MARADUNK ITT, NEVE IS VAN

Kroó Anita Budapestje

 
 
Abban az évben, amikor a Moszkva tér már csak az emlékeinkben létezik, egy fiatal kortárs festő képein időutazásra indulunk. A vásznon ismerős tájak jelennek meg: néha csak sejtjük, hogy jártunk már itt, néha pedig biztosan tudjuk, hiszen minden nap itt találkoztunk iskola után, az óra alatt. A képeken azonban már megállt a mutató; az elmosódó betonfalak egy távoli jelenből üzennek, ami után számtalan másik pillanat jött, és elsodorta a megfestett időt. Első látásra úgy tűnhet, Kroó Anita panelházakat fest, de valójában inkább a saját emlékeit – egy sosemvolt szocreál Budapestet, ahol mi is ott élünk.
 

 
Az emlékezet témája a diplomamunkájában jelent meg először: az Életnagyságú memóriajáték című installáció festménypárjain különböző emlékek tágabb és szűkebb perspektívái láthatók, a néző feladata, hogy összepárosítsa a részleteket. Ágyneműk, üvegajtók, távirányítók, amiken ott van a művész keze nyoma, és fordítva, a nyomuk ott maradt a művész kezén, irányt szabva a további ecsetvonásoknak. A szocialista épületek is itt tűntek fel először, megidézve a nagyszülők lakótelepi lakását, ahol Anita sok időt töltött gyerekkorában. „Először mindig egy vizuális probléma kelti fel az érdeklődésem, mint itt a betonfalak rideg esztétikája. Utána elindulok a nyomában, és szép lassan kirajzolódik az összes ehhez kapcsolódó kérdés és történet.”

Az eltűnőben lévő szocialista Budapest megörökítésével Kroó Anita hirtelen a szélesebb közönség számára is fontos történetekhez nyúlt: amikor először megfestette a Moszkva téri metróállomás legyezőépületét, a tér éppen a névváltoztatás átmeneti állapotában lebegett. Anitát először az épület különleges formája fogta meg, ahogy a Köztársaság téri modernista lakóház esetében is, de a városi térben zajló politikai történések új jelentésekkel ruházták fel a festményeket. „Nagyon furcsa érzés, ahogy a fejünk fölött átnevezik a gyerekkorunk óta ismert tereket. Ilyenkor úgy érzem, mintha valami nálam magasabb erő beférkőzne az emlékeim közé, hogy megpróbálja átírni őket.”
 

Kroó Anita festményein megmenekülnek az eltűnő város részletei. Budapest az átnevezéseken túl is fénysebességgel változik, az elmúlt évtizedek sokszor lesajnált térbeli örökségét fokról fokra eltörli az utcákról az új kor építészete. A rendszerváltás környékén vagy azelőtt születettek számára ez az otthonosság elvesztését is jelenti – így válik különlegesen fontossá egy zebra a Kossuth téri metrókijáratnál, vagy az orvosi egyetem Nagyvárad téri toronyháza, hiszen lehet, hogy jövőre már csak a hűlt helyüket találjuk. Az emberi alakok feltűnő hiánya ellenére a festmények az emberi lét legmélyebb rétegeit kutatják: helyeket mutatnak, a szereplők pedig mi vagyunk, akik saját testünkkel írjuk bele a történeteket a közös térbe. A kollektív és a személyes emlékezet magától értetődően kapcsolódik össze Kroó Anita képein: „Nem szeretnék semmilyen konkrét üzenetet megfogalmazni: ezek mind a saját emlékeim, amiknek számtalan jelentése van a többi ember számára. A képzőművészet mindig is arra törekedett, hogy ezt a sok jelentést egyszerre fejezze ki.”

Következő, In Concrete című sorozata a városképekhez hasonlóan egy izgalmas vizuális jelenségből, a félbehagyott budapesti építkezések betoncsontvázaiból indul ki, hogy rövid úton a kortárs városfejlődés meghatározó kérdéseinél találja magát. „Vonzottak ezek a szerkezetek, mert olyan, mintha lemeztelenítenénk a házakat: a homlokzat mögött az épület legbelső valósága jelenik meg.” A meztelen betonfalak azonban túlmutatnak önmagukon: egy ingatlanbefektetők és globális pénzmozgások által vezérelt város képét festik a néző elé, ahol egyik pillanatban új negyedek emelkednek a semmiből, a következőben pedig magukra maradnak egy pénzügyi válság nyomán. A félkész szerkezetek és a szocialista épületek nem csupán szürke geometriájukban rokonok: mindkettő magában hordja a nagy álmot, ami létrehozta, és vele együtt annak bukását. Így a képekből helyenként sugárzó melankólia nem tűnik a véletlen művének. „Nagyon sokféle reakciót kapok: volt, aki a Moszkva téri legyezőről azt mondta, ha nem ismerné a környezetét, akár tóparti villa is lehetne valahol.”
 

A legújabb sorozatban még egy nyugtalanító elem kerül az épületek mellé: megjelennek a kültéri és beltéri úszómedencék, kortárs villák és egyéb, beazonosíthatatlan terek részeként. „Beírtam a Google képkeresőjébe, hogy dream houses, és ezeket adta ki. Ironikus, hogy ezek a magazinokban is látható álomházak milyen üresek és kietlenek, és bennem a medencék is ugyanilyen érzést keltenek.” A villákkal messze kerülünk az egykor létező szocializmus valóságától, de az emlékek velünk maradnak: rettegett iskolai úszásórák, az edző ideges sípolása, Petya nagymamája a Moszkva tér film végén, amint békésen ússza a hosszakat, amíg ő maga is emlékké nem válik… A város minden lakója számára tele van ehhez hasonló hűlt helyekkel. Ha valaha elveszett budapesti pillanatok után kutatnánk az emlékeink között, jó esély van rá, hogy Kroó Anita festményein megtaláljuk.