Buzi-rabbi Magyarországon. Vallomás Steven Greenbergről.
Gyakran gondolkoztam el azon kamaszkoromban, főleg, persze, az erotikus fantáziálások „bevett“ idejében, elalvás előtt, mi lenne, ha mégis kiderülne, hogy buzi vagyok. Ez nem volt téma nappali világításban, ekkoriban én voltam ugyanis e rozzant sárgolyó legharcosabb emancipátora, „toleranciát a homokosoknak“-jelszóval órákig vitatkoztam pubertás-görcseiket más természetű agresszióval becsatornázó barátaimmal. Ők buziztak, én fasisztáztam és mind megkaptuk, amire vágytunk. De naplementétől az egész nem puszta retorika volt már avagy mozgalmi jelszó és liberális önistenülés (a Muszáj Herkules a Tökmag Jankók között), hanem valódi rettegés, bűntudat és fájdalom. Kín, szenvedés. Ha kiderül, hogy mégis. Elmondani, átlátni. A megbélyegzettségtől való rettegés és a férfiatlanság-parák. Mindezek az elkötelezett kisúttörő buzivédelemnél nem jelentettek problémát. Nem az, hogy én vagyok buzi, „a faszom buzi“, hanem úgy általában. Az elv miatt.
Amikor most megtudtam, hogy Steven Greenberg, egy ortodox homoszexuális rabbi Budapestre jön, akkor azonnal életbe lépett ez a hárítás. Hát hogy nemi vonzalmaiért senkit nem bélyegzünk meg, persze, evidens (tényleg az), csak a fasiszták nem tudják így, erről a részről nincs mit beszélni, a zsidó közösségben viszont ez nem megy, mert ott van az a tórai szöveghely, amit mind ismerünk, ez egy nyelvjáték, nem levezethető sem egyetemes erkölcsi, sem fizikai törvényekből, erre nem is tart igényt, ahogy, mondjuk, a foci szabályai sem, nincs mit csinálni. Ez szomorú, ámde unalmas téma, a melegnek, mint embernek mindent, a melegnek, mint zsidónak semmit. És majd nyilván megint tolerancia-ömlengést kell nézni és hallgatni és megint megmagyarázzák, hogy a melegek is emberek és nem fogják elhinni, hogy eddig is így tudtam.
Erőteljes rosszkedvvel, cinizmusba hajló szkepszissel néztem az ügy elé, ami sok, hozzám közeli embert mozgósított. A toleranciáról lesz szó, mert őket ez érdekli, én meg majd témát váltanék és „inkább beszélgessünk most a nőkről, jó?“, de hát az meg őket nem érdekli, ugye, leider, ezt a „viccet“ tényleg el is sütöttem és nagyon szégyellem magam. Beültem a mozira és láttam egy, azt hiszem, közepes filmben, hogy vannak emberek, akiknek rossz.
Szenvednek. Sokan. Ahogy hajlamaik és választásaik szaggatják, szétszedik őket, a sötét, a kín, a görcs. Azt írja az oldalunkon található beszámoló, hogy a film nem mutat utat, nem mond meg semmit, nem irányít. Én ezt érdemei között tartom számon. Azt mondja ugyanis, hogy nincs megoldás, hanem probléma van. Súlyos probléma, tragédia. Kín. Frivolitás lenne megmondani, merre hány óra, mit kell tenni. Mert hiszen akkor, ugyebár, nincs is probléma tulajdonképpen. A pszichológia azt hiszi, problémák vannak és megoldásokra van szükségünk, holott tragédiák vannak és amire szükségünk van, az a kegyelem-írja Pilinszky.
Szóval, csatlakozhatok a közösséghez, lehetek ortodox zsidó, ha meleg vagyok?, kérdi David, az egyik legszimpatikusabb szereplő, nem emlékszem, hogy a filmben még vagy csak a beszélgetés alatt mesélik tovább a történetét. A válasz: nem. Pedig a rabbi, akivel beszél, érti, átérzi, sajnálja. Nem lehet. És azért szorul el a szívem, mert ekkor még egyetértek. Két nap múlva, szombaton Greenberg a Szim Salomban beszél, az egyetlen olyan magyarországi vallási közösségben, ahol nyíltan beszélhet a homoszexualitás és a Tóra viszonyáról. Az elején, abból a tételéből kiindulva, hogy nincs semleges pozíció, ahonnan bármit szemügyre lehetne venni, úgyhogy ő nyilvánossá is tenné saját elfogultsága történetét, bemutatkozik, olyan szórakoztató részletességel rajzolva elénk a 70-es évek Amerikáját, saját jiddise máméját, az ortodox rabbit, akinél tanult, hogy látszik, az elméleti ugróiskola a tárgyilagosság lehetetlenségéről egyszerű ürügy. Szereti elmondani és hallani a történetét, olyan ember, aki úgy tudja, semmi nem alakult véletlenül, hogy amire visszanéz, az Istennel közös műve. Jól érzi magát. Szereti, hogy ott van és mesél nekünk Ez olyan ritka madár nálunk, hogy én híresemberben még csak Esterházy Péternél vettem észre.
A bemutatkozás utáni első kérdések egyike egy analógia. A kérdező (felkészült külpolitikai újságíró) arról beszél, hogy egy német politikus liberális elvei ellenére a szocdemeknél politizált (vagy fordítva), mígnem nekiszegezték a kérdést, hogy a megfeleő pártban vagy-e. A kérdés tehát: miért nem leszel reformzsidó, kedves Steven, mi itt nem bántanánk amiatt, hogy a fiúkat szereted. A kérdés kétségtelenül barátságos, de körülbelül annyira empatikus, mint a film egyik szereplőjéhez intézett tanács, hogy egyen sokat valamilyen zöldségből (talán spárga) és akkor majd elmúlik a homoszexualitása. A drámát, hogy a Tóra és a micvák éppen olyan fontosak Greenberg számára, mint ahogyan szexuális késztetéseit sem akarja letagadni és elfojtani, nem válik a kérdező számára átélhetővé. Ő mutat utat.
Nincs gáz, nem kell melegnek lenni-mondja a zöldséges gagman, akkor lehetsz ortodox zsidó. Nincs gáz, nem kell ortodoxnak lenni, akkor lehetsz meleg-hangzik el most. Szóval a „tolerancia”, bár sokkal-sokkal jobb az intoleranciánál, azért messze nem empátia még, a kérdés megértéséről nem is beszélve.
Hogy az, amit most fogunk látni, nem más, mint hogy feltárul egy a Tóra hetven (szimbolikusan) végtelen arcából. Hogy nem csak a szabad nemi orientáció, hanem a Tóra ünnepe is készül. Az, hogy a Tóra szól nekünk, akik itt és most élünk, arról, ami a mi bajunk. Hogy nem felejtett el bennünket az Örökkévaló, amikor átadta a Szinájon Mózesnek a Tórát. Minket, akik ma itt ülünk a Szim Salomban. Azt tanuljuk meg, hogy a történelem nem a Seregek Ura ellensége, ami elfordítja az emberi szívet a Tantól, nem is Isten szövetségese, ami felismerteti vele – a régi idők tévelygéseit lezárva – az igazságot elvezetvén a babona sivatagából az Ész Kánaánjába. A történelem az ember lehetősége arra, hogy új és új arcát pillantsa meg az igazságnak, az idő új és új mérföldköveihez érve, amikor visszanéz a Szináj hegyére. A rabbi beszél a szövegről, amelyben olyan jelentés bújt meg, amit nem láthattunk eddig, mert nem volt fülünk rá. Mást láttunk.
A tanítást nem mondom el, több óra volt, végig azzal a bizalommal telve, hogy Isten szava segít, amikor a tolerancia vagy a spárga, földi hang és földi ujj már nem segíthet. A megrendítő épp az, hogy Greenberg nem fordult el az isteni törvénytől, hanem épp tőle várt útmutatást. Abban reménykedett, hogy a sor, a férfiak közötti testiséget tiltó tórai szöveghely, mely ebbe a sötét mélységbe vetette, utat mutat majd neki innen. A mélységből kiáltott, a mélységből, igen, de a Magasságok Urához. Tántoríthatatlanabb maradt a bibliai Jóbnál hitében.
Aztán még egyszer láttam, a Bálint Házban nekem kellett beugranom beszélgetni vele, de egyáltalán nem volt szüksége beszélgetőpartnerre, kissé túlméretezett díszként húzódtam meg a mellette lévő széken és figyeltem, immár harmadszorra. Kevesen voltunk, mindőnkkel személyesen beszélt. Két ember az Öt kenyér Katolikus Közösségből, két chábád jesivabócher, egy leszbikus lány egy meleg fiú és még ketten-hárman. És a rabbi a Tóráról beszélt, olyan hittel és szenvedéllyel, hogy egy pillanatra elhittem, van vallásközi dialógus, valódi tanulás, olyan tanulás, amely egy szövegen keresztül bemutat bennünket egymásnak és közösséggé formál, a megértés közösségévé távoli sorsú, esetlegesen összeverődött emberi lényeket. A leszbikus lány azt mondta, élete legfelszabadítóbb élménye volt. Az, hogy a Tórát magyarázták neki, mert pusztán ennyi történt. És mi is lehetne felszabadítóbb érzés egy hermeneutának, mint e sorok nagyképű írója, mint annak szemmel követhető felismerése, hogy az értelmezés élni segít. „Rabbi Eleázár azt mondta Rabbi Chániná nevében: A Tóra-tudósok békét hoznak a földre, ahogy megmondatott: És minden fiaid az Úr tanítványai lesznek és nagy lesz fiaid békessége. (Ézsaiás, 54, 13). Ne azt olvasd: fiaid(bánájich), hanem építőid.(bonájich)“.
A beszélgetés után venni akartam egy könyvet, odamentem Steven rabbihoz, hogy kérjek, mire ő mondta, hogy akkor dedikálja (dedikálni is szeret, úgy látszik). Azt írta bele, hogy: „George-nak köszönettel, amiért fordított és beindította beszélgetést-bábráhá“-ironikusan utalva kínos riporteri szerepemre. Megkérdeztem, még a Szim Salomban, van-e közössége, válaszolt, hogy nincs, még nem lehet. Amikor a hónom alá csaptam a könyvet, azt mondtam, hogy szeretném, ha lenne valahol egy közösség, ahol ő lenne a rabbim. Mosolygott, kicsit megvonaglott a szájszéle, látszott, hogy ő is szeretne közösséget. Elfordultam, ezután jött a lány és mondta élete legfelszabadítóbb élményét. Gyorsítottam a lépteimen, majdnem bőgtem. (Azért csak majdnem, kedves olvasó, mert a fiúk, tudod, sosem sírnak. Erről a szöveg elején bővebben). Amikor hazaértem, felcsaptam Babitsot és gyorsan megkerestem:
„Nem hiszek az Elrendelésben, mert szabad vagyok: oly szabad mint a bolond bogáncs a szélben vagy vad bozót között a vad. „Vezessen hozzád a szabadság“ így kérem olykor, aki vár mert nem annak kell az imádság, ki Istent megtalálta már.“ (Babits Mihály: Az elbocsátott vad)
Facebook Comments