SZERELEM VAN! KÖPNI KELL?

SZERELEM VAN! KÖPNI KELL?

- in Kiemelt, Könnyű, Recenzió
684
kettu_katja-kettu

 

Katja Kettu regénye egy egyszerű sorból származó finn bába és egy német SS-katona szerelmét meséli el a második világháború végnapjaiban. Mégis, sokkal több egy szerelmi történetnél vagy történelmi látleletnél. A könyv nyelvezete, világa ugyanis úgy vonja magába az olvasót, hogy az nem két ember – egyébként egyáltalán nem szépséges – szerelmét látja az oldalakon, hanem a gyönyör, a természet és a tenger illatát is érzi a gyilkosság, a halál és a benzingőz bűzével keveredve.

 
Néhai, a bábaasszony, akit környezete csak Sandaszeműként emleget, és akire későbbi szerelme, Johannes, Szilajszeműként hivatkozik, a regény elsődleges elbeszélője. A háború vége felé közeledve a Halott Ember Fjordján – egy misztikus helyen, amelyet semmilyen katonai műszerrel nem lehet bemérni, de amit éppen ezért minden nagyhatalom árgus szemekkel figyel – úgy dönt, hogy leírja Johannes Angelhurst iránt érzett szerelmének történetét. Ahogy mondja, „…a tökéletlenek és bűnösök világában én sok mindenben vétkes vagyok, de abban nem, hogy hiányozna belőlem a szerelem”. Ez a mondat azután sokszorosan is bizonyítást nyer az elbeszélés folyamán, amelybe magának Johannesnek a feljegyzései is bekerülnek, továbbá egy harmadik személyé, aki a Halott Ember Fjordjának korábbi lakója, és – mint kiderül – Néhai apja is egyben. Hármuk feljegyzései váltogatják egymást, de az elsődleges hang a nőé.

A történet háttere pedig Finnország északi része 1944-ben. A falvak, ahol a lakók nagy része a németek kegyeibe akar férkőzni, ahol kémkedéssel vádolhatnak mindenkit, halott és letagadott magzatok születnek ismeretlen vagy el nem ismert apáktól, és a fogolytáborokban olyan magas arányú a halandóság, mint máshol a megsemmisítő táborokban. Néhai, a bába, különleges képessége révén, illetve azért, mert szerelméhez bármi áron közel akar kerülni, ennek a rettenetes akciónak

a részévé, bizonyos szinten a működtetőjévé, majd az áldozatává válik.

Ő lesz ugyanis az, aki elhajtja más nők erőszakban megfogant magzatait, hogy kiszolgálja a titovkai tábor kegyetlen és perverz vezetőjének, Herman Gödelnek a kívánságait, és azért is, hogy megvédhesse a saját hasában növekedő gyermeket. Még meg nem született gyermekéért azt is vállalja, hogy a szépségétől teljesen megfosszák, és hogy ő legyen az, akit – egyébként terhesen – az egész tábor kedvére végigerőszakol.

A viszonyban és a történetben ő az aktív, a kezdeményező fél, bizonyos értelemben a látó, aki akkor is a szerelem után megy, amikor már semmi esély sincs sem a beteljesülésre, sem az életben maradásra. Ha van farkasokkal futó asszony, Néhai kétségkívül az. Egy mély, ősi erő vezérli, és az út, amin megy, sáros, halálos, ocsmány, minden morált nélkülöző, és mégis megértjük őt, drukkolunk neki, akármilyen rettenetet követ el. Ez pedig nagy dolog egy szövegtől, hiszen azt jelenti, hogy sikerült bemutatni és érzelmileg konzisztenssé tenni egy olyan szereplő belső világát, akit egyébként könnyű lenne egyszerűen elítélni vagy viszolyogni tőle, vagy, ami még rosszabb egy irodalmi mű esetében, viselkedését érthetetlennek és követhetetlennek nyilvánítani. Hiszen egyszer öl, máskor szeret. Sőt egyszerre teszi ezt. Mi ez, ha nem nonszensz?
 

Megcsapott a szagod

 
Johannesszel először egy gyermek születése után találkoznak, ahol a férfi fotósként van jelen. A bába erről így számol be:

„Onnan, ahol álltál, öles léptekkel hozzám jöttél, és megragadtál. Zokniban voltál, de így is csak a mellkasodig értem. Megcsapott a szagod. A véren és a nyálkahártyán át, meg a húgy bűzén. Mindezeken át szimatolhattam a belőled áradó szagot.
Hagytad, hadd állítsa be Jouni az önkioldót. Azalatt végig szimatolhattalak. Annyira fájóan jó volt a szagod. Mint a rénbika bundájába kent sárma. Mint a durvára vágott virzsínia és a vad dohány. Mint a vízi rozmaringba dörzsölt gyermekujjak. Mint Isten inge. Mint színtiszta fasz, és mégis, mint a semmi.”

Ettől a perctől fogva Néhai követi a férfit, sőt szinte üldözi őt, mit sem törődve azzal, hogy Johannes egyik szeretője többek közt az ő egyik barátnője. Ebben a világban egyébként a szerelmi kizárólagosság nem igazán szigorú követelmény, mindenki mintha nagyjából magától értetődőnek tekintené, hogy az asszonyok lefekszenek a férfiakkal, ha már nem bírják tovább vagy akarnak valamit, a gyermekek pedig sokszor egyáltalán nem attól születnek, akitől az ember várná (mondjuk, például, a férjtől). De amilyen határozott Néhai – és ahogy bábatudományának minden eszközét beveti a férfi megszerzéséért, így bájitalait, különleges fürdőt, csalást, akár gyilkosságot, hazugságot, szép szavakat –, olyan határozatlan a német katona. Szinte nem is e világba való, ábrándos, feledékeny, nyugtatóval tartja magát mesterséges bódulatban, és még így is kényszerképzetei vannak. Lassan bontakozik ki, hogy őrülete miből ered: korábban részt vett Ukrajnában a Babij Jar-i mészárlásban, és bár az agya törölte az eseményeket, nem tud mit kezdeni a betörő képekkel, a halott asszonyok látványával. Titovkában pedig feltehetően azzal foglalatoskodik, hogy a már megtörtént tömeggyilkosságok bizonyítékait megsemmisítse, de tudata folyamatosan távolodik a világtól. Nem őrült ő, nem is ostoba, hanem egy olyan eseménysor része, amivel semmit sem tud kezdeni. Néhainak a Halott Ember Fjordján sikerül elcsábítania a férfit, de persze a nehézségek ezzel nem szűnnek meg.
 

Golyóid mint a vasalmák

 
Különösen megragadó, amikor Néhai és Johannes is elmondja külön jegyzetben, hogyan zajlott le az első szerelmeskedésük. A nő mintha az Énekek Éneke északi változatát recitálná tiszta ösztönből, miközben mesél:

„A te jóságod mértéke végtelen, golyóid mint a vasalmák, lelked a békeszerető gombász lelke. Rólad semmi rosszat nem lehet mondani.”

Majd hosszan részletezi az előkészületeket, a gyertya a fényét, a szelet, a beszélgetést, az előjátékot, Johannes gyengédségét, azt, ahogy ő a kezével felfedezi a férfi testét. A leírás csupa gyengédség, érzékenység.

A férfi ehhez képest mindent másképp látott. Egy nőt, aki erőszakosan megitatott vele valamilyen főzetet, majd a lócára fektette.

„Gyakorlottan helyezted ruháimat a vaságy mellé, mintha nyulat nyúznál. Mozdulataid lassúak és pontosak voltak, és te, Szilajszemű, idegen, távol attól az Istenét féltő pórnőtől, akinek kezdetben tévesen tartottalak. (…) És még ha most is láttam alakodban azt a jótevőt, tisztát és érintetlent, egyúttal azt is láttam, hogy mintegy beolvad és belevész az árnyakba, a helyén pedig egy másik lény támad, ijesztő, tüzes vállú. (….) Ez a lény fölém emelkedett, és fülembe zihálta:
– Fektess meg, Johannes! Fektess meg engemet!”

Hogy csodálatos szerelmeskedés történt, vagy egy nő kissé taszítóan agresszív vágyának kielégítése – sosem derülhet ki, és ez egyszerre szép és félelmetes, hiszen mindennapjainkban ugyanez a helyzet: éppen annyit tudhatunk az események valóságáról, amennyit mi megélünk belőle és amennyit a másik mesél a saját élményéről, legyen bár az tökéletesen különböző a miénktől. A dolgok, úgy egyébként, rajtunk kívül, talán alig voltak.
 

Egyszerű olvasóként

 
A regény, sajnos, a második felében kicsit elfárad, legalábbis annyiban, hogy hasonlatai már nem mindig élőek, találóak (az elejéhez képest), a képek néha önismétlőek, amelyek egyébként pont attól érdekesek, hogy egy számunkra teljesen ismeretlen világgal, flórával, faunával, illatrendszerrel támadnak meg és érnek el minket.

A narratívával kapcsolatban nehézségnek, vagy legalábbis megmagyarázandónak látom, hogyan lehet az, hogy a hősnő ilyen választékosan, megkapóan fogalmaz írásban, amikor viszont saját magát idézi ő vagy akár más, világosan látszik, hogy egy parasztasszony egyszerűségével és nyelvi hibáival szólal meg. Egyszerű olvasóként nem sikerült megértenem, hogyan tudott írásban ilyen kifinomult lenni.
 

Szerelem a húsban is

 
Ha nagyon akarjuk, és nem gondolom, hogy a szerző szándéka volna, mégis, felfoghatjuk a történetet a szerelem allegóriájának is, hozzátéve, hogy nem a hagyományos értelemben vett rózsaszín, „örökkön-örökké boldogan” érzésről beszélünk. Hiszen itt tele van az egész hússal és bőrrel. A meghaló, élettelenné váló testek érzetével, puffanásával, szagával, a születés előtt álló testek korai halálával, a gyermekek törékeny tagjainak kétségbeesett világrajövetelével, a szoptatás előtt álló mellek illatával és ízével. A test és a bőr rothadásával, és így az elmúlás képekbe öntött, konkrét, szemünk előtt zajló fájdalmával. Az erőszakot körülvevő őrülettel, rideg kegyetlenséggel, rettentő számítással és az emellett létező színtiszta, értelmetlen, megmagyarázhatatlan hittel. A testek megszokott, ritmikus, jól ismert csiszatolásával, amely egyszer csak valaki számára kitörés lesz és szentség. A legtermészetesebb, néha legvisszataszítóbb, legnyersebb érzetek valahol, valaki számára egy pillanatra áldássá is válhatnak, anélkül, hogy elveszítenék eredeti jelentésüket, anélkül, hogy a világ kifordulna önmagából. Ezen a helyen az ölés, a születés, a leggyengédebb érintés és a baszás egyszerre van jelen. Nem ütik, hanem kiegészítik egymást.

És amit Néhai végigcsinál, minden pokollal és minden bűnnel együtt, mégiscsak a szerelem sajátos, paradox logikáját követi: akármennyi szükséges vagy részben elkerülhető, de mégsem elkerült pusztítással jár, tisztaságot és életet szül. Csak ehhez bízni kellett benne minden értelem ellenében, néha mások rovására is. Mert arról nincs szó, hogy a végén mindig mindenki jól jár. Vagy legalább egy valaki. Halál van, vér, pusztulás, és nem lehet meg nem történté tenni. A szerelemnek ára van. Viszont meg tud születni és élni tud egy ideig. Nem mindezek ellenére, hanem mindezekkel együtt.
 

(Katja Kettu: A bába. Bába Laura ford. Gondolat Kiadó, 2013. 328 gramm, 3400 Ft. A címlapképen a könyv szerzője látható.)

Facebook Comments