Sziréna és ünnepnapok

Sziréna és ünnepnapok

- in Könnyű
898
akiefer

Idén is megszólalt a sziréna, délelőtt tízkor, és idén is megállt az egész utca. Ez engem mindig meghat. A kocsik leálltak, a vezetők kiszálltak belőlük, a járókelők egyhelyben maradtak, a város egyik legforgalmasabb utcáján hirtelen merő csend uralkodott volna, ha a magas hang nem hallatszik. Ott álltak a boltosok, akik minden héten leüvöltenek, mert vásárolni akarok, a máskor nagy hangon ordibáló lányok, a tékás fiú, a sofőrök, akik egyébként teledudálják a várost. Mindenki. Nem tudom, mire gondoltak, biztos nem ugyanarra, biztos nem voltak mindnyájan meghatódva, talán csak hozzászoktak ehhez az évenkénti megálláshoz (bár itt nehéz embereket bármihez is hozzászoktatni, ha az kedvük ellenére van). Aztán a távolban megjelent egy alak, és bár a sziréna még mindig tartott, ő mozgott, közeledett felénk, és magában motyogott. Láttam, hogy nagy kalapja van, hosszú pajesza, fekete-fehér ruhája. Semerre sem nézett, nem tudom, élvezte-e, hogy megbontja az ünnepet.

A holokauszt emléknapot aztán nem sokkal az elesett katonák emléknapja követi. Ilyenkor kétszer szól a sziréna: az emléknap bejövetelekor este és másnap reggel tizenegykor. A lakásom kapujában vagyok, amikor az utca megáll, az autósok kiszállnak, és egy, a múltkorihoz hasonló alak ismét semmibe véve a szirénát, az embereket kerülgeti, és mindenkinek odaszól, hogy „ez csak a gojok ünnepe”. Senki nem válaszol vissza, ami furcsa, hiszen mondhatnák, hogy ezek a „gojok”, akik meghaltak, néha talán értelmetlenül is, valahol mégiscsak lehetővé tették számodra, hogy itt járkálj ezeken az utcákon. És az embernek ilyenkor eszébe jut – még akkor is, ha nem izraeli és soha nem is lesz az – hogy azok, akik ennyire semmibe veszik a háborúban meghalt katonákat illetve magát az államot is, miért nem költöznek olyan területre, ahol az állam nem biztosít nekik védelmet, sem ellátást, sem utakat, de még mindig a bibliai Szentföldhöz tartozik? Mehetnének példának okáért Gázába.

Az emléknap egyébként csöndes, az utcákon alig járnak, a rádió önmagához képest halk, és annál meglepőbb, hogy naplemente után hamarosan a város megtelik járó-kelőkkel, bulira öltözött fiatalokkal, családokkal, helyiekkel és lelkes amerikaiakkal. Megkezdődik a Függetlenség Napja, és mindenki a tűzijátékra meg a műsorra vár. Az izraeliek számára hatalmas jelentősége van annak, hogy az elesett katonák emléknapját a Függetlenség Napja követi. Ilyenkor, valamilyen módon mégis értelmet nyer számukra ismerőseik vagy ismerőseik ismerőseinek halála. A Függetlenség Napjával egy időben azonban Kafrinban a palesztinok Nakbára gyűlnek össze, arra az ünnepre, amelyen a palesztin menekültekre emlékeznek, akiket a Függetlenségi Háború alatt űztek el otthonaikból, és a felvonulók a visszatéréshez való jogukat követelik. Mellesleg a Nyugati Partról ezen a napon – biztonsági okokból – nincs átjárás Izraelbe.

Mi a Függetlenség Napjának estéjén a Ben-Jehudán sétálunk, Jeruzsálem nyugati városközpontjában. Az ünneplő emberektől alig lehet mozogni, fel-feltűnnek a lufikalapácsok izraeli mintával kék-fehérben, ütögetik vele egymást kicsik és nagyok, és egyikük sem tudja elmondani, mi az eredete ennek a szokásnak. A Cion-teret elhagyva meghalljuk a tűzijátékot, de nem nagyon figyelünk rá. Elérünk az önkormányzat melletti térre, ahol egy hatalmas színpad áll, három transzparens a függetlenség hatvanegyedik évét hirdeti, kék-fehér, és valószínűleg semmiféle formatervezést nem látott, a színpad közepén három előadó ugrál, úgy tűnik, eddig még nem énekeltek együtt, és a Budapest Tévé is megszégyenítené őket minőségben, nem beszélve bármely vidéki község falunapjáról, de a jeruzsálemieket mindez nem érdekli: egyből és szégyenérzet nélkül táncra perdülnek, körökbe szerveződnek, és jól érzik magukat. Felhőtlenség és vidámság uralkodik a téren minden számunkra furcsa körülmény ellenére.

Engem az itteni ünnepek alatt általában egy kérdés foglalkoztat a szirénás csendet megszegőkön való szenvedélyes bosszankodásom mellett és ellenére: bár látom, hogy az ünnep itt is megosztja az országot, bár látom, hogy a politika magától értetődően itt is maga mellé próbálja állítani a nemzeti ünnepeket, és az izraeli arabok mindenből kimaradnak, és a szélsőségesek provokálnak – de itt mégis száz emberből kilencvenkilenc két percre megáll. Gondol magában amit gondol, de megáll. És tudom, hogy Kelet-Jeruzsálemben nem állnának meg, de engem ez akkor is megragad. Mert mi lenne az az ünnep, az az emléknap, amiért Magyarországon egy évben háromszor két percre például a Kálvin téren mindenki, az emlékezés és az ünnep szükségességében egyetértve, vagy azt tiszteletben tartva tényleg megállna?

A sajtó a soa emléknapján

A Holokauszt emléknapján a sajtót olvasva hagyományosan az emléknaphoz kötődő témákat találhattunk: a még élők soa-történeteit és megható visszaemlékezéseit egyrészt, és felmérések ismertetését másrészt, amelyek minden tudományos evidenciájukkal kimutatták, hogy a túlélők arányaiban Izraelben tudták legjobban feldolgozni a traumát, nem pedig Amerikában, Ausztráliában vagy bárhol másutt. Majd például Yair Lapid megindító ynetes cikkében elmondta, hogy Bela (vagy valószínűleg inkábba Béla) nagyapa győzelme Hitler felett az a nyolc utód, akik a nagyapa szörnyű halála ellenére ma is élnek, illetve hogy a nagyapa tanítása, miszerint „Soha ne engedd, hogy hóban halj meg csak azért mert zsidó vagy” milyen győzedelmes módon fogadtatott meg unokái által, akik egy hómentes országban élnek. Én egyébként többször láttam havat Jeruzsálemben, de ez valószínűleg nem számít, és nem is hiszem, hogy érv lenne egy szép költői kép ellen. Az újságokban további vitaindító kommentárok hangzottak el arról, hogy van-e értelme egyáltalán az emlékezésnek, illetve kiderült, hogy a szélsőséges rabbi, Zalman Melamed arra bátorítja a zsidó fiatalokat, hogy ne menjenek el Lengyelországba a koncentrációs táborok helyét meglátogatni, mivel az egy „antiszemitizmussal teli, tisztátalan ország”. A hírekből megtudhattuk még, hogy a szélsőséges anticionizmusáról híres ultraortodox Neturé Karta tagjai a kétperces szirénaszó alatt gyaloglással demonstráltak az állami ünnep ellen, kifejezve ezzel, hogy a holokauszt emléknap csak a cionista rezsim találmánya, és megtartása a rezsimmel való lepaktálással egyenlő. (Ugyanennek a Neturé Kartának a képviselői ülnek egyébként egy asztalnál Mahmud Ahmedinejaddal, Irán elnökével, amikor az sajtóértekezletet tart.)

Facebook Comments