KÉT FILM: MAZSOLA UZSONNÁRA

KÉT FILM: MAZSOLA UZSONNÁRA

- in Kiemelt, Könnyű
2690
kep

 

A szocializmus mint gyermekbirodalom és a zsidó mint átlagos, normális tényező

 
 

Vakond a városban

Mindenki ismeri a szocializmus emblematikus apologetikus (mi nem volt akkor az?) matinéalkotását. Ott kezdődik, hogy a film a civilizációt a szocializmussal azonosítja, vagyis összemossa a nyugati városiasodással – ezzel azt a benyomást kelti, hogy máshol sem lehet máshogyan, és megvalósítja az apológia és az önbírálat jellegzetes elegyét: saját magát valójában a nyugati berendezkedésen keresztül kritizálja, amelyet elvileg ellenez.

Az erdőt kivágják, de az építkezésre érkező főmuftitól olyan papírt kapnak, ami mindenhova jó. Privilegizáltak lesznek, de pontosan innentől kezdve – az addigi reális, állati, „természeti létformájuk” helyett – gyerekként viselkednek. Élvezik a privilégiumot; noha lépten-nyomon belebukkannak a kafkai (kábé Prágában vagyunk!) adminisztráció végtelen akadályaiba, a figyelmüket teljesen leköti, hogy a kiváltságos réteghez tartoznak. Bár a szocializmus vívmányai kényelmetlenek és értelmetlenek számukra, az egyetlen lehetséges jóként viszonyulnak hozzá, ami tehát jár nekik. Ellenségeik az ugatós kutyák és a mérges felnőttek, meg a metró szabályzata – akárcsak minden rakoncátlan gyereknek. Itt azonban – a szocialista fejlődés keretei között – mindez lehetséges is. Az emberek rosszkedvűek a metrón, viszont a gyárban is játékokat készítenek. Ráadásul a saját képükre szabottan! Amikor végül meglépnek – az ismeretlen szabad semmibe –, a privilégiumot garantáló okmányt a mélybe hajítják: ez azonban korántsem feltétlenül a kiváltság mint rendszerapológia elutasítása. Allegorikusan úgy is értelmezhetjük, hogy bedobják a közösbe: innentől mindenkinek jár.
 

Krtek ve městě from Obluss Roglor on Vimeo.

 

Privát kopó

Állítólag Kern András ötlete szülte a hatrészes sorozatot, amiben a címszereplő magánnyomozót játszik. Régen volt már, amikor a rendszerváltás friss áramában a mű készítői megpróbálhatták a zsidót mint a legkézenfekvőbb tényezőt beemelni a film mindennapjaiba. Ha már a készítők között van, akinek a személyisége része, miért ne lehetne a szereplők hétköznapi személyiségének is ugyanúgy normális eleme? Ez azelőtt sem hangzott legitimen a közbeszédben, ma pedig még annál is kevésbé az; ez az egyetlen kísérlet is vélhetőleg igen keveseknek jelentett bármit – a kísérlet értékénél fogva mégis, unikalitásánál fogva pedig kiváltképp jelentős. Ha csak összehasonlítjuk például Koltai Róbert gyakorlatilag ugyanakkor készült Sose halunk meg című mozijával, azt találjuk, hogy Gyuszi bácsi fitymája vagy a pap héber imája, habár a figura életébe nüanszként épül be (akárcsak az a kifejezetten béna rész, amikor lezsidózzák és káderfiú unokaöccse kérdésére, hogy ő zsidó-e, az a válasza, hogy „néha, apukám, néha”), mivel maga Gyuszi bácsi alakja nem mindennapi, éppen az ellenkezőjét jelenti (a legerősebb talán még, amikor a munkaszolgálatot említve egy félhanggal sem mondja ki ezt a szót, csupán annyit, hogy „Rosztov mellé került, jó helyre”).

És Tordai Gyulának mindenekelőtt a Kerepesi temetőben van a sírja, nem úgy, mint idősebb Simonnak, akinek a temetésére Kern hazaérkezik Budapestre. Mondjuk, elég szakszerűtlen zsidó temetés, a szertartás vezetőjén kívül egyedül Verebes István áll ott, akit Róznernek hívnak és az állami körzeti rendőrkapitányság megbecsült és közepesen vezető beosztású tagja. Ezen az egyetlen temetésen kívül zsidóságról gyakorlatilag egészen az utolsó részig nem esik szó, amely azonban nagyon izgalmas történettel és aranyos közegfestéssel szórakoztatja a nézőt. Kétségtelen, ha minden sorozat ilyen lett volna azóta, ma ez egy más ország lenne. (Hogy a zsidó rész kinek az ötlete volt a sorozatban, nem tudjuk, egyszer majd utánajárunk és rászervezünk fórumokat is.) Ami a legfontosabb azonban: a Sose halunk meggel ellentétben a Privát kopóban a zsidó tényezőnek először semmilyen dramaturgiai funkciója nincsen, s később is pusztán bármivel behelyettesíthető: épp ettől válik ugyanolyan magától értetődhető résszé, mint az, hogy a sorozat Budapesten játszódik (és a magánnyomozó amúgy nagyjából pont ott lakik, a Városliget szélén, ahol anno Farkas Vladimir, és kiszuperált angol taxival jár).
 

„Színészből soha nem lesz rendes zsidó”

„Színészből soha nem lesz rendes zsidó”

 

Spoiler!!

A rendszerváltás egyik első évében tér haza Párizsból a jobbos államtitkár – na, hát ugye ezt se mondja ki senki sehol, mégis érezhetjük Gábor Miklós parádés alakításából (akinek a jutalomjátékát már csak az fokozza, hogy mindezt Mensáros Lászlóval együtt teszi, akinek ez volt az utolsó filmszerepe). Csók Pál még közvetlenül a felszabadulás után végezte a rendőrfőiskolát, később azonban nyomozóként az ÁVH-nál elvállalta egy „amerikai kém” likvidálását, végül ezért a rendszerváltás hajnalán lemészárolta egyetlen tanúit, még élő volt osztálytársait, hogy az új rendszerben jó pedigrével indulhasson.

Weisz Gyurka, becenevén a Kölyök azonban már korábban meghalt: 1956. november 3-án, a „rohadt barakkban”, alig több mint egy évtizeddel azután, hogy a családjából egyedüliként visszatért Auschwitzból. Simon magánnyomozó csalafinta ötletével fölbéreli Gál Ottót, a nyugdíjasotthonban élő egykori színészt, hogy játssza el Weisz szerepét, azaz mai nevén már Baruch Talmonét, miszerint éppen mégsem volt a barakkban a találat becsapódásakor, hanem a maga részéről Izraelbe távozott és azóta nem adott hírt magáról, minthogy ott titkos ügynök lett – ám most hazatér, hogy találkozzék régi barátjával. Szuper jelenetek során Altmann Sándor héberül tanítja, még a Kern is gyakorolja vele a nyelvet (miközben persze kifejezi, hogy habituálisan kevés a köze hozzá és nem is tudja elolvasni). Később a bevetésen csodálatosan működik a tévé a tévében, színház (Mensáros) a színházban (Gál Ottó) a színházban (Baruch Talmon) a színházban (Weisz Gyurka).

Spoiler vége!!

Ám ezzel a rövid ajánlónak is vége. Ezek a filmsorozatban dramaturgiailag éppolyan átlagos tényezőt alkotnak, mint, mondjuk, A Mézga családban megfestett háttérelemek. Ami kevéssé is meglepő: egy humanoid közeg, amiben bizony az érett szocializmus preferenciái megegyeztek a rendszerváltás vívmányaival – pontosabban meg is ágyaztak neki, de a mindent eluraló kontraszt alapú szemléletben ez a látásmód egyelőre nem fog előtérbe kerülni. Bár maga a zsidó expliciten csak ekkor jelenhetett meg hétköznapi elemként, az ehhez szükséges humanista közegszemlélet a szocializmus fönt említett privilégiumai közé tartozott, és úgy is hullott aztán iszonyatosan hamar a semmibe. Zoltai Gusztáv helyett mindenesetre talán ezt érdemes nézegetni ma inkább (nincs fönt a YouTube-on, ezért nem lehet beágyazni, úgyhogy a fönti link mellett itt érhető el; a lejátszáshoz tudni érdemes: kétszer a kép közepén levő kis ikszre kattints, mindkétszer zárd be a reklámokat, s utána elindul magától – ja, nem tudjuk, mi ez a page).
 

Gyerekek birodalma. A főszereplő kisfiú ugyancsak Szabó Dani

Pedagógiai népköztársaság. A főszereplő kisfiú itt is Szabó Dani

 

Facebook Comments