KINEK A SZAVA A VOX POPULI? I.

Nyelv, baloldaliság, munkáskultúra és a Népszava-jelenség a két világháború közötti Magyarországon

A modern baloldali mozgalmak lényegében kialakulásuk, a 19. század közepe óta a legtöbb esetben valamiképpen nemzetközi, vagy legalábbis a külföldi osztályostársakra, elvtársakra, szaktársakra stb. erőteljesen odafigyelő ideológiáknak tekintik magukat, ezért adott ország adott korszakban működő baloldalára nézve meglehetősen jellemző, hogy milyen nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik, milyen külföldi hatásokra reagál, illetve milyen jellegű mintákat követ. Az efféle vizsgálódások azért is informatívak lehetnek, mivel a baloldaliság főbb irányzatainak többnyire egy-egy nagy, átfogó „anyanyelve” van.

Ezek persze soha nem kizárólagosak, de kétségtelenül jellemzők – olyannyira, hogy az egyes mozgalmi anyanyelvekhez (amelyek ebben az esetben a nyelven túl, afféle sajátos módszertant és narratívát is jelöltek) sokan hajlamosak voltak afféle nemzeti alapú mozgalmi karakterológiát is hozzárendelni. Ismeretes például az a – többnyire Trockijnak tulajdonított – mozgalmi bonmot a szociáldemokratákról, akik a feltételezett német jellegnek megfelelően a forradalom „ösvényein haladnak, ha ki van írva, hogy a fűre lépni tilos”, vagy éppen azok a megfigyelések, hogy a „latin” népek hajlamosabbak az anarchizmusra, az oroszoknak „vérében van az etatizmus” stb.  Természetesen a valóságban az efféle megfigyeléseknek sokkal inkább tágabb társadalomfejlődési okai vannak, ám maguk ezek a sztereotípiák is visszahatottak a mozgalmi valóságra, normatív elemei lettek egy szélesebb nemzetközi diskurzusnak. Ezek a nemzeti sztereotípiák többnyire még az internacionalista munkásmozgalom megszületését megelőzően, a nemzeti munkásmozgalmak 19. század közepi megszületése idején gyökeresedtek meg az egyes országok mozgalmi gondolkodásában.

A legbőségesebb anyagot talán a marxisták és az anarchisták – és nem utolsósorban Marx (illetve Engels) és Bakunyin vitái, amelyek bővelkednek a nemzetkarakterológiai jellegű sztereotípiákban. A manifeszt módon internacionalista munkásmozgalomban (vagyis kb. 1871 és 1914 között) ezek átmenetileg a mozgalmi folklór részeként, afféle másodlagos szövegekként éltek tovább – leginkább viccnek, évődésnek álcázva magukat, hogy azután 1914-ben teljes, sovén előítéletekkel kivert páncéljukban lépjenek ismét a politikai porondra.

A két világháború közötti magyarországi baloldali mozgalmak szempontjából

mindez leginkább abban a formában mutatkozott meg, hogy a közvélekedés (és részben maguk a résztvevők is) a szociáldemokráciát általában német jellegű, eredetű és anyanyelvű mozgalomnak tekintették, míg a kommunizmust (vagyis a bolsevizmust) orosznak, a szintén orosznak tekintett Szovjetunió (vagy a Komintern) nemzetközi hatalmi játszmája részének tartották. Mindezt árnyalta a fasizmus hatalomra jutásáig igen erős németországi kommunista mozgalom hatása, illetve Magyarországon például az, hogy az 1920-as évek végéig a KMP egyik hatalmi pólusa is Bécsben szerveződött meg.

A magyarországi munkásmozgalom német orientációja – amelynek torzító hatására annak idején Szabó Ervin is többször figyelmeztetett – a világháború után tovább erősödött, bár mellette megjelent az orosz orientáció is. Szabó Ervin legszebben a Bevezetés Marx A nemzetközi munkásszövetség első üzenete című művéhez (Szabó Ervin: Válogatott írásai. Kossuth, Budapest, 1958. 282–305.) című írásában boncolgatja a munkásmozgalom nemzeti mintáinak problematikáját. Az írás különösen azért érdekes, mert Szabó éppen Marx és Bakunyin vitájának értelmezésén keresztül ír saját korának mozgalmi problémáiról, és az általa felállított Marx-kép éppen a „német” szociáldemokráciával szemben képviseli a valójában „francia” jellegű, szabói stilizációjú szindikalizmust. 1908-ban írott szövegében egyébként Szabó a következőképpen határozza meg a „német szociáldemokrácia terrénumát”: „…ahol a német marxizmus uralkodik, tehát főként a német birodalomban magában, továbbá Ausztriában, Magyarországon, Oroszországban és a Balkánon.” (283.) Később, amikor Szabó Zoltán 1939-ben, a Magyar Nemzet hasábjain meghirdette az úgynevezett „szellemi honvédelmet”, kapcsolódó emblematikus írásának (amely a török- és Habsburg-ellenes nemzeti hős, Zrínyi Miklós példáján ábrázolta az aktuális dilemmákat) a „Két pogány közt” címet adta – ahol a két pogány természetesen az oroszok és a németek voltak.  Kétségtelen, hogy a magyarországi mozgalom még ekkor is e szerint a kettős vonzáskör szerint orientálódott, bár addigra a német munkásmozgalmat a nácik már kiirtották vagy emigrációba kényszerítették. Ezt a kétpólusú képet persze mindig kiegészítették más, kevésbé nagy hatású vonzások is – részben a mozgalmi alternatívakeresés nyomán, részben a trianoni határokon kívül rekedt baloldaliak esetleges eltérő orientációinak hatására, részben pedig a különféle emigrációk miatt, valamint némileg az angolszász orientációjú baloldali cionista mozgalom hatására is.

Ugyanakkor természetesen a magyarországi mozgalmakat közel sem tekinthetjük pusztán külföldi minták másolásának vagy követésének.

Ezek a mozgalmak és minták egy univerzálisabb nézőpontból főként azért érdekesek, mert egy speciálisan kelet-európai változatot képviselnek: Magyarországon némileg máshová kerültek a hangsúlyok, más leosztások szerint köttettek szövetségek és folytak a belháborúk. Ugyanakkor itt és más kelet-európai országokban is felbukkant a nemzetközi baloldal szinte valamennyi irányzata. Mindez azt mutatja, hogy nem csupán valamiféle „eszmei importról”, nem kizárólagosan transzferekről van itt szó, hanem az adott társadalmak ellentmondásaira adott válasz egyfajta univerzalitásáról is. Ugyanakkor a magyarországi megfigyelő számára a magyar baloldal esetében nyílik a legtágabb lehetőség a miliő megragadására: a köztörténeti háttér (sőt a hangulat) viszonylag jól ismert, ám a csoportképződés mechanizmusa, az a politikai-társadalmi és szociológiai koordinátarendszer, amely szerint az erővonalakat meghúzhatjuk, már korántsem ilyen egyértelmű.

A magyarországi ideológiai alakulatok, a közöttük folyó harcok és szövetségek valamilyen szinten minden sajátosságuk ellenére a világméretű folyamatok modelljeként szolgálhatnak számunkra. Sőt még a „nemzeti” sajátosságok is modellértékűek lehetnek, hiszen tudjuk, hogy bizonyos mértékig valamennyi mozgalom – minden internacionalizmusuk dacára – „nemzeti keretek” között szerveződött. A magyarországi – persze elsősorban budapesti, és azon belül is elsősorban pesti – munkásság önképe a 19. század végig lényegében német (illetve németül beszélő zsidó) önkép volt. A korábbi próbálkozások (így például Táncsics Munkások Újsága, illetve Aranytrombita című lapjai, vagy a különféle szabadidős egyletek) után az 1877-től (két nyelven, németül és magyarul) megjelenő Népszava (Volksstimme) vált a munkásművelődés területén szinte egyeduralkodóvá. Ez különösen 1905-től igaz; ebben az évben lett a lapból napilap, és eddigre már a Magyarországi Szociáldemokrata Párt is amolyan egyeduralkodó szervezet lett a munkásság körében. (A kommunista párt és miliő soha nem szerzett tömeges támogatottságot; az államilag és egyházilag szponzorált keresztényszocialista mozgalmak pedig még annyira sem; a szociáldemokrácia, illetve a hozzá kötődő szakszervezetek ideológiai-szervezeti és életforma-normákat kínáló kvázi egyeduralmát a valamilyen szinten politizált munkások felett csak az 1930-as végére kezdte komolyan veszélyeztetni – a fasiszta, hungarista, nyilas mozgalom.)

Nehéz lenne túlértékelni a Népszava, illetve a Népszava égisze alatt kialakult sajtó- és könyvbirodalom, az ahhoz kapcsolódó munkásművelődési, -szabadidős és kulturális egyletek, vagyis a Magyarországi Szociáldemokrata Párt által működtetett Népszava-konglomerátum szerepét a klasszikus, munkásmozgalom-korabeli munkásság olvasottságának, orientációjának, önképének és identitásának kialakulásában. Szimbolikus, frappáns a lap 1913-es címlapja, ahol az „Itt az írás” című cikk betűire Bíró Kalapácsos

munkásának képét illesztették.  A szöveg és a kép egysége remekül illusztrálja a korszak szociáldemokráciájának felvilágosító, sőt, nyugodtan mondhatjuk, aufklérista hevületét, de ugyanakkor azt az osztályharcos étoszt is, ami akkor a szociáldemokráciát még áthatotta. A magyarországi szociáldemokrácia kezdeteitől a legnagyobb, legáltalánosabb német példát követte. Ennek természetesen megvoltak a veszélyei, amint arra a különféle munkásmozgalmi irányzatok és nemzeti munkásmozgalmi sajátosságok egyfajta szintézisét saját személyében és gondolkodásában is leképező Szabó Ervin is figyelmeztetett, nem ritkán éppen a Népszava hasábjain, de tény, hogy a Népszava és a német orientációjú szociáldemokrácia elválaszthatatlan volt, és magának a lapnak is elsősorban a német SPD lapjai szolgáltak mintául. A bírói figura remekül példázza a szociáldemokrata munkások egyfajta idealizált önképét, pontosabban azt a mozgalmi identitást, amit a szociáldemokrácia megfogalmazott. Az erőt sugárzó, izmos figura (amelynek modellje, némileg ironikusan nem egy munkás, hanem egy valóban exkluzív izomzatú élsportoló, Fischer Tibor világ- és Európa-bajnok birkózó volt) azt a marxi alapú meggyőződést sugallta, hogy a munkásság, az ipari termelők osztálya a modern kapitalista társadalom alapvető, legerősebb osztálya, amely éppen munkaeszközével, tulajdonképpen kapitalista rabságának szimbólumával semmisíti meg történelmi ellenfelét, a munkájából igazságtalan profitot kisajátító burzsoáziát. A kép maga olyan lendületet és optimizmust, felszabadító hitet sugároz, amelynek megértése nélkül ma a korabeli munkásmozgalom sem értelmezhető. Ugyanakkor a figurát szövegre montírozták, a cím: Kölcsey Vanitatum vanitas című verséből vett idézet (bár így kiragadva kétségkívül ellentétére fordítja az eredeti, meglehetősen pesszimista mondanivalót). A szöveg tudást jelent, és a tudás – ahogy azt a német szociáldemokrácia, és általában a II. Internacionálé, illetve az egész munkásmozgalom vallotta: hatalom. A tudás terjesztése, a felvilágosítás egyben az öntudatosodás felé vezető út, a gazdaságilag kizsákmányolt „szegény”, saját sorsát csak egyéni szinten felfogó „cseléd” ezen az úton juthat el a „felismeréshez”, így illesztheti saját létkérdéseit egy tágabb, társadalmi univerzumba. Az 1913-as cikk így fogalmaz: „Persze vannak már munkások, vannak már szegény emberek, akik mindezt felismerik. Ezekben már forr a harag, hogy így kifosztja őket a mai világ. Ezekben keményedik az elszántság, hogy szótlanul már most sem tűrik ezt. S ezek, ha elég sokan lesznek, sehogysem tűrik majd el. Ezek az emberek, a szociáldemokraták nyíltan megmondják, hogy ezt a világot ki akarják forgatni a sarkaiból. … Ha vannak is már sokan, akik mindezt tudják, a legtöbb szegény ember még nem tudja. Vagy legalábbis nem tudja elég jól, nem tudja elég világosan, nem tudja elég harcosan.” Jól tudni, világosabban tudni annyi, mint harcosnak lenni: a pusztán gazdasági szempontjai által meghatározott szegény ezúton válhat az osztály tudatos tagjává. És mivel a tudás, az értesültség és az értelmezés (sőt, a helyes értelmezés) képessége válik az osztály önmeghatározásává, egyik legfontosabb identifikációs jellemvonásává, így az értesülés és értelmezés aktusa egyben a mentalitás részévé is válik. A huszadik század első felének egyik munkásmozgalmi ideáltípusa (a szociáldemokrata ideáltípus) a bölcs, idősebb munkás (az „öreg szaki”), aki tudását, a világban való tájékozottságát és mozgalmi tapasztalatait örömmel, kötelességtudóan adja át a fiataloknak, a kevésbé képzetteknek. Ez az elvek, az értelmezési keretek átadásának aktusa, ahol az „elvtárs” szó eredeti jelentése értelmezhetővé válik. Nem meglepő, hogy a konkurens narratíva az új, kommunista mozgalom kialakulásával jelenik meg, és az „öregek” tapasztalatait maradiságnak és elvtelenségnek beállítva a „fiatal” forradalmiság lendületét és vélt vagy valós kritikai szellemét állítja a középpontba. A Népszava plakátja kiválóan bemutatja, hogy a lap kiknek íródik, pontosabban fogalmazva kiknek a lapja: az öntudatos, a marxi értelemben „osztállyá, azaz párttá szervezett”, olvasó, a világot megérteni akaró munkásoké. Az újság így messze több volt puszta önmagánál, nem csupán elsajátításra szánt sajtótermék, hanem maga is egy mentalitás, az identitás központi része. Már az 1905-ös első napilapszám beköszöntőjében is leszögezik: „Ez a lap nem üzleti kalmárszellem gyümölcse, nem rejtett célok szolgálatára vásárolt, pénzen vesztegetett eszköz! Ez a lap elkeseredett, áldozatteljes küzdelemben, ádáz harcok tüzében hódított diadalmi jelvényt, amelyet az ellenséges bástyák fokára tűztünk ki.” A Népszava előfizetése – a magyarországi szociáldemokráciához tartozás egyik sine qua non-ja – nem egyszerűen a szöveg, vagy akár az ideológia fogyasztásáról szólt, hanem az abban való aktív részvételről, ami által persze maga az ideológia is praxissá válik. Ebben az értelemben a Népszava és olvasói között olyan kölcsönös kapcsolat szervesült, amely egyedülálló volt a kor magyarországi sajtótermékei és közönségük között. A szervezett munkások szükségszerűen Népszava-olvasók voltak, és bár a lapot nem kizárólag ők olvasták, de kétségkívül elsősorban nekik íródott. Mint ahogyan a szociáldemokrata párt és a hozzá kötődő szakszervezeti mozgalom sem úgy tekintett magára, mint politikai vagy gazdasági érdekek kifejezőjére, hanem mint egy társadalmi osztály történelmi céljainak szervezeti konzekvenciájára. A Népszava tehát – a többi, úgymond polgári lappal szemben – étoszt alkotott, életmódbéli kérdéssé vált. Ennek egyik igen fontos jellemvonása volt, hogy munkásolvasói nem úgy tekintettek rá, mint egyszerű olvasnivalóra, hanem mint kollektív tevékenységük, közösségi identitásuk egyik fontos elemére. A korszakról szóló memoárokban rendszeresen felbukkan a Népszava, vagy a szociáldemokrata szaklapok közös olvasásának, megvitatásának élménye. Ezt nem elsősorban gazdasági szempontok indokolták – hiszen a szakszervezeti tagok, a szervezett munkások amúgy is megvásárolták a lapot – hanem főként az a szerep, amelyet a Népszava ezekben a vitákban játszott: a jól értesült, normatív vitavezető szerepét. A „Népszava is megírta” fordulat, ha nem is megfellebbezhetetlen érvet, de mindenképpen súlyos, figyelembe veendő véleményt jelentett a munkások vitáiban, és nem csupán a szó szoros értelmében vett politika területén. E közösségi olvasás nem kizárólag a budapesti, ipari munkásságra volt jellemző. Számos visszaemlékezésben szerepel, hogy a vidéki kubikusok, a gátépítéseken dolgozók, vagy akár a mezőgazdasági munkások, béresek is összegyűltek munka után, hogy a Népszavát közösen felolvasva, a vita résztvevőjévé téve, megvitassák a világpolitika eseményeit, sőt ez időnként – már amennyiben hitelt adunk a munkaadók kétségtelenül elfogult véleményének – nem is korlátozódott pusztán a szabadidőre. A sajtó nagy hatását mutatja, hogy az 1926. áprilisi hevesi megyegyűlésen Boehy György gyöngyösi földbirtokos felszólalásában azt hánytorgatta fel, hogy „a béres mikor a trágyát hordja, akkor is újságot olvas”. Az MSZDP a Népszaván, mint pártlapon, az idegen nyelvű és regionális laptársakon, illetve a legkülönfélébb szaklapokon keresztül, valamint a Népszava Kiadó által megjelentetett könyveken keresztül igyekezett lefedni és aktivizálni a teljes munkásságot. Magyarországon a politikai feltételek miatt kisebb, ágazati szakszervezetek működtek, amelyek számára már 1905-ben 24 szaklap jelent meg, némelyik igen figyelemreméltó, példányszámban, az Építőmunkások Szaklapja például húszezer példányban. Ezeket sokszor olyan munkások is olvasták, akik egyébként a Népszavát nem vették a kezükbe. A szektoriális sokszínűség mellett maga a Népszava – az MSZDP politikájának és indíttatásának megfelelően – igyekezett lefedni az 1919 utáni időszakban, a fehérterror után és a legalitás peremén egyensúlyozó kulturális- és életmód-alternatíva mozgalmakat is, amelyek többnyire a közvetett vagy közvetlen munkásmozgalmi agitáció terepeiként és termékeiként alakultak ki. Ezek egyrészt a klasszikus, 19. század végi munkásmozgalom kulturális örökségei voltak – így az alkoholellenes munkásszövetség, a különféle naturista, vegetáriánus mozgalmak (amelyek egyfajta emancipatórikus felhangot adtak a korszakban divatos számtalan féle ezotériához), illetve lehetőséget adtak az agitációra, infrastruktúrát vagy eszközöket biztosítottak a mozgalmi aktivitás számra, mint a különféle természetjáró- és tornaegyletek, a dal- és szavalókórusok, a mozgásművészeti körök vagy a munkáseszperantisták. A Népszava az 1930-as évek elejéig-közepéig – bár saját kulturális alapvetése inkább józan és határozottan puritán volt – meglehetősen nagy teret biztosított az efféle kezdeményezéseknek, még ha ezek időnként sajátos konfliktusokat is okoztak, például a nudizmus népszerűsítése miatt, ami nem csak a hatóságokat és a polgári közvéleményt, de az idősebb munkásokat is felháborította, vagy amikor az Alkoholellenes Munkásszövetség komolyan nekiment a Népszavának, mert a lapban sörreklámok jelentek meg. Ám a komplementer mozgalmi alternatívákhoz való pozitív hozzáállás csak akkor kezdett megváltozni, amikor az MSZDP egyre inkább azt látta, hogy ezekben az úgymond, avantgárd szerveződésekben túl gyakran válnak hangadóvá a kommunisták. Ez nem is volt igazán meglepő, tekintve hogy az ilyesfajta kezdeményezések sokkal inkább a már 1919 után szocializálódott, fiatal munkásgenerációkat vonzották, illetve a radikális diákokat és művészeket, akikre kevésbé volt hatással az MSZDP és szakszervezetek képviselte, a Népszava által közvetített, formailag időnként meglehetősen konzervatív, politikailag pedig egyre inkább túlságosan óvatosnak tekintett mozgalmi mentalitás. Persze kétségtelen, hogy a munkásművelődés (illetve a baloldali politizálás nem nagypolitikai, kiegészítő terei) éppen az a – terjedelmes – zúg, ahol a szociáldemokrácia közvetlen befolyása nem elsődleges, illetve nem feltétlenül párthatalom. A sokszínű mozgalomban azonban a szociáldemokrácia, ha máshogy nem, hát infrastruktúrájával mindig fontos szerepet játszott, főleg azért, mert egyrészt valódi munkásbázisa volt, másrészt pedig komoly energiákat fektetett egy pártértelmiség (vagyis egy pártos értelmiség) kinevelésébe és fenntartásába.