Tisza István helyett

Tisza István helyett

- in Könnyű
720
roskó

Dohogás, a végén egy könyvajánlóval

 

Mikor nemrég újra elkezdődött – bár azóta ismét elcsendesült – a vita arról, hogy legyen-e Magyarországon zsidó nemzetiség, az ellenérvek között elszörnyedve olvastam, a Nyilatkozat a magyar zsidóság nemzetiséggé visszaminősítéséről című írásban, hogy a magyar zsidóság „[t]örténelmi hagyománya és szerepe abban az irányban bontakozott ki, hogy ereje, munkája, kapcsolatrendszere a magyar nemzet és kultúra dominanciáját erősítse – éppen más, Trianont érlelő igényekkel szemben.” Szörnyülködésem oka pedig az a felismerés, hogy a Nyilatkozat megfogalmazója, s vele elkerülhetetlenül a többi aláíró, bármit is gondoljon egyébként, a legmesszebbmenőkig azonosul a dualizmus Magyarországának magyar nacionalista programjával: a magyar szupremácia-igénnyel („dominancia”), a nem-magyaroknak felkínált asszimilációs úttal („a magyar nemzet és kultúra”) és az azzal szembenálló nemzetiségi törekvések illegitimmé, sőt, destruktívvá minősítésével („éppen más, Trianont érlelő igényekkel szemben”). Bár a megfogalmazás némiképp enyhíteni próbálja a tartalmat, mintha csak valamiféle semleges ténymegállapításról lenne szó, néhány sorral lejjebb már azt olvashatjuk, hogy ez igenis a zsidóság „teljesítménye” volt, amit bűnösen kétségbe von az, aki nemzetiséggé akarja tenni a magyar zsidóságot. Hát tényleg TELJESÍTMÉNY, érdem lenne kiszolgálni egy társadalmi csoport más társadalmi csoportok fölötti uralmát?

Nem kell marxistának lenni ahhoz, hogy legalábbis kétségeink támadjanak.

Az alábbi gondolatmenet szempontjából közömbös, így nyugodtan eltekinthetünk attól, hogy a Nyilatkozat sajátos logikával az egyik generáció problematikus, bár a maga idejében racionálisnak tűnő döntését, az asszimilációt, szegezi szembe egy másik generáció döntési szabadságával, a nemzetiséggé alakulás lehetőségével. Az is közömbös, és így nem tárgyalandó kérdés, hogy amikor a nyilatkozat a nemzetiséggé alakulást „visszaminősítés”-nek mondja, figyelmen kívül hagyja a harmadik köztársaság alkotmányos rendjének alapelveit, tudniillik a szabad identitásválasztást, a magyarországi nemzetiségek közötti egyenjogúságot és e nemzetiségek államalkotó tényezőként való elismerését, vagyis azt, hogy a mai Magyarország közjogi rendszere egészen egyszerűen nem vethető össze a világháború előtti és a dualista berendezkedéssel. Világosan fogalmazva: míg a zsidótörvények csoportos jogfosztást jelentettek, a nemzetiségi lét napjainkban kollektív többletjogokat garantál. Végül pedig azzal sem lehet itt bővebben foglalkozni, hogy a szöveg, miközben elutasítja a nemzetiséggé nyilvánítást, nagyon is tisztában van vele, hogy zsidók márpedig voltak-vannak, számosan közülük vallástalanok. Mi több, „zsidóságként” „képviseletet” is igényelnek, „modernebbet” mint az eddigi, de hogy erre milyen alapon tartanak igényt, ha egyszer nem nemzetiség, nem is vallás, vagy hogy honnan lehet mégiscsak tudni, hogy valaki zsidó, ha erre by definition nincsenek jogi kritériumok, arról semmit sem tudunk meg, csak az igénybejelentés marad, hogy a kormány és minden társadalmi szervezet, amelyet illet: „vizsgálja meg”, mi a teendő. Gratulálok.

Mindezek helyett engem az a jelenség ragadott meg, hogy az a sok, sok okos ember, aki a Nyilatkozatot aláírta, semmi problémát nem látott abban, hogy egyenlőségjelet tegyenek asszimiláció és nacionalistává válás közé. Hogy tehát „teljesítmény”-t emlegessenek a magyar zsidók magyarsága kapcsán, és ami ennél is különösebb, a Holocaustot bármilyen módon összekössék a magyar zsidók magyarságának „teljesítményével”. Ez utóbbi ugyanis elkerülhetetlenül azt sugallja, hogy a Holocaust attól (is) lenne olyan tragikus, hogy az ártatlanul legyilkolt magyar százezrek magyarok voltak. De hát egyszerűen nonszensz! Szekfű Gyula ugyan 1947-ben helyesen állapítja meg, hogy „Önként, lelkesen, százezres tömegekben a magyar vezetőréteg hajtotta ki a határra ezeket az áldozatokat, s ezzel tulajdonkép be is vallotta, hogy a Duna és Tisza völgyében nincs már rendezett állam, mely képes lenne állami feladatai legelemibbjét, azt, hogy állampolgárainak életét és biztonságát idegen hatalommal szemben megvédeni.” Azt azonban még ez a derék magyar nacionalista, akit annak idején antiszemitizmussal is vádoltak, sem állította, hogy az áldozatok magyarsága áldozat voltukat befolyásolta volna, csak és csupán, hogy mivel magyarok voltak, abból a magyar állam működésére nézve lehet – megsemmisítően súlyos – erkölcsi és jogi következményeket levonni. És ebben igaza is volt: a magyar államot nagyon súlyos erkölcsi felelősség terheli a történtekért. De hát hogy is lehetne olyasmit komolyan állítani, mint amit a Nyilatkozat sugall? Szemernyivel sem nagyobb tragédia hatszázezer magyar holocaustja, mint hatszázezer bármilyen más emberé. Az asszimilánsok nacionalista lelkesedését és elgázosításukat együtt emlegetni finoman szólva is istenkísértés. Szögezzük le: magyarnak lenni éppúgy nem „teljesítmény”, mint budapestinek, jobbkezesnek vagy Mozart-rajongónak. A jó magyar ember mindenekelőtt olyan jó ember, aki történetesen magyar, még ha ez utóbbiból háramlanak is rá bizonyos erkölcsi feladatok. De hogy ezen erkölcsi feladatok között lett volna a magyar szupremácia biztosítása és a kisebbségek elnyomása, az legalábbis vitatható. Lehet érvelni erkölcsi alapon a 19. századi magyar nacionalizmus mellett és ellene. Tudjuk, megtették ezt annak idején számosan: kritizálta a magyar nacionalizmust az öreg Kossuth, vagy a derék Mocsáry Lajos, sőt, a maga magyar nacionalizmusa és a nemzetiségek iránti megértés között őrlődő Jászi Oszkár is. Hasonlóképpen lehet érvelni az 1930-as évek irredentizmusa mellett és ellen is. Tudjuk, ebben sem mindenki állt azonos oldalon Magyarországon. De még ha mindenki osztozott volna is ugyanabban a kollektív tévedésben, sem kellene ezt a tévedést – már ha annak tartjuk a magyar nacionalizmust – egy rettenetes tragédia emlékével felmagasztosítani. Nem hiszem, hogy ezt jelentené a „tanulságokat levonni”, amit a Nyilatkozat olyan kívánatosnak tart. Valójában, amikor a magyar „dominancia” erősítésében látja a magyar zsidóság „teljesítményét”, a Nyilatkozat reflektálatlan módon ugyanazt az antiszemita téveszmét örökíti tovább, még ha inverz módon is, amely a zsidó származásnak tudott be minden esetleges eltérést a magyar nacionalista ortodoxiától, legyen az világnézeti, ízlésbeli vagy épp szakmai véleménykülönbség. Kb. „Nem vagytok elég magyarok!”, „De, sőt, magyarabbak vagyunk nálatok!” Hát megintcsak: gratulálok.

A nemzetiséggé alakulást propagálók persze szintén nem a nacionalizmust kritizálták, hanem az asszimilációt, s ennek alátámasztásához szintén a Holocaust tanulságaira hivatkoztak. Véleményem szerint akkor is több joggal tették ezt, mint vitapartnereik, ha egyébként nem is szívlelem a disszimilációt. Hiszen, ahogy arra Szekfű is rámutatott, a Holocaust – legalábbis egyike volt azoknak az okoknak, amelyek – következtében az a történeti magyar állam, amelynek polgárai az 1868: XLIV törvénycikk szerint egy egységes politikai nemzetet képeztek, megszűnt létezni. „Állam volt ez még? Magyar állam? És társadalom? Magyar társadalom? Egyik sem volt az többé, az állam szétesett, a társadalom szétrohadt. Egy vonalnak, egy hosszú történelmi vonalnak, vége szakadt, dicstelenül, szégyenletesen, vagy ha jobban tetszik, groteszkül véres tragikomédiában. Egy mentség maradt, a forradalom.” Ami, ha komolyan vesszük, nem csak azt jelenti, hogy – ha létezett is asszimilációs szerződés – a magyar állam elvesztette mindennemű erkölcsi alapját polgárai iránta való lojalitására, de, mint a zárómondat is jelzi, azt is, hogy a kiút bizony nem egyéb, mint az 1945 előtti viszonyok radikális újragondolása, a Holocaust tanulságai nyomán. A nemzetiséggé alakulást javaslók pedig éppen ezt tették, s a harmadik köztársaság egyik – meglehet, nem épp a leghatékonyabb – intézményét vették elő, a nemzeti kisebbséggé nyilvánítás lehetőségét.

Ironikus helyzet, hogy vitapartnereik, a Nyilatkozat aláírói is „tanulságot” akarnak levonni, pont, amiként ők, sőt, éppúgy elégedetlenek a fennálló viszonyokkal, mint ők, sőt, éppúgy elfogadják a zsidóság létezését, mint mindenki, kezdve a vallási alapon álló status quóval, folytatva a nemzetiséget alapítani akarókkal, és bezárva az antiszemitákkal. Még abban is megegyeznek velük, hogy a zsidóságot homogén kollektívumnak tartják: érvelésükben láthatóan nincs helye annak a gondolatnak, hogy éppúgy nem lenne kötelező senkinek zsidó nemzetiségűnek vallania magát, ha nem akarná, ahogy ma sem minden zsidó tagja valamely hitközségnek. Tulajdonképpen érdekes találós kérdés is lehetne: emberek egy csoportja, egységes akarata, sajátos történelmi tapasztalata van, leszármazási közösség, kulturális identitása nem független bizonyos vallási tradícióktól, de nem nemzetiség, mi az? A Nyilatkozat aláírói mindössze abban különböznek a nemzetiségi pártiaktól, hogy – ezt világosan kimondják – a nemzetiségi önkormányzatiságot merő „etnobiznisznek” tartják, s a zsidó nemzetiséget olyasminek, ami érveket adhat az antiszemiták számára. Ettől a két dologtól ijednek meg annyira, hogy messze túllépve az asszimiláció tényének elfogadásán érvelésükben egészen a 19. századi magyar nacionalizmus apoteózisáig, a magyar „dominancia” erősítésének „teljesítménnyé” minősítéséig, s nem mellesleg a harmadik köztársaság számos alapeszméjének elutasításáig jussanak nagy ijedtségükben.

Van abban valami mulatságos, hogy ennyi okos magyar ember, ha összedugja a fejét, szinte biztosan a 19. század liberális-nacionalista nyelvén fog beszélni magyarságáról. Olyan erős, mindent eluraló diszkurzív örökség ez, amelytől megszabadulni szinte lehetetlen. Pedig, ha mások nem, az olyan nagyszerű történészek, a korszak és a nacionalizmus mechanizmusainak alapos ismerői, mint – a Nyilatkozat aláírói közül – Gyáni Gábor vagy Miskolczy Ambrus, igazán védett(ebb)ek lehetnének ellene. De nem azok. Nem is volna ez baj, ha legalább tudnának róla. Mert akkor talán nyitottabbak lehetnének a vitára és az ellenérvekre, s vitapartnereikre több szót vesztegetnének a puszta denunciálásnál.

***

Hát ennyi. Eredetileg egy könyvismertetést akartam írni Vermes Gábor Tisza István-monográfiájáról. Mikor ugyanis azt olvastam, végig ezen a Nyilatkozaton járt az eszem, s azon, hogy mennyivel ellentmondásosabb a dualizmus, a magyar szupremácia virágkorának öröksége, mint ahogy hajlamosak vagyunk gondolni. Olvastam, hogy a 20. század elejére megbénult a Monarchia osztrák felének alkotmányos élete, hogy Ausztriát számos nemzetiségi ellentét feszítette, hogy még az osztrák katonai-politikai elit is csak egy háborúban látott kiutat a válságból. Vagy hogy a magyar oldalon is, a horvát alkotmányt több ízben felfüggesztették, a sajtószabadságot 1913 után törvényekben korlátozták, hisztérikus politikai viták folytak, a választójog nevetségesen szűkkörű volt, a parlamentben alkotmányellenesen változtattak házszabályokat, rendszeresen csaltak a választásokon, az önkormányzatiságot szép lassan szétrohasztotta a centralizáció, s még a közismert filoszemita Tisza is azzal védte a zsidókat a világháborúban, hogy ne vádolják őket a háborús helyzetért, az ő ezredében számos tisztességes zsidó tiszt szolgált. (Tetszik érteni, tisztességes zsidók.) Persze, olyasmi volt ez, amit számos helyen olvashattam korábban is, már Szekfű is kritizálta a dualista rendszert, támadta Jászi is a Habsburg-birodalom felbomlásáról írva, ahogy évtizedekkel később a nagy liberális történész Szabó Miklós vagy a fiatalabb Gerő András is. Ami Vermes könyvét érdekessé tette a szememben, az az, hogy egy rendkívül empatikus életrajzíró beszélt a Monarchia utolsó korszakának egyik legfontosabb politikusáról, s közben minden skrupulus nélkül elismerte a dualista Magyarország politikai kultúrájának alapvető paradoxonát: liberális eszmények és konzervatív államvezetési stílus elválaszthatatlan összefonódását, ami szinte elkerülhetetlenné tette a rendszer összeomlását. Vagyis, gondoltam, mindenkinek ajánlani kellene ezt a megrázó könyvet, akik olyan nagyra tartják a dualizmust és bárki közreműködését a magyar szupremácia fenntartásában a Lajtától keletre.

Mi mást mondhatnék? Tessék elolvasni!

 

Kapcsolódó anyagok:

A Nyilatkozat

Novák Attila ÉS-cikke

 

Facebook Comments