Már nem tizenhét éves (szorozd meg hattal!)

Már nem tizenhét éves (szorozd meg hattal!)

- in Könnyű
1477
johan

– egy öregúr frakkban, amint beint –

2005 decemberében a németajkú közönség táncdal- és operettkedvelő része finom eleganciával köszöntött egy hasonlóan finom 11665_ap_DEU_FERNSEHEN_ZIRKUS_KORR_CMUN103eleganciájú urat. Johannes Heesters betöltötte a százkettedik évét. Mondhatnánk úgy is, de minek ragozzuk: ha hatvanöt éves korában száműzték volna a világot jelentő deszkákról, miként ez az általam korábban kritizált filmben történt egy kibuc lakóival a világot jelentő kibucból, Johannes Heesters 1968-ban kényszerült volna visszavonulni. A dátum szimbolikus, hiszen az általa képviselt ízlésvilág és életstílus körülbelül akkoriban tűnt el a porondról, izgalmas fiatalok leöntötték piros festékkel olyan valóban szemétdombra való dolgokkal együtt, mint a rendőri önkény, a hamis tanári tekintély, a fasizmussal való összekacsintás, a rasszizmus és a nők elnyomása.

A cilinderes-frakkos úr 1921-ben kezdődő pályája mégis csaknem töretlen sikertörténet, elsősorban a beat előtti könnyűzene világában, sőt, az alapvetően színészként ismert Heesters jelenti az élő kapcsot a színpadra szánt és a tömegesebb műfajok között.

Az operettből leszármazó slágerműfaj, amely Magyarországon jobbára az alacsonyabb végzettségű és idősebb emberek rajongása övezte, roppant szerény, sőt szegényes kivitelű, értelmiségi gúny által kísért hakniműsorokba szorult, számos országban érdekesen megfér az új irányzatok mellett. Az ideológiai és új piaci tartalmakat hordozó rock (no meg a nagyszülőre már szemernyit sem hasonlító unoka, a teljesen kilúgozott elektronikus pop) persze felülkerekedett ezen a furcsa, a nőies finomkodást a hangsúlyozott, heroikus férfiassággal keverő, igencsak hagyományőrző kultúrán, de meghagyta azt – és a maga méltóságában hagyta meg.

Amerikában jellemzően kaszinók és szállodák hívják fellépni a világbékéről makacsul nem, szexualitásról csak rafináltan-burkoltan, tiszta szerelemről és imádnivaló hölgyekről viszont annál nagyobb kedvvel éneklő sztárokat. Pat Boone, aki a lágy tengerparti homokba rajzolt szerelmes levelek megéneklése mellett a klasszikus rock and roll-nak is egyik előfutára, sőt, Alice Cooper-hez fűződő személyes barátsága okán egyszer még egy rendhagyó heavy metal lemezre is ragadtatja magát, épp ötvenéves jubileumát ünnepli. Al Martino egy különös független filmben már mint ikon jelenik meg, az immár két nemzedéknyi távolság a táncdalénekest (a Mary in the morning szeliden távolságtartó előadóját) akként rehabilitálja, mint régi idők mesterét. Tony Bennett pedig, aki a hagyományos, vokális tánczene legamerikaibb (mert teljesen jazz alapú) vonulatát képviseli, szinte érinthetetlen bálvánnyá vált, különösen azóta, hogy mindenféle technikai rásegítést nélkülöző, Unplugged koncertek során mutatott néhány, a fáziskéséses play-backet kézdörzsölgetve váró kritikusnak fityiszt.

Németországban és Ausztriában – mintha mi sem változott volna – napjainkban is kedveltek azok az előadók, akik ebbe a körbe soroltatnak, s valamiképpen a népzene – vagy, pontosabban, a népies zene – is befogadta a sláger motívumait. A német nyelvterületen a harmincas évek előadóinak, köztük a holland származású Heestersnek, megvan az a stiklije, hogy a történelem legundorítóbb szörnyetegei hallgatták esténként otthon azt, békés családi körben: „Csókolom a kezeit, Drága Asszonyom!“ A háború után befutóknak, mint Peter Alexandernek, aki az operett mellett szintén népszerű sláger (mondhatni europop) énekes lesz, e miatt már nem kell elszámolni a lelkiismeretükkel.

Ugyanakkor az operett a háború után – bár az újjáépítés korának amerikai mintára vidám, zenés filmjei ismét az egekbe emelik az éneklő csillagokat – hamar élő anakronizmussá válik. Nem elsősorban a beat miatt. A háború miatt. A több más gyökérből is táplálkozó tánczene viszont épp ekkor fut fel, egészen a hetvenes évekig, amikor szépen átfejlődik „szombat esti lázzá“. Végül a műfaj, akárhogy is nézzük, akár méltón, akár részeg srácok elé kirángatva és kinevetve, miként nálunk, biztosan kihal, ha az előadók átlagosan hetvenévesek. Akadnak követőik, ahogy újabban még a korábban kihaltnak vélt bárzongorista foglalkozásnak is érzékelhető reneszánsza, de tökéletesen csak egyetlen kulturális jelenség konzerválható: a változás.

Johannes pontosan tudja ezt, épp ezért saját személyes sikertörténete manapság már újfajta üzenetet hordoz, nemcsak a csokornyakkendőről és az állómikrofonról szól, hanem arról is, hogy hogyan kellene megöregedeni. Felesége, Simone fotózza, ahogy élvezettel pöfékel (Fejtő Ferenchez, Faludy Györgyhöz, Lilienthal Andorhoz és Compay Segundóhoz hasonlóan ő is azon aggok közé tartozik, akiket elfelejtettek tájékoztatni a dohányzás statisztikailag valóban kimutatható káros hatásairól), fotózza a kezét, lefotóz minden mozdulatot és mosolyt, ami egy évszázados terhet cipelő emberben szép és felemelő lehet. Johannes tudja, hogy mi az öregség szépsége és élvezi, hogy kuriózumként havonta talkshow-műsorokba hívják. Szerencsés fickó, lám, elfeledkezett róla az Úr, s ráadásul még tehetséges is.

Az Ich werde 100 Jahre alt (Százéves lettem) című, néhány éve megjelent lemezén nemcsak olyan elementáris erejű előadásokat hallunk, mint a híres Besame Mucho (magyarul, Karády Katalintól, majd Záray Mártától, mint Szeretlek én, jöjj vissza hozzám ismert), ahol orkánerejű és nyomasztóan visszafojtott hangokkal játszik, 1949-ben, hanem a válogatást új dalokkal is kiegészíti. A Die Kraft meines Lebens már egy reszkető és fájdalmasan halk énekhangon csendül fel, de ebben sem találni semmi olyat, amit mulatságosnak vagy a „nem tud időben kiszállni“ közhely igazolásának vélhetnénk. Egy beláthatatlanul hosszú életútról aligha lenne autentikus, ha Britney Spears dalolna. Johannes Heesters egy visszafogott, igényes honlappal van jelen a világhálón és amikor legutóbb ideszörföltem (2006. május 19-én), egy tömör, ugyanakkor rá nagyon jellemző üzenetet találtam az Újdonságok menüpont alatt. Nesze nektek, mondá az utolsó élő gramofonsztár, íme:

“Kedves közönség, tisztelt hölgyek és urak a sajtótól:

Nemrég egy bulvárlapban azt kellett olvasnunk: Johannes Heesters – egy lassú búcsú. Azt mondhatom Önöknek, hogy ezek a hírek nem okoznak nekem örömet, különösen, mivel természetesen nem igazak! Sem feleségem, Simone, sem én nem adtunk ilyesfajta interjút. Nem aszerint a félelemteli elv szerint élünk, hogy “jaj, csak ne történjen velünk baj”, hanem ma és most élünk és minden napnak örülünk. Persze aki engem jobban ismer, az azt is tudja, hogy szükségem van a feleségemre, amikor orvoshoz megyek vagy utazom, dehát ez normális, nem? Unatkozni mindenesetre nem unatkozunk. A feleségem nagy erôbedobással dolgozik új könyvén, én meg új dalokra készülök. Ebbôl is láthatják, hogy sok a dolgunk. Jörg Pilawa új show-mûsorában, aminek “Mennyi idôs vagy valójában?” a címe, csütörtökön, május 18-án, egészségügyi szakemberek rendelkezésére állok majd.

Tehát: Egészségünkre!
Az Önök Johannes Heesterse,
Starnberg, 2006 májusában”

 

Kapcsolódó anyagok:

Heesters honlapja

Facebook Comments