Medúzák vasbetonszerkezettel

Meduzot (Medúzák)
Izraeli film Etgar Keret novellájából, héberül, magyar felirattal.

Istenien indul, komolyan. Az első 25-30 percben az az illúzióm támad, végre egy jó izraeli filmet nézek. Több szálon futó események, csetlő botló pincérnő egy rakás komplexussal meg egy expasival. Biztosítós hölgy, karakán fotóslány ordító főnökkel, elfoglalt színésznő egy végtelen türelmű filippínó ápolónővel valamint zsörtölődő és elhanyagolt jiddise máméval (minden jiddise máme elhanyagolt, de ő tényleg). Van még menyasszony, WC baleset következtében kiment bokával, emiatt füstbement nászúttal és orosz, tehát kisebbrendűségi érzéssel küzdő férjjel. Később, egy tel avivi szállodában csatlakozik be a történetbe egy látványos, de kissé viharvert írónő is.

A történetek időnként összekapcsolódnak: pincérnő a fotóslánnyal és ordító főnökkel, orosz férj az írónővel, filippinó ápolónő jidise máméval, pincérnő biztosítós nővel stb. Amíg ez az utcán történik és hétfő-kedd-szerdán, működik a dolog.

Aztán kisétál egy mindig vizes hajú kislány a tengerből, hallgat, követ, öltöztetik, eltűnik, keresik, nem találják, gyerekkorba mennek vissza vele meg általa, onnantól olyan az egész, mintha váratlanul egy pszichoterapeuta kanapéján ülnénk, minden néző megígéri magának, hogy törődik vagy törődni fog – lányával biztosan. Ifjabbak a színésznő- jidise máme vonalon gondolatban anyjukkal lesznek elnézőbbek.

A baj az, hogy a filmen is pont ez történik. Valószerűtlen megnyílások, másik felé fordulások, szolidariti és szeretet üti fel a fejét a vásznon. Nem gej nagyon, (izraeli mércével egyáltalán nem) csak sok.

Az egyetlen vonal a frissházas konfliktolás, amit nem spiláztak túl. Helyes, amikor féltékenységi roham után orosz férj békülékenyen nosztalgiázni próbál, mire ifiasszony csak azt nyafogja: „de lefeküdtél vele?”

A történet az első 30 perc után túlszerkesztett lesz: egyre több az összefüggés az önálló egységek között. Elszórnak egy csomó csehovi pisztolyt, és kivétel nélkül mindet elsütik. A véletlen mint ilyen, teljesen értelmét veszti és az egész sztoricsokor egy nagy-nagy kirakósjáték lesz. Puzzle rajongók élvezni fogják.

Filippínó nőt film végén kis hajóval és a fényképről megelevenedő fagyis bácsit a strandról (ld. nyitóképen) kiszavazom.

A címet képtelen vagyok megfejteni. A medúza emlékeim szerint kissé szétfolyó állat, többsége víz, lábszerű képződményei kuszán állnak, és ha az állatot kidobja a tenger olyan, mint egy elejtett koszos papírzsebkendő. Asszocikkal próbálkozva: a történet (túl)struktúráltsága inkább pókhálóra emlékeztet, ha tengerhez ragaszkodunk, vízipók hálójára. Ha a tengerből kijövő kislányra utalunk, akkor lehetne “sellőcske”. De medúza?

Egyébként végig a filmen szépek a képek, egyszerű a nyelvezet. A Vörösmarty moziban még adják.

Sturovics Andi

Ausztrics Andi: Medúzák

A Lama Films (Izrael) és a Les Films du Poisson (Franciaország) közös produkciójában született meg Etgar Kelet és Shira Geffen közös filmje. A 2007-es Izraeli Filmfesztiválon négy díjat elnyert film többek között a legjobb rendezésértt járót is megkapta. A történet egy többszereplős szociokaland, ami találkozásokon, egymásra érzéseken alapuló, hétköznapi események sorozata a mindennapi életünkben. Ahol a folyamatos probléma a kommunikáció, egymás megértése, midazok a helyzetek, amiket már magunk is átéltünk, vagy egy barátunk, és ha nem is, biztosan hallottunk már hasonlót. Ennek különböző variációi a filmben felvonultatott személyes történetek:

Bátia néha szép és szomorú, néha kócos, slampos, magába forduló, de mindig magányos A fiúja elhagyta, az anyja egy zsarnok, az apja pedig egy nála fiatalabb lánnyal él együtt. Senki nem mutat felé igazi szeretet, rokoni kapcsolataiban csak a kötelesség vezérelt szeretetet kapja meg.

Az idős hölgy és lánya között a kapcsolat konfliktusokkal teli. Nagy az elvárás, kevés az őszinte elismerés. A szeretet kitöltése csak egy sor egymásra mutogatás, hogy te nem vagy elég jó, te nem teszel értem semmit, majd mély üresség, vágy az ölelésre. A fotós lány nem szereti a konvencionális pillanatokat, az egyszerű emberi helyzeteket keresi, az őszinte, igaz pillanatokat. De nem tud részt venni benne, örök megfigyelő.

A friss nászutasok nehezen csiszolódnak össze, a konfliktusok szaporodtával egyre nagyobb a csend. Közbelép egy femme fatale, aki nem is igazából az, csak egy gyenge, magányos nő, aki az ideális öngyilkosságra készül.

A gyermek, aki mindig vizes és nem hajlandó levenni az úszógumiját.

A filippinó hölgy, Joy, aki a jobb élet reményében érkezett Izraelbe, hogy családját támogassa. Nem érti a körülötte zajló eseményeket, egy idegen világban van, mindannak hiányával, amit eddig megszokott, szeretett.

A sok ember sorsa egy ponton összefonódik, néha csak egy egymásra pillantás erejéig, néha majdnem egy életre. Nap, mint nap elmegyünk egy csomó ember mellett, sorban állunk velük a postán, szolgáltatásokat igénylünk, együtt dolgozunk, vagy néha csak egymás szemébe nézünk és haladunk tovább. Nem tudhatjuk, hogy kivel hoz össze a holnap, mennyit fog számunkra jelenteni, és hogy mi lett volna, ha korábban vagy később találkozunk. Sose lehet tudni, és ez az élet szépsége, annak a meglepetése, hogy a sorsunk teljesen megváltozhat akár egy pillantás révén. A boldogságtól ordítani (eredetileg: Happyness, rendezte: Todd Solonz) film jutott az eszembe, ami a boldogság szó jelentésének és értékének mai rajzolatait ragadta meg, ezzel szemben itt a magányt látjuk viszont a főszereplőben, a csend és kilátástalanság fájdalmas pillanatait. Mindkettőben ugyanzt a keresést és válaszok utáni kutatást követhetjük nyomon, ami minket is aggaszt. Batia kitörésektől mentesen próbál a saját láthatatlanságától szabadulni, elmélyed önmagában és keresi a választ, hogy miért ez történik, miért itt van, és miért mindezt ilyen egyedül.

A válasz pedig megszületik, kissé szürreális módon, de nem happy end, nem hatalmas katarzis, hanem csak egy megoldása, egy lehetősége annak, hogy milyen módon, mikor és hogyan találhatunk önmagunkra a sors fintora által.

A mindennapjainkat hol elragadja, mint egy édes hullám, s ringat, annyira, hogy észre sem vesszük, milyen jó, néhol nyomorulttá teszi a szerelem. Sokszor nem mondunk ki dolgokat, majd a következőket meg már azért nem, mert az elözőeket sem tettük, így nincs kontinuitása az egésznek. Az elhidegülés pontról pontra következik be, de megtörténhet pár nap alatt, hogy akit eddig szerettünk, már nem is tudjuk, kicsoda valójában. És végül jön a triviális kérdés, megcsaltál, megcsalnál?! Az ifjú házasok története szintén egy kis sziget a Medúzákban, ami egy egyszerű emberi kapcsolaton alapuló helyzetszituáció, mégis jobban megérint, vissza-visszaköszön.

A film se nem szépít, se nem nyomaszt jobban annál, mint ahogy maga a valóság is tud, nem repülök el a boldogságtól a mozit elhagyva, de nem is vágom fel az erem.

Egyszerűen csak jobban érzem magam, hogy másoknak is vannak magányos pillanatai, furcsa, megmagyarázhatatlan érzései. Helyzetek, amit bármennyire szeretnék újra és újra átélni, nem sikerül, mert már elmúlt és ez az ami fáj, másrészt meg ez az amire érdemes emlékezni.

rendező: Etgar Keret, Shira Geffen
forgatókönyvíró:Shira Geffen
zeneszerző: Chistopher Bowen
operatőr: Antoine Héberlé
Keren: Noa Knoller, Batia: Sarah Adler, Tamar: Tsipor Aizen, Relly: Bruria Albek, Galia: Ilanit Ben Yakov, Eldad: Assi Davan