…Ennyi az egész

…Ennyi az egész

- in Könnyű
1094
korda1

– egy táncdalénekes története –

 

“-Magának tulajdonképpen két szülinapja van, a második egybeesik Budapest felszabadításával. Akkor hány éves is volt? – Olyan négyéves lehettem. Egy Pozsonyi úti védett házban voltunk ketten az édesanyámmal, miután az apámat elvitték munkaszolgálatba, a nagynénéimet pedig táborba, és jöttek a németek, és mondták anyámnak, hogy viszik a gyerekeket valahová… Hát a Dunába vitték őket lelőni… Párokba tereltek minket, én egy kislánnyal kézen fogva álltam, és mikor ránk került volna a sor, közvetlenül mellettem azt mondta a parancsnok: “Halt, genugt!” Vagyis hogy holnap folytatják… És másnapra felszabadultunk… […]

– Nem gondolt még arra, hogy tudat alatt tovább dolgozott önben mindaz, amit a szüleiről hallott, és éppen ez indította el és motiválta tovább egy olyan pályán, ami szerencse, tehetség, siker, pénz… és minden efféle együttese? – Nem hiszem, hogy ez valamiféle alapindítéka lett volna az életemnek, és azt sem hiszem, hogy a pályámnak, vagy hogy befolyásolta volna a gondolkodásomat. A tudatalattimba pedig nem látok bele.”

A fentebb idézett beszélgetés a magyar popkultúra egyik legismertebb szereplőjével készült, egy csupamosoly, kedélyes öregúrral, aki a hatvanas évek elején már négyszázezer, a kilencvenes évekre pedig már kereken kétmillió eladott lemezzel büszkélkedhetett. És büszkélkedett is, mert nagyon szereti, amit csinál, estéről estére kimenni a színpadra és rácsodálkozni a közönségre: “Jó estét kívánok, hölgyeim és uraim, milyen kedvesek, hogy eljöttek.” A közönség pedig estéről estére rácsodálkozik az énekesre, hogy milyen kedves, hogy itt van, hogy énekel a diszkó szépéről, Lady N-ről, akinek csak akkor nyerhetjük el a kezét, ha “újra visszatér a tangó”. A cseh Lady Carnevalról, akinek “villan a topáz rizsporos parókáján”. Az olasz Lady Lauráról, akinek “szerelmes kisdiák” korunkban “hosszú órákig álltunk virágos ablaka” előtt.

Rozsda lepi már az emlékeinket, de kevés olyan magas művészeti alkotást találni, ami olyan tökéletesen visszatükrözné egy kor értékvilágát és vágyait, mint a csupamosoly öregúr által előadott dal: “Néhány szál virág, egy kis kabin Rómain. / Egy februári nap, fenn a Mátra csúcsain. / Pár emlék-töredék. Ennyi maradt csak nekem. / Hát így múlt el egy szép, sírig tartó szerelem.”

A “sírig tartó” szerelem elmúlt, s a szocialista kor táncdalénekese ma már nem “szöszi tündérek”, hanem szinglik között jár-kel, s nem haknizni indul, hanem “road-show”-ra. A Mátra csúcsaira is csak azok vágynak, akik hétvégi házacskáikban őrzött lemezjátszójukra még felrakják néha a téli álmukból ébredő, világoskék és méregzöld borítójukból előbújó korongokat.

Az előadó végigénekelte a Kádár-korszakot, habkönnyű szerelmes slágereivel, igazi üdülői és művházas koncertélményekkel, de különös módon a szerelmes daloknak épp azok lettek a legádázabb rajongói, akik – ahogy maga az énekes mondja – “nehézsorsú” emberek voltak. A legsikerültebb slágerek az elveszített szerelemről szólnak, s a rajongók közül igen sokan néha meg sem találták azt, amit az átélt dal története szerint el kellett volna veszíteniük. Furcsa álomvilág épült a dalokból, amelyek mindegyikére lehetséges táncolni, van köztük slow-fox, tangó- és rumbaritmusú, twist, mambó és másféle szerzemény, lehet lassúzni és lehet incselkedően rázni is rájuk, de a koncertek valahogy nem erről szólnak.

Fekete-fehér koncertfelvétel, fiatal, öltönyös közönség. Színes koncertfelvétel, őszülő és parányit meghízott közönség. korda2A kép ugyanaz, a nézők fegyelmezetten ülnek, néha tapsolnak, ha bátorítják őket még énekelnek is, a kedvenc dalaikat vastapssal jutalmazzák, de a beatkorszak sikoltozó, kollektív eufória-élménye elkerüli ezeket az inkább színielőadásnak, hangversenynek beillő alkalmakat. Illik elegáns ruházattal megtisztelni a táncdalénekest, ha már azt énekli feleségünknek vagy kishúgunknak, hogy “virágeső hulljon reád”.

A történet érdekes, a Dunába lövéstől megmenekült kisfiú, aki egész élete során alig beszél erről az elképesztő traumáról, házmester nagypapájával kártyázik az öreg bérház földszinti lakásában, végigbukdácsolja a Petrik Lajos Vegyipari Technikumot, majd 1958-ban felfigyel rá az ország, amikor nemes egyszerűséggel kijelenti, “Szeretni kell, ennyi az egész.”

A recept egyszerű, óriási sláger lesz Nádas Gábor szerzeményéből. A fiatalember pedig, aki nem sokkal korábban, érettségire kapta meg első tisztességes nadrágját, országos ismertséget szerez. A hatvanas években Latinovits Zoltánnal és más fiatal művészekkel lakik együtt a Bajza utcai alkotóházban. Az elszürkülten modern, funkcionalista épület máig áll, ma jobbára irodák működnek ott, szegény lakók tengődnek benne és éjjelente svábbogarak neszeznek a csövek mentén. Akkor a nyomasztóan apró garzonokat szintenkénti társalgók, a földszinten étterem és portaszolgálat ellensúlyozták, arany élet folyt a “Fészek klubos”, magyar művészélet inkubátorházában. Szinte látjuk a piros műbőr berendezést és halljuk a csörömpölő konyakospoharakat. Énekesünk itt kapta élete legnagyobb bókját, amikor Latinovits Zoltán durván megsérti: “Mit tudsz te erről? Te csak egy hang vagy és semmi más.”

A Hang pedig folyamatosan dolgozik, a hetvenes évek végére már igazi sztárként él, s bizton állíthatjuk, hogy ebből a korból elő fog kerülni néhány dala, elsősorban a Napfény kell a virágnak, a Boldog idők és az Én megálmodtalak című lemezek anyagára gondolok, amire az utókor rácsodálkozik majd. Erős, a mássalhangzók rezonálásával összetéveszthetetlen ügyességgel játszó énekhang, s Máté Péter és Schöck Ottó zenéi, a szintetizátoros pophoz szokott fül számára meglepően igényes, változatos hangszereléssel.

Közben kevés botrány is adódik, egyszer egy kommunista kritikus kéri ki magának a Kiabálj, ha valami fáj című nótát (“Ordíts, kiabálj ha valami fáj / Elviselni ma se muszáj mindent némán.”), egyszer pedig életre kel egy gonosz tréfa és hősünkről, a világ egyik legjámborabb emberéről elterjed, hogy megölte (agyonszúrta, feldarabolta) a feleségét. A feleség ma is él, innen a sok duett előadás, a gonosz tréfa kiagyalója pedig húsz év után leleplezni magát: Nádas György a tettes, a slágergyáros Gábor fia.

Sok évtized dalolás, a táncdalénekes szakma fokozatos elévülése és céltáblává válása után, megtartva a gyerekkori szenvedélyt, a pókerjáték köré épül az újabb attrakció. A táncdalénekes sportközvetítő lesz, az online pókerközönség (mind a hét mesterlövész) élénken tiltakozik a Texas póker apró rész-szabályai fölött elsikló öregúr miatt, a nagyobb közönséget pedig elbűvöli, hogy valaki Szepesi György futball-lelkesedésével üvölt és csapkod, a kártyaasztalnál ülő, hideg úri társaság rezzenéstelen játékát figyelve. Az énekes mindig drukkol valakinek, ha női játékos van, természetesen Neki, a férfiak közül pedig előnyt élvez az, aki színészkedik, gyűrűt hord a kisujján, medálnyakkendője van vagy éppen lelkesen bohó fiatalember, hisz valakinek drukkolni mindig kell.

Ha semmi mást, ennyit legalább tanuljunk el Korda Györgytől!

 

(Az idézett interjú forrása: Doszpod Béla: Angyali társaságban, Biográf Kiadó, Budapest, 1997)

Facebook Comments