KINEK A SZAVA A VOX POPULI? II.

KINEK A SZAVA A VOX POPULI? II.

- in Kiemelt, Könnyű
809
kalapacs

Nyelv, baloldaliság, munkáskultúra és a Népszava-jelenség a két világháború közötti Magyarországon (2. rész)

Konok Péter cikkének folytatását olvashatjátok.

Az 1920-as évek elejéig – az 1918-1919-es intermezzót leszámítva – a „progresszív” értelmiség és diákság sem került jellemzően közvetlen kapcsolatba a munkások mozgalmával, pártjaival (bár voltak ilyen törekvések, de a radikalizmus lehetőleg nem kért az MSzDP-ből). Az 1920-as évek első felében mindez megváltozott.

Helyet kért a radikálisok és a munkásfiatalok egy új nemzedéke, miközben a korábbi nemzedék hangadó része illegalitásba vagy emigrációba kényszerült.

A háború és a forradalmak előtti munkásmozgalmi paletta kiszélesedett, és a mozgalom öntudatát egyre inkább a szociáldemokrata párt és a kommunista párt (többnyire amúgy a kortársak által is túlreagált) küzdelme határozta meg. Ez a küzdelem természetesen nem elsődlegesen a pártokon belül folyt; főleg azokban a munkásszervezetekben voltak az ütközőzónák, amelyek korábban magától értetődően a szociáldemokrácia terrénumai voltak, ám az új helyzetben a kommunista beszivárgás és propaganda elsődleges célpontjaivá lettek. Az MSzDP vezetése igyekezett újrabiztosítani befolyását ezekben a szervezetekben, amit a tagság egy része – és főleg a fiatalok – egyre hevesebben elutasítottak.

 

 

Az 1920-as évek elejétől kezdve szinte az összes ilyen munkásszervezetben – az Alkoholellenes Munkásszövetségben, a Munkás Testedző Egyesületben, a Természetbarátok Turista Egyesületében, a szakszervezeti munkásotthonokban, a munkáseszperantistáknál, stb. – egyre növekvő igény jelentkezett a pártoktól való nagyobb függetlenségre, ami ugyanakkor korántsem jelentett apolitikusságot. Annak a jele volt ez, hogy a korábbi normatív képviseleti politika mellett, amely a munkások saját aktivitását csupán afféle kiegészítőként szemlélte, és a politikai cselekvést elsődlegesen a párt és a munkahely (a szakszervezet) tereibe helyezte, kialakult egy primer politikai aktivitás igénye, amelynek az addigi magánszférát (vagyis a szabadidőt) és annak tereit mozgósította és tette kollektívvá. Előtérbe került az önkéntes és önszerveződő aktivitás, amely örömet talált a közösségiség megélésében és közvetlen alakításában. Ez pedig új formákat igényelt, az addigi szórakozási szokások újfajta politizálását, az addigi agitációs és felvilágosító rutinok egyirányúságát feloldó újfajta kommunikációt, a politikai keretek elfogadása helyett a keretek folyamatos teremtésének aktusait.

 

 

A politika kitágult, az élet egészét lefedte – a munkásmozgalom egy fontos, fiatal és hangos szelete visszanyerte azt az egykori totális szemléletet, amely a modern nagypolitika huszadik századi egyeduralkodóvá válásával immár végleg eltűnni látszott.

 

Újra megjelent egy olyan forradalmi aktivitás, amelynek egyik fontos eleme a mozgás, amely inkább orális, mint írott, inkább gesztusokban kommunikál, mint szónoklatokban, az érzelmeken és az értelmezés újrastruktúrálásán át akar az értelemre hatni – és ahol a tömeg maga lett a politikai játék színésze és rendezője.

A munkásfiatalok sajátos öntudatra ébredése egybeesett a fiatal értelmiségiek, diákok, művészek egy részének radikalizálódásával. A formák könnyen adódtak: az új érzületeknek csak az avantgárd felelt meg, amelyet a kora-weimari lázban égő Berlinben, a proletárkabarék, az osztályharcos expresszionizmus nyugati fővárosában, és a Proletkultos Moszkvában, a forradalmi konstruktivizmus keleti fellegvárában már sikeresen megtöltöttek az új, totalitásában baloldali politikai tartalommal.

 

A párt- és ideológiai harcok fokozódó intenzitása, az intézményes politika egyre erősödő normatív igényeinek taszító hatása, az alternatív politikai szcéna fokozódó autonómiaigénye, a radikalizálódó munkásfiatalok aktivitása és az új önkifejezési formák keresése voltak azok a főbb kulturális halmazok, amelyeknek széles metszeteiben létrejött a miliő. Ez a világ hozta létre a különféle frakcióharcok és önkifejezési törekvések tereit, hogy néhány lázas éven át az új magyar baloldali kultúrák kialakulásának elsődleges terepe legyen.

 

Ennek a miliőnek központi „intézménye” kétségkívül az akkor már nemzetközileg ismert művész, Kassák Lajos és az ő lapja körül szerveződőd Munka-kör volt,

de kórusok és mozgásművészeti csoportok számára egyrészt a fiatal avantgárd költő, színész, művészeti és politikai tótumfaktum Palasovszky Ödön jelentette a kapcsolatot a munkásfiatalok felé, másrészt Madzsar József, aki bécsi emigrációjából hazatérve az MSzDP baloldali ellenzékéhez tartozott, egyre szorosabb kapcsolatot tartott a KMP-vel, és továbbra is tartotta híres előadásait és vitaköreit, amelyeket azonban – nem úgy, mint a háború előtt – már főleg ifjúmunkások látogattak. A metszéspontot az Alkoholellenes Munkásszövetség jelentette: az 1922-től itt működő szavalókórust Palasovszky instruálta, aki a mozgást nem a szöveg illusztrációjának, hanem az előadás egyenrangú részének tekintette.  Mozgásművészeti kérdésekben Madzsar feleségéhez, Jászi Alice-hez fordult, aki ekkor kezdett dolgozni a Munkás Testedző Egyesület (MTE) ifjúmunkás tornászaival. „Mindenekelőtt az új irodalmi törekvéseknek és a haladó szocialista művészetnek akartunk szállást csinálni” – emlékezett vissza 1964-ben (némileg kétségkívül tendenciózusan) Palasovszky.

 

„De tisztában voltunk azzal, hogy a szocialista színház alapjainak lerakása, a munkásművelődés fejlesztése, felemelése és a baloldali kultúrfront kialakítása – ez mind egymással összefüggő feladat. (…) Az első két emlékezetes előadást Hevesy Ivánnal közösen rendeztük, Madzsar Alice-nak és iskolájának segítségével, az Újpesti Munkásotthonban és a MOSZ-ban.  (…) Később… főleg a kultúregyesületekkel dolgoztunk együtt. Stromfeld Aurél és Madzsar József rendezvényein is részt vettünk a további évek során. A kezdeményezést csakhamar átvették a baloldali szervezetek”.

 

Ebben a miliőben, ahol az MSzDP megtartani, a KMP és a KIMSz kiterjeszteni igyekezett befolyását, a különféle csoportosulások, ad hoc társulások és személyi kapcsolatok is állandó mozgásban voltak. A rendőrségi jelentések – némi nagyvonalúsággal – párezer emberről beszéltek, akik aktívan részt vettek a baloldali kultúra alakításában (vagy inkább termelésében). Madzsar Alice és tanítványai – köztük az MTE tornászából utóbb az Operaház magántáncosává avanzsáló Csányi László – központi szerepet kaptak abban, ahogy a szavalókórusok mozgásba lendültek, illetve az avantgárd és a politikai forradalmiság metszéspontjában a mozdulat új, társadalmi jelentést kapott.

 

A Madzsar-iskola kapcsolati hálóját nem egyszerű áttekinteni egy olyan térben,

amely lényegében maga is néhány állandóan változó csomópont közötti kapcsolatrendszerekben létezett. Palasovszky hatására a fellépések palettája a félig-meddig illegális találkozóhelyeken, a munkás-sporttelepeken való demonstrációktól egészen a polgári, sőt arisztokratikus mozgásiskolákkal közös zeneakadémiai fellépésekig terjedt. Palasovszky és Madzsar Alice tudatosan elválasztották a munkásoknak szánt agitatív, politikai célú bemutatókat és az avantgárd színházat – bár az előbbiek nem jelentették a minőség romlását (legfeljebb az eltérő repertoárhoz igazított eszközöket), és az utóbbi, látszólagos paradoxonként – politikailag valójában nem egyszer radikálisabb volt. Elég összevetni Ernst Toller Palasovszky által mozgáskórusra átírt Géprombolók-ját (ezt a munkásoknak adták volna elő 1929-ben, végül csak a nyilvános főpróbára kerülhetett sor, mert az előadást betiltották), ahol a józan munkásvezetőt, Jimmy Cobbettet, és magát a forradalmat is legyűri az ösztönös lázadó Ned Lud gyűlölete; és Palasovszky avantgárd Zrí-Punaluáját, amely a szabad szerelmet, a féktelen felszabadulást hirdeti, ahol maga a forradalom söpri el a kétségeket és a korábbi, elmúlt forradalmak únt kacatait és vezéreit (ez persze elég egyértelmű utalás volt 1919-re is). Két Madzsar-tanítvány, Róna Magda és Kövesházi Ágnes irányításával alakult meg a Munkás Mozgáskórus, főleg az MTE gárdájára támaszkodva – akik közül feltűnően sok nő vett részt a munkában egy olyan munkásmozgalom keretei közt,

ahol a politikában részt vevők alig tíz százaléka  volt nő: a női nem emancipációjának már a háború előtt meglévő igénye találkozott itt a radikalizálódó politikai célokkal.

Időközben egyre-másra alakultak a különféle szavaló- és mozgáskórusok, a Munka-kör körül, a KMP befolyása alatt álló 100% folyóirat köreiben, a szakszervezeteknél és a munkásotthonokban. Bár a pártpolitikai harcok és a személyes ellentétek függvényében gyakori volt a heves rivalizálás, a kórusok szervezői, tagjai és közönsége számtalan konstellációban fedte át egymást – és lényegében minden kezdeményezésnél találunk Madzsar-tanítványokat. A politikai rendőrség kezdetben kevéssé avatkozott közbe – irányítói úgy vélték, hogy a „kultúrmozgalom” elvonja a fiatal munkásokat a sokkal veszélyesebb pártpolitikától. Az 1930-as évek elejétől azonban egyre inkább azt látták, hogy éppen a kiterjedő, a pártok szűk terrénumait átlépő, radikalizálódó baloldali kultúra jelenti azt a közeget, ahol egy olyan baloldaliság alakult ki, amely már nem tartható kordában a kompromisszumokra mindig kész MSzDP-nél, vagy a kis létszámú, szektás KMP-nél bevált eszközökkel. Előbb az egyes előadásokat akadályozták meg, majd 1933 októberében a munkás- és szavalókórusokat – a „kommunista irányítás és befolyás” vádjával a belügyminiszter betiltotta.

„Tapasztalati tény ugyanis az, hogy a tömegeket sokkal intenzívebb módon és mértékben ragadják magukkal a kórusokban elmondott szövegek, mint a legbriliánsabb szónoklat” – mutatott rá dr. Sombor-Schweinitzer József m. kir. rendőrfőtanácsos, a magyar  politika rendőrség szellemi irányítója. „A bűnvádi eljárás megindításán kívül a kórusok beszüntetését hoztuk felettes hatóságunknál javaslatba. A Belügyminisztérium honorálta előterjesztésünket – kórusok már nincsenek.”

A munkásidentitás kialakulásának (illetve a mentalitás formálódásának) kitüntetett helyei voltak a munkásotthonok, amelyeknek legtöbbször valamiféle könyvtár is fontos eleme volt. A fehérterrort követően az 1920-as évek elején az újra aktivizálódó szakszervezetek és szociáldemokrata pártszervezetek először vendéglőkben tartották összejöveteleiket, ahol a bérelt különteremben sokszor egy-egy, a gyűlés kezdetéig letakart kosár szolgált könyvtárként, ahol régi Népszava-kiadásokat, 1919-es brosúrákat, vagy úgynevezett haladó klasszikusokat lehetett kölcsönözni, valamint szakkönyveket is.

A húszas évek közepétől azután a Munkásotthonok egyre inkább állandó helyet találtak, könyvtáraik is állandóvá váltak, és egyre jelentősebb volt az igény a szocializmus „klasszikusainak” kiadására, az agitációs művekre, de a szépirodalomra és persze a szórakoztatásra is. Bár külföldi baloldali könyvkiadók is adtak ki magyar nyelvű könyveket (a legfontosabb a pozsonyi Práger és a párizsi Monde voltak), illetve a Szovjetunióban is nagy számban jelentek meg ilyen könyvek, ezeket egyre nehezebb volt a határon átjuttatni, így az ilyen igények kielégítése elsődlegesen a Népszava kiadójára hárultak. A kínálat természetesen nem csupán a keresletet, hanem az MSZDP aktuális politikai orientációit is követte.

 

Illegálisan persze sok, szovjet nyomású, illetve a Monde és a Práger kiadásában megjelenő könyv jutott át a határon – ezek terjesztését belügyminiszteri rendelet tiltotta ugyan, de az efféle intézkedéseket nem volt egyszerű érvényesíteni. A Práger jelentette meg többek között a Svejket (Karikás Frigyes fordításában), Taraszov-Rogyionov mozgalmi bestsellerjét, a Csokoládét, Ehrenburg, Čapek, Egon Erwin Kisch, John Reed stb. könyveit. A szovjet kiadók inkább az emigráns magyarok írásait jelentették meg (kivéve, amint azt tudjuk, Sinkó Ervin óriási kulcsregényét, az Optimistákat), illetve utóbb Gladkov, Panfjorov „termelési regényeit”. Az ilyesféle irodalom tiltása ellenére ezek a könyvek meglehetősen elterjedtek – alig volt olyan, úgynevezett „kommunista per”, a munkásotthonok könyvtáraiban tartott vizsgálat, ahol egy-két ilyen kötet elő ne került volna a tárgyi bizonyítékok között, de sok kötetet – más könyvek borítójába kötve – még a börtönökbe is bejuttattak a rokonok, vagy éppen a Vörös Segély.

 

A követett, illetve praktikus módon a követhető külföldi mintákra a mediátor és normatív politikai pártok szándékain és lehetőségein túl a befogadó baloldaliak társadalmi pozíciója (illetve műveltsége) is hatással volt.

A nyelvtudásban – amint arról már szó esett – a német vezetett, de a munkásság jelentős része természetesen egyáltalán nem beszélt nyelveket. A szociáldemokrácia ilyen szempontból jobb helyzetben volt. Oroszul ugyanis – ami a kommunisták számára a legfőbb referenciát jelenthette volna – a szovjet emigrációból hazatérő pártaktivistákon és néhány értelmiségin kívül szinte senki sem beszélt. Természetesen a szovjet-orosz minta, bár kétségkívül a kétosztatú ellenpolitikai konstrukció egyik pólusát jelentette, korántsem volt akkora súlyú, mint a szociáldemokrata (és különös hangsúlyt sokkal inkább retrospektíve kapott). Ráadásul a (többnyire német nyelvű) klasszikusok azonosak voltak a két munkásmozgalmi irányzat számára. Ugyanakkor az emigrációban, a szovjet állam támogatásával komoly erőfeszítések történtek a szovjet minta finombeállításaira és közvetítésre. (Az összképet csak kevéssé árnyalta, hogy mikor 1933-ban Magyarország felvette a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval, az állam eltűrte a nem direkten politikai – vagy éppen a szovjetrendszer ellenzékének tartott – irodalom kiadását. Így jelenhetett meg a Nyugat kiadásában a Mai orosz dekameron, Ilf és Petrov regényei, Szolovjov Csendháborítója vagy éppen Solohov Csendes Donja.)

 

A Népszava kiadóvállalata rendszeresen könyvkiállításokat rendezett a Munkásotthonokban, illetve Budapesten is. Ezekből, illetve a kiadott könyvek listáiból átfogó képet kaphatunk arról a szociáldemokrata felfogásról, ami ekkoriban a szervezett munkások legnagyobb részének önreflexióira hatással volt. Ezt a képet sokan politikailag megalkuvónak, művészileg konzervatívnak, illetve egyenesen dilettánsnak tekintették, de ez leegyszerűsítés, és leginkább azért rögzülhetett, mert a korszakban ezeket a véleményeket hangoztató kommunista mozgalom (ideértve a KMP-he szervezetileg nem kötődő különféle radikálisokat is) elvárásait vette alapul. Ez a mozgalom azonban az adott időszakban jóval kisebb valódi hatást gyakorolt, mint ahogy az utóbb a munkásmozgalom-történetben kanonizálódott, másrészt pedig maga is meglehetősen sematikus és konzervatív művészeti és esztétikai elveket vallott, hamar kivetette magából az avantgárd kísérletezőket. Ha a korabeli rendőrségi jelentéseket nézzük a Munkásotthonokból elkobzott könyvekről, vagy éppen a Vörös Segély könyvlistáit, akkor azt látjuk, hogy a munkások alapvetően a Népszava könyveihez és brosúráihoz fordultak olvasnivalóért, és a művészetről és esztétikumról folyó viták is sokkal inkább a Népszava és a haladó polgári irodalom (vagy éppen a népiek) között folytak, mint a kommunisták és a Népszava között. A szervezett munkások – és nem elsődlegesen azért, mert nem kaptak mást – a Népszava által megjelentetett realista szerzőket, mindenekelőtt Zolát és Balzacot, vagy a szocializmussal kacérkodó írókat, Jack Londont, Upton Sinclairt, Andersen Nexőt és társaikat olvasták, és többnyire igen elégedettek voltak a Népszava munkásköltőinek őszinte, bár képzettebb fülnek kétségkívül igen hamisan hangzó klapanciáival. 1931 után a Népszava könyvkiadója már – a gazdasági válság miatt – nem is adott ki külföldi szépirodalmat, csak társadalomtudományi munkákat, szakkönyveket és néhány magyar szerzőt, így Farkas Antalt és Kovai Lőrincet.

 

Hangsúlyossá a szociáldemokrata elméleti oktatás vált,

amint azt e meginduló olcsó sorozatok, a Szocializmus Könyvtára, a Szocialista Tudás Könyvtára és a Szociáldemokrata Füzetek is jelezték. Ezzel egy időben, az 1930-s évek közepétől viszont maga a lap pártközlönyből egyre inkább szocialista hírlappá alakult, lazább, sokszínűbb szerkezettel, szétágazóbb tematikával, egyre fontosabb szerepet kaptak a különféle rovatok, a kultúra, az ismeretterjesztés, a politikai hírek tágabb spektrumra terjedtek ki (ritkultak a kongresszusi beszámolók, nőtt a világpolitikai elemzések aránya), és a szépirodalom is mind inkább kimozdult a „népszavás” mozgalmi irodalom keskeny vágányairól – a harmincas évek közepétől már olyan szerzők publikáltak több-kevesebb rendszerességgel a lapban, mint József Attila, Illyés Gyula, Veres Péter, Zelk Zoltán, Sinka István, Móra Ferenc vagy Darvas József. A mozgalmi szervezést nagyrészt az egyre növekvő számú és példányszámú szaklapok vették át. Ezek összesített példányszáma 1936-ban a politikai rendőrség becslése szerint több mint 2,3 millió volt – az egyre inkább fasizálódó hatalom komoly veszélyt látott bennük, és két évvel később az Imrédy-kormány nagy részüket be is tiltotta.

 

Mindenesetre, amint arra a visszaemlékezésekből és a kiadói jegyzékekből következtethetünk, a Népszava kiadásainak az ifjúmunkások és a radikálisok között sem elsődlegesen a kommunista és szovjet irodalom becsempészett példányaival kellett felvennie a konkurenciaharcot (bár sokan említik, hogy milyen óriási kincs volt például Taraszov-Rogyionov Csokoládéja, amely az egyik első figyelemreméltóan merész írás volt a sztálinizmus lélektanáról), hanem a mindent elöntő Nick Carter-ponyvával és hasonló társainak áradatával. Erre a kiadó már 1931-ben érdekes kísérletet tett, bár vitatható módszerekkel és eredménnyel: „Utópista regény! Film regény! Regényszenzáció! Jim Dollár: Mess Mend. A Népszava olcsó könyvei februári kötete.” — Így hirdette a január 18-iki Népszava-Figyelő s megírta még, hogy a könyv proletár detektívregény 125 oldalon, mely az ellenforradalmárok elleni küzdelmet mutatja be Párizsban, az Európai Szocialista Egyesült Államok fővárosában. „A Mess Mendet ismeretlen írója Jim Dollár álnév alatt adta ki német és angol nyelven néhány évvel ezelőtt. — A Mess Mend mindenkinek tetszeni fog” – hirdette a Népszava. Az ember óhatatlanul valamiféle proletárra maszkírozott ponyvára gondolna (amelyet ráadásul éppúgy angolszászra stilizáltak, ahogyan a korszak ponyvaíróinál szokásban volt) – a könyv eredetileg azonban meglepő módon szovjet-orosz, a Szerapion-testvérek nevű, Trockij által „társutasnak” nevezett irodalmi csoporthoz tartozó Marietta Saginyan különös detektívregényeinek egyike volt, amelyeknek több köze volt Ilja Ehrenburg korai írásaihoz, főleg a Julio Jurenitóhoz, mint az amerikai ponyvához. Megjelentetése vélhetőleg tévedés volt a Népszavától, mint ahogy a sajtó rendje felett őrködő belügyminisztériumi tisztviselők is valószínűleg tévedésből siklottak át felette. A képet amúgy tovább árnyalja, hogy a könyv eredetileg nem Párizsban, hanem Péterváron játszódik, és a kiadó alaposan meg is húzta, a szerzőt pedig nem tüntették fel – ez amúgy vélhetően inkább a magyar cenzúra megkerülését célozta, hiszen szovjet szerző esetében jogdíj-problémák nem lettek volna.

Nick Carter szocialista riválisa így, lebutítva nem sokkal volt összetettebb figura amerikai magándetektív kollegájánál.

Ha a Népszava, az irodalmi mellékletek, a naptárak, a szaklapok, a könyvek és a pamfletek világát és a két világháború közötti korszak magyarországi szervezett munkásságának önképe, projektált ideáltípusai közötti összefüggéseket keressük, akkor elég biztos, bár persze meglehetősen általánosító képet kapunk. A Népszava-konglomerátum által közvetített munkáskép az öntudatos, munkájára büszke, fegyelmezett, józan és puritán közösségi embert jelenítette meg. Ez az ideálmunkás olvasott, vitatkozott, képezte magát, és olyan értékekkel határozta meg magát, mint az igazságosság, a szolidaritás és az egyenlőség. Nem hitt ugyanakkor a „kalandorságban”, az önálló politikai akciókban, a forradalomcsinálásban, a spontaneitásban. Kulturális értelemben formai szempontból konzervatív, tartalmi szempontból progresszív volt, és bár alapvetően a realizmushoz vonzódott, mégis hajlamos volt a nyomor és a szegénység olcsó esztétizálására. Határozottan egy olyan generáció munkásképe volt ez, amely még az 1914-1919-es korszak előtt szocializálódott, de ez a kép azután átöröklődött a háború utáni szervezett munkásságra is.

 

 

Talán Kassák monumentális önéletírása, az Egy ember élete

 

adja a legátfogóbb képét ennek a sajátos dialektikának, ahogy a projektált önkép, a mentalitás és a Népszava-konglomerátum által közvetített ideáltípus egymásra hatnak. Ennek a munkásidentitásnak csak a margóján helyezkedtek el a konkurens és komplementer munkásképek, illetve a mindennapokra, a szigorúan vett politikán túli, mégis átpolitizált világra nézve csak korlátozott hatásuk volt. Azt, hogy az ekkor szervesült szociáldemokrata munkás ideáltípus milyen mélyen gyökerezett, milyen meghatározó volt arra a szociáldemokrata Népszava-kánonra nézve (úgy vélem, joggal beszélhetünk ilyen kánonról), amely azután visszahatott rá, mutatja, hogy még jóval 1948 után is hatott. Az 1960-as és 1970-es évek munkásszociográfiáiban újra és újra feltűnik az öreg, „szocdem szaki” alakja, aki még egy régi, sajátos baloldaliságot, egy már különösnek tűnő szolidaritást és hozzáértést sugároz. Hogy ez a mentalitáskép mennyire volt igaz (a két háború között, és utóbb), nehéz lenne pontosan megítélni.

Az azonban kétségtelen, hogy hatásos volt, szervesen kapcsolódott a szervezett munkások önképéhez, és ilyen tekintetben komoly történelemformáló erővé vált.

Facebook Comments