezt tetézi még a pornóról való közbeszéd, amely egyöntetűen be akarja tiltani a jelenséget morális és emberjogi elvekre hivatkozva, úgy, hogy közben nem különíti el egymástól a morálisan valóban rendkívül aggályos, sőt tiltandó – mondjuk, pedofil – pornót és a konszenzuális együttléteket bemutató, fizetett színészekkel leforgatott szexfilmet. Teszik ezt úgy, hogy ha, mondjuk, a férfiak nagy részét és a nőknek is a négyötödét pornófogyasztónak vesszük, azt mondhatjuk, hogy a felnőtt lakosság nagy része keresője ezeknek a tartalmaknak. Vagyis a tiltással el lehet érni a téma további szőnyeg alá söprését, az értelmes beszédet viszont biztosan sikerül elkerülni.
A könyvből megtudható az a nem elhanyagolható apróság is, hogy a pornó elleni élharcosok egyébként – a szívesen moralizáló férfi közszereplőkön kívül, akiknek jó szívvel nem néznénk bele a Google-előzményeibe – éppen a radikális feministák. Ők a színésznőket alávetett szexmunkásoknak tekintik és a nők megalázását látják a pornóiparban, amelyben a nőket és a női testet eszközként használják föl, és ezt az állítást a teljes pornórepertoárral kapcsolatban igaznak tartják. Ez egyrészt azért vicces, mert mit mondhatunk az olyan filmekről, amelyekben a nő a domináns, a férfi pedig alávetett, vagyis őt használják eszközként, hiszen ezen logika alapján őt is meg kellene védeni! Továbbá nem elképzelhető-e olyan jelenet, amikor a nő maga akar eszköz lenni? Ez az érvelés összemossa a tényleges tárgyiasítást és a szex részeként, játékként vagy az élvezet fokozásáért megteremtett objektifikálást. Másrészt pedig egyáltalán nem vicces, mivel azt jelzi, hogy a nők felszabadulását és szexualitásuk vállalását egyáltalán nem csak a férfiak gátolják, hanem maguk a nők is. Többek között a radikális feministák, de persze nem csak ők. A női pornófogyasztás a radikális feminizmus elvein kívül látszólag az evolúciós elméleteket is keresztbe húzza: ebből kiindulva ugyanis azt várnánk, a nők arra koncentrálnak, hogy megtalálják azt a társukat, aki segít nekik felnevelni a gyerekeiket, tehát nagyjából-egészében vágyaik alapján is monogámiára és erős érzelmi kötődésre vannak beállítva. Ugyanezt sugallja a gender-kutatás, amely szerint „az átlagos nő nem szexéhes vadmacska, azt tessék meghagyni az olyan nem valóságos karaktereknek, mint a pornószínésznők. A nők érzelmi alapon szexelnek, szexualitásukat így élik meg, nincs vita.” Mellesleg ezt az álláspontot képviseli a legtöbb női magazin, amelyeket szintén főleg nők írnak és szerkesztenek, vagyis maguk a nők is – és nem csupán a radikális feministák – igen hatékonyan belesimulnak és kisebb-nagyobb erőszakkal belesimítják egymást a társadalom által nekik
felkínált és melegen ajánlott szerepbe.
Mérő Vera érdekesen és hasznosan írja le a pornó és a feminizmus történetét, idézi a netes kommenteket a nők pornófogyasztási szokásaival kapcsoltban, és mutat meg, illetve jár körbe egy olyan jelenséget, amelyről nem nagyon tudtunk. A lényeg azonban – számomra – ezután kezdődik. Akkor, amikor szembenézünk ezzel a jelenséggel, és igyekszünk kezdeni vele valamit. Mérő a női pornófogyasztás kapcsán legalább két, egymással nagyon is összefüggő lehetőségre hívja fel a figyelmet:
1. Nem tudjuk, hogy a pornó jó vagy rossz, bár egyesek tudni vélik, és mindenképpen el lehet vitatkozni azon, hogy egy objektív skálán ez a morális jó vagy morális rossz felé tendál, ahogy azon is, hogy a szexualitásnak, sőt az embervoltnak objektíven milyen szintjét képviseli mondjuk a pornófogyasztó nő, de ha az ítélkezést meghagyjuk azoknak, akik úgy gondolják, hivatottak rá, és egyszerűen elfogadjuk, amit nem szoktunk elfogadni, hogy ez van, a nőket – nagy részben – ez érdekli, akkor azután, hogy sokkot kaptunk, hiszen ez keresztbe húzta minden evolúciós és gender alapú várakozásunkat, elkezdhetnénk fölfedezni és megvizsgálni a női szexualitásnak ezt az érdekes területét. Jé, a nőket érdekli a puszta testiség! Nem csak romantikus filmet néznek és nem csak a zsepijükbe sírnak, és bár még mindig életük nagy részét az esküvőjükről szóló fantáziálással töltik ki, néha be-becsúszik egy pillanat, amikor arra gondolnak, mi lenne, ha három pasi jól megdugná őket. Vagy egy másik nő. Vagy csak egy férfi, de azt ne is ismerjék. Csak ez a szürke zóna. Erről nem illik beszélni, vagy csak jól megválasztott körben. Nőként pornót nézni ciki, de mi lenne, ha megkérdeznénk, miért? Mit jelent az, hogy a nők mégis nézik azt, amitől minden ismert megfontolás szerint viszolyogniuk kellene? Milyenek ők, hogy érdekli őket az, aminek állítólag nem kellene érdekelnie őket?
2. Az, ugye, mindenkinek feltűnt, hogy itt némi csúsztatás történt, és a pornófogyasztástól eljutottunk a női szexualitás teljességéhez, beleértve az esetleges poligám igényeket, vágyakat, fantáziákat, durvaságot, tárgyiasítást, konszenzuális erőszakot, vagy csak simán a puszta, érzelemmentes szexet? Hogy most már nem csak arról beszélünk, hogy ne legyen már ciki fölvállalnia egy nőnek, hogy pornót néz, ne legyen ciki sem a férfiak, sem a nők előtt, hanem hogy
a teljes szexualitását is vállalhassa?
Én ezt tartom a könyv legnagyobb erényének. Azt, hogy a pornón keresztül rámutat arra: a női szexualitás bizonyos részei még mindig az elfojtandó, a tabu, a „ne már” kategóriát képviselik, és hogy ez így nincs rendjén. Hiszen ki lepődne meg azon, ha egy kedves barátnője egy társaságban fájdalmasan felsóhajtana, majd így szólna: „Elmegyek ma este szórakozni, és nagyon örülnék, ha végre megtalálnám azt a férfit, aki a társam lehet, aki figyel rám, megért és szeret, és akivel el tudom képzelni, hogy együtt élem az életemet.” Mindannyian sok sikert kívánnánk neki, mély együttérzéssel bólogatnánk, és magunkban azt latolgatnánk, hogy ennek a megvalósulási esélye vajon egy vagy két százalék. Ám ha ugyanez a lány azt mondaná: „Elmegyek ma szórakozni, és szeretnék felszedni egy pasit, aki jól néz ki, és úgy megdug, hogy reggelre a nevemet sem tudom…”, hát, jobb esetben mosolyogva elfordulnánk, de valószínűbb, hogy nagy ribancnak tartanánk, aki fűvel-fával lefekszik és nem bír magával, pedig fűzhetne gyöngyöt is, hogy levezesse magában a szexuális feszültséget; de azért adnánk a dolognak legalább harminc százaléknyi esélyt, vagy többet, attól függ, mennyire kikapós a csaj – és mellesleg biztosítanánk magunkat, hogy de jó, hogy mi nem ilyenek vagyunk, és milyen jó, hogy a pasinknak nem tetszenek ezek a nők – pedig egyébként de.
Úgy gondolom, a könyv elsősorban
az őszinte szexbeszédre hív fel,
és nemtől függetlenül őszintére: vagyis engedjék meg a férfiak a nőknek, hogy olyanok legyenek, amilyenek, így például érdekelje őket ugyanaz a pornó és ugyanaz a szexuális nyitottság, mint ami számukra természetes, és engedjék meg a nők is egymásnak ugyanezt – ugyanakkor ez az érdeklődés ne legyen kötelező. Beszéljünk erről, próbáljuk meg fölfedezni, milyen is valójában a női szexualitás, és hagyjuk végre azt a kérdést, hogy milyennek kellene lennie. Nagy kérdés, hogy ez egy társadalomban, ahol a szexet egyrészt túlmisztifikálják és a legfőbb beteljesülésnek és élvezetnek tekintik, ugyanakkor pedig állatiasnak minősítve sokkal jobban lefokozzák, mint amennyire megérdemelné, lehetséges-e, próbálkozni azonban mindenképp érdemes. A dolgokat olyannak elfogadni, amilyenek – legyen szó tönkrement családi nyaralásról, kihűlt kávéról, megváltozott időről, elfogyó életről vagy a vártnál változatosabb női szexualitásról – sosem könnyű feladat. De talán – végső soron – mégis megéri.
(Mérő Vera: Pornográcia. Kalligram, Budapest, 2012.)
Facebook Comments