Etgar Keret: AZ ÉN EMBEREM

Etgar Keret: AZ ÉN EMBEREM

- in Könnyű
975
keret

Amikor Rut kijelentette, hogy szakítani akar, tisztára sokkot kaptam. Alighogy megérkeztünk a taxival a háza elé, kiszállt a járda felőli oldalon, és közölte, nem akarja, hogy fölmenjek hozzá, nem is nagyon akar beszélni erről, és főleg azt nem szeretné, ha még egyszer az életben hozzászólnék, még egy BÚÉK-ot vagy egy „boldog szülinapot” se, ezek után pedig akkora erővel vágta be a taxi ajtaját, hogy a sofőr utánakáromkodott. Totál dermedten ott maradtam a hátsó ülésen. Ha veszekedtünk volna előtte vagy ilyesmi, esetleg jobban fel lettem volna készülve erre, az este azonban igazán jól sikerült. A film egy kicsit szar volt, de egyébként tényleg tök nyugisan telt minden. És egyszercsak ez a monológ, meg az ajtó becsapása, és paff! Az egész együtt töltött elmúlt fél évünk kútba esett.

– Na, mi legyen? – kérdezte a sofőr a visszapillantó tükörben. – Hazavigyem? Van egyáltalán otthona? Vagy elvigyem a szüleihez, a barátaihoz? Nyilvánosházba az Allenbyre? Maga a főnök, maga a király.
Fogalmam se volt, mihez kezdjek, csak azt tudtam, hogy ez így nem fair, miután Hillával szakítottam, megfogadtam, hogy senkit nem engedek annyira közel magamhoz, hogy ilyen sebet üthessen rajtam, s akkor feltűnt Rut, és minden olyan jó volt; egyszerűen nem érdemeltem most meg ezt.

– Igaz is – dünnyögte a sofőr, miközben leállította a motort és hátradőlt az ülésen –, minek menni bárhová, ha itt olyan kellemes. Ami engem illet, a számláló ketyeg.
Ebben a pillanatban a következő címet közölték az adóvevőn: Zsidó Hadosztály útja 9. Ki van a közelben. Ez a cím… ismerős volt valahonnan. Olyan mélyen vésődött az emlékezetembe, mintha kalapáccsal verték volna be oda.

Amikor Hillával szakítottam, ugyanez játszódott le a taxiban. Egész pontosan abban a taxiban, amely a repülőtérre vitte. Közölte, hogy ez itt a vége, és azóta valóban nem is hallottam felőle. Akkor is alig tudtam megszólalni, ott álltam, mint egy hülye, az Amszterdam sugárút közepén. De ez a cím… akkor is ugyanezt a címet hallottam, mielőtt a taxi továbbindult: Zsidó Hadosztály útja 9. Persze lehet, hogy véletlen volt, de szóltam a sofőrnek, hogy vegye az irányt. Tudnom kellett, mi van ott. Abban a pillanatban, amikor odaértünk, egy másik taxit láttam elhajtani, benne pedig egy kis gyerek- vagy csecsemőfej körvonalait hátulról. Fizettem a taxisnak és kiszálltam.

Kertes ház volt, bementem a kapun, odasétáltam a ház ajtajához, és csöngettem. Elég későre járt, fogalmam se volt, mit csinálok, ha valaki ajtót nyit, mit mondok neki. Nem volt ott semmi keresnivalóm, pláne nem ilyen tájt. De annyira dühös lettem, hogy egyáltalán nem érdekelt, még egyszer megnyomtam a csengőt, hosszan. Majd tiszta erőmből dörömbölni kezdtem, mint a katonák a filmekben, amikor házról házra kutatnak valaki után, de senki nem nyitotta ki. A Ruttal és Hillával kapcsolatos gondolataim kezdtek összemosódni a többi szakításom emlékképével, és az egész egyetlen masszává sűrűsödött. De valami nem hagyott nyugodni ebben a házban, ahova nem engedtek be. Elkezdtem körbejárni, hátha találok egy helyet, ahonnan bepillanthatok. A háznak nem volt ablaka, csak egy hátsó ajtaja, üvegablakkal. Megpróbáltam benézni, de semmi sem látszott belül. Hiába erőlködtem, a szemem nem volt képes hozzászokni a sötéthez, úgy éreztem, minél tovább próbálkozom, annál feketébb az egész. Szinte bediliztem. Egyszercsak azon kaptam magam, hogy fölemelek egy követ, bebugyolálom a pólómba és betöröm vele az ablaküveget.

Bedugtam a kezem, és vigyázva, hogy meg ne vágjam magam, belülről lenyomtam a kilincset. Beléptem, és óvatosan, nehogy megbotoljak valamiben, a villanykapcsoló után tapogatóztam. Amikor megtaláltam, halvány sárga fény árasztotta el a szobát. Az egész óriási szobában egyetlen körte világított. Ennyiből állt az egész: egyetlen hatalmas, bútorozatlan szoba, tátongott az ürességtől. Az egyik falat leszámítva, amit teljes egészében különböző nők képei borítottak, egyik-másik keretben, a többi csak simán fölcelluxozva. Mindet ismertem. Ott volt köztük Roni, akivel a hadseregben jártam, Daniella, aki még a gimi alatt volt a barátnőm, Stephanie, aki a kibucunkban volt önkéntes, és Hilla is, ott volt a falon mind, a fal közepén pedig, finom aranykeretben, Rut mosolygós képe. Leoltottam a villanyt és leültem egy sarokba. Nem értettem, ki ez az ember, aki itt lakik, miért csinálja ezt velem, és hogy sikerül mindig mindent tönkretennie. Aztán egyszerre minden világossá vált: ezek a váratlan szakítások, amikor Alma, Hilla vagy Rut elhagyott, soha nem kettőnkről szóltak, hanem őróla.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire megérkezett. Először egy kocsit hallottam, amint elhajt a ház elől, aztán őt, ahogy benyit az első ajtón, majd újra világos lett a szobában, és ott állt előttem mosolyogva, ez a faszkalap csak bámult rám és mosolygott. Alacsony volt, akkora, mint egy gyerek, hatalmas, szempillák nélküli szemekkel. A kezében műanyag iskolatáskát tartott. Amikor fölemelkedtem a sarokból, olyan betegesen vihogott, mintha most kapták volna el, és megkérdezte, hogy kerültem ide.
– Ő is elhagyott, mi? – mondta, amikor már ott álltam mellette. – Ne vedd a szívedre, mindig jön a következő.
Válasz helyett fejbe vágtam a kővel, majd miután elesett, tovább ütöttem. Nem kell a következő, nekem Rut kell, nekem az kell, hogy abbahagyja a nevetést! Egész idő alatt, amíg a kővel ütöttem, csak jajgatott, „mit csinálsz, mit csinálsz, mit csinálsz, én vagyok a te embered, a te embered”, míg végül befogta.

Elhánytam magam. Hányás után olyan könnyű lettem, mint a seregben, amikor hadjárat közben felmentenek a hordágycipelés alól, és egészen könnyű leszel, aminek már a lehetőségét is rég elfelejtetted. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek. És minden gyűlölet, bűn és a félelem, hogy esetleg elkapnak, feloldódott e könnyűségben.

A ház mögött nem messze egy kis ligetszerűség volt, oda dobtam őt. A követ meg a csupa vér pólót elástam a kertben. A következő hetekben mindenütt őutána nyomoztam, a lapokban, a híradásokban, az eltűnt személyekről szóló hirdetésekben, de nem találtam semmit. Rut nem válaszolt az üzeneteimre, az egyik munkatársam pedig azt mondta, hogy látta az utcán egy copfos szőke sráccal, amitől ideges lettem, de tudtam, hogy nincs mit tenni, ő már a múlté. Nem sokkal ezután elkezdtem járni Miával. Már az elejétől annyira oké volt minden, olyan nyugis volt vele, és a korábbi lányokkal ellentétben vele az első pillanattól fogva nyitott voltam, nem próbáltam bebiztosítani magam. Éjjel álmomban néha előjött a gnóm, az a pillanat, amikor a lugasba dobtam a tetemét. Erre fölébredtem, előbb elfogott a rémület, de mindjárt rájöttem, hogy már nincs mitől félnem, ő már nincs többé, inkább megöleltem Miát, és visszaaludtam.

Miával egy taxiban szakítottunk. Azt mondta, érzéketlen vagyok, annyira nem vágok semmit, hogy ha a világ legnagyobb szenvedése szakadna rá, azt se venném észre, mert ha én éppen jól érzem magam, akkor azt hiszem, hogy neki is jó. Közölte, hogy csomó problémánk volt már, amikre ügyet se vetettem, majd sírni kezdett. Meg akartam ölelni, de elhúzódott, és kijelentette, hogy ha ér még számomra valamit, hagyom elmenni. Nem tudtam eldönteni, hogy utánamenjek-e, próbáljam-e még meggyőzni, amikor az adóvevőn a következő címet közölték: Függetlenségi Háború útja 4. Szóltam a sofőrnek, hogy vigyen oda. Mire megérkeztünk, már ott állt egy másik taxi, amibe egy ölelkező pár szállt be épp, korombeliek lehettek, tán kicsit fiatalabbak. A sofőrjük mondott valamit, amin nevettek. Továbbmentem a Zsidó Hadosztály útja 9-hez. Próbáltam megtalálni a tetemet, ahová hajítottam, de sehol nem volt. Az egyetlen dolog, amit találtam, egy rozsdás dorong volt. Fölemeltem, és elindultam a ház felé.

Az ugyanolyan volt, mint a múltkor: mindenütt sötét, a hátsó ajtó ablaküvege betörve. Bedugtam a kezem, és vigyázva, hogy meg ne vágjam magam, belülről lenyomtam a kilincset. Egy pillanat alatt megtaláltam a villanykapcsolót. Minden ugyanolyan üres volt, kivéve a falon lévő képeket, a törpe undorító táskáját és egy ragacsos fekete foltot a padlón. Végignéztem a képeket, ott volt mind, ugyanabban a rendben. Ezután kinyitottam és átkutattam a táskát. Egy ötvensékeles, egy félig elhasznált jegytömb és egy szemüvegtok volt benne, meg egy kép Miáról. A képen copfos haja volt, kicsit magányosnak látszott. Hirtelen felfogtam, mit mondott a gnóm, amikor megöltem – hogy mindig jön a következő. Megpróbáltam elképzelni őt azon az éjszakán, amikor Ruttal szakítottam, elmegy valahová, visszatér a képpel, valahogy gondoskodik róla, hogy megismerkedjem Miával, ahogy arról is gondoskodott, hogy az összes többi lánnyal megismerkedjem. Csakhogy ezúttal is sikerült elbasznom a dolgot. És Mia most elment, és többé korántsem biztos, hogy jön a következő, mert meghalt az én emberem, saját magam öltem meg őt.

 

Pályi Márk fordítása

Facebook Comments