KÉPKÓD-KÓDKÉP

KÉPKÓD-KÓDKÉP

- in Kiemelt, Könnyű
1049
kodjatszma

A III. Zsidó Filmfesztivál filmjeiről 1. rész

Véget ért a harmadik Zsidó Filmfesztivál a Művész moziban. Igazi fesztivál, nem csak filmvetítések sorozata, de gazdag kísérő program-kínálat, bárhesz-chala-kalács beszélgetés és kóstoló, gyerekibuc és noha játszótér, rejtett zsinagógák illetve Hollywood Budapesten séták a városban stb.. A ZsiFi izgalmas vállalkozás, a zsidó identitás és létezés számtalan változatát, örömét, problémáit és kérdéseit veti fel. A filmek között idén sajnos háttérbe szorult a dokumentumfilm (csupán két alkotás volt látható).

A játékfilmek mellett kisfilmeket láthatott a közönség, a nemzetközi mezőny mellett immár hagyományként a fesztiválra kiírt pályázatra beküldött alkotások is szerepeltek. A négy nap alatt a művek többsége kétszer került vetítésre, de úgy tűnt, ez is kevésnek bizonyult. A játékfilmek többsége telt házzal ment, jegyet némelyikre már az első nap is nehezen lehetett szerezni. A Művészben minden korosztály felbukkant, és sokan szívesen maradtak beszélgetni is. Látható igény mutatkozik arra, hogy ez a sajátos filmkínálat Budapesten megjelenjen a vásznon. Külön érdeme a fesztiválnak, hogy minden alkotást eredeti nyelven és feliratozva mutattak, így egyrészt hallhattuk az eredeti nyelv dallamát, a szereplők valódi hangját és amennyiben számunkra ismert nyelven zajlottak a dialógusok, érthető volt a sok finom kis utalás vagy humor, amelyek a fordításba nem kerültek bele. Ráadásul sok helyen keveredtek a nyelvek, a Kódjátszmában a német és az angol elsősorban, máshol pl. Blumenthal c. film esetében a jiddis és az angol, a Gett-nél a francia és ivrit, így a „melyik szereplő mit ért vagy mit miért nem ért” – sem szorult különösebb magyarázatra a figyelő fülek számára.

 

Kódjátszma

 

A zárt körben vetített nyitófilmnek a Kódjátszmát (The Imitation Game) választották a szervezők, amely hamarosan a mozikban is bemutatásra kerül. György Péter rövid megnyitóját Fritz Zsuzsanna vezette fel.

A nyitófilm érdekes választásnak bizonyult. Az érzékeny közelmúlt, az 50 év titkosítás után felfedett történelmi tény, a hírhedt és feltörhetetlennek tartott náci kommunikációs kódrendszer, az Enigma megfejtésének titka, mely két évvel rövidítette meg a háborút, szinte beavatássá változatta a fesztiválindítást (ráadásul ezt fokozandó a vetítés zártkörű volt). A második világháború befejezését jelentősen segítő  Enigma-ügy tényanyaga már nem szenzáció, az ahhoz kapcsolódó morális döntés(ek)  – így a filmben megfogalmazott  konfliktus – azonban időszerűbb, mint valaha.  Erkölcs vagy ráció, ha nem lehet erkölcs és ráció…  Hiszen rengeteg áldozata volt annak a kalkulációnak, amely arról szólt, hogy a sikeres kódfejtés ténye ne szivárogjon ki, azt a németek előtt (és a szövetségesek előtt is) titokban tarthassák. Az Enigma-történet egyaránt szól a hovatartozásról és az árulásról, a magányos hős lehetetlen sorsáról és a női tehetség negyvenes években oly szűkre szabott érvényesülésről, amelyben ott feszül a politikai hatalom és pénz bonyolult viszonyrendszere. A társadalmi szerepeket a férfi-női bipoláris gondolkodás mentén szervezik. A homoszexualitást üldözik, deviánsnak tartják, és a kódfejtő zseni, Turing esetében még az sem adhat felmentést az ezért kiszabott szörnyű és megalázó büntetés alól, hogy nélküle az egész világtörténelem másképp alakulhatott volna. Ez a fura, autisztikus, ráadásul homoszexuális matematikus reménytelen hátránnyal indul ebben a világban. Ám filmhős karakternek nem is találhattak volna jobbat.

A film egy magányos embert mutat be, aki zseniális, valóban világrengető dolgokat tesz, teremt, de végül magányából kitörni képtelen, és a másik hiányába pusztul bele. Ez a felállás alkalmas arra a nézői együttérzés működtetésére, noha Alan Turingot nem könnyű szeretni. Az érzelmek világa idegen számára, egyedül a logika, a matematika terepén tájékozódik tévedhetetlenül. Az érzések kaotikusak, kiszámíthatatlanok számára, akárcsak a kommunikáció, amely elkerülhetetlenül emocionális is. Egyedül a tiszta logikán alapuló viszony követhető, ott van esély a tévedhetetlen megértésre, a folyamatosságra. És Alan Turing megszállottsága részben ezen alapul. Ahogy ő idegen a világnak, a világ is idegen számára, leszámítva a matematika absztrakt birodalmát. Egy különc zseni, aki olyan világot álmodik, ahol megértik, ahol ő is megért, ahol a félreértések bizonytalansága kikerülhető. Épp ezért is van sajátos viszonya a gépekhez, különösképp Christopherhez. Nem véletlenül egyetlen barátja és korai szerelme (Christopher Morcom) után nevezi el a többség számára lengyel ősváltozata nyomán Bomba-gépként (Bombe machine) ismert szerkezetet.

A forgatókönyvíró Graham Moore gyakorlatilag mindent tudott Turingról, minden lehetséges szakirodalmat elolvasott és hősként tekintett rá. A Toronto International Film Festival-on tett nyilatkozata szerint hőséről először tiniként hallott Chichago-ban, és mivel rajongott a digitális szerkezetekért, felkeltette érdeklődését ez a fura figura, aki nagyban hozzájárult a számítógép megszületéséhez. Moore azonnal meg akarta írni a történetet. Munkájának alapja az első Turing biográfia, az Andrew Hodges által írt Alan Turing: The Enigma c. könyv[1]. A New Yorker szerint a valaha írt legjobb tudományos életrajz  („finest scientific biographies ever written”), mely természetesen a filmnél árnyaltabb képet fest, alaposabban feltárja a Turing/Enigma történetet és annak hátterét. De Moore nem életrajzot vagy dokumentumfilmet álmodott meg, hanem egy olyan tényeken alapuló fikciót, amelynek egyetlen probléma áll a középpontjában.

A tényekhez való aggályos hűség hiányát sokan kérik számon a Kódjátszmán, ám szerintem ez tévút, mivel e bírálatok nem az alkotásból indulnak ki, hanem az életrajzból, illetve a történelmi hűségből. Ezek némelyike ugyanakkor figyelemre méltó, mert többek között arra mutat rá, mennyire másra fókuszálnak a témával foglalkozó szakemberek.

Dr. Sue Black számítógép szakértő, a Bletchley Park megmentése (Saving Bletchley Park) szerzője szerint például: „A film elképesztően leegyszerűsíti azt, ami történt: egyetlen vezető kódfejtő, Turing és négy-ötfős csapata történetét dolgozza fel, akik megalkotják a gépet, amely megnyeri a háborút.”[2]. Ebben nyilván igaza is lehetne, hiszen a Bletchley Parkban kb. 8000 nő és 2000 férfi dolgozott kódfejtésen és bár Turing kiemelkedően fontos alakja e drámai munkának, mégis csak egyetlen ember a tízezerből, akik nélkül egymagában még ő se lehetett volna eredményes. Ám Dr. Sue Black félrenézi a filmet, mert annak középponti kérdése nem a kódfejtés, hanem egy ember – esetünkben Alan Turing – végzetes magánya. A kódfejtés sikere ebben a kontextusban csupán annyiban fontos, hogy látszólag (és talán kicsit valósan is) ideiglenesen feloldja a főszereplő megtörhetetlen magányát. Egy játékfilm nem bonyolult folyamatokat követ precízen, hanem épp, mint Turing gépe: imitálja azt, miközben a lényegre koncentrál, kiemeli azokat a momentumokat, melyeket fontosnak érez a történet vagy a karakter szempontjából.

Ám akárhogy is manipulálja a film a tényeket, elkerülhetetlenül ismeretterjesztőként is működik. A Bletchley Park kiállítását egyre többen látogatják és látványosan nőtt az Alan Turing iránti érdeklődés, akinek nevét eddig talán csak számítógépes berkekben ismerték.

A korábbi Enigma filmek a Turinggal szemben vagy a szovjet-kém szerepét hangsúlyozták, vagy a kódfejtés nehézségeit (és többnyire sikertelenségét). A 2001-es Enigma című film például egy másik kódfejtőre, a Dougray Scott által alakított Tom Jericho matematikusra koncentrál, ám felbukkan benne Turing is. A Kódjátszmában a szovjet kém kilétére hamar fény derül, mint ahogy arra is, hogy John Cairncross-ról már alkalmazása idején tudták, hogy kém, épp azért került ide, hogy továbbítsa az információkat, amelyek diplomáciai úton nem, vagy csak részben jutnának el a szovjetekhez. Tényszerűen Cairncross a Bletchley Park más részlegénél dolgozott, a forgatókönyvíró „írta át” Turing csapatához. A Kódjátszma centrumában azonban Alan Turing áll, nem a csapaton és annak összetételén van a hangsúly, de nem is az egyéni teljesítményen, hanem egy kívülálló, beilleszkedni képtelen személyiségen. Az áttörés (és a siker) akkor történhet meg, amikor a többiek Turing mögé állnak, vagyis az Enigma-kód feltörését a rendező nem tulajdonítja Turing személyes diadalának.

A film a női főszereplőnek (Keira Knightly) is fontos szerepet szán, aki bár háttérben marad, sokat segít a kódfejtők közti feszültségek oldásában és abban, hogy Turingot elfogadják. Turingot a nőben nem női mivolta, hanem kiemelkedő esze izgatja és nem kevésbé az, hogy mellőzött, akárcsak ő maga. És kirekesztésének oka éppen az, hogy nő. Kifejezetten izgalmas, hogy ez az autista homoszexuális zseni – bár feleségül is kéri, hogy a csapat közelében tartsa – mégsem kerülhet igazán közel a nőhöz. Mindketten ugyanannak a társadalmi intoleranciának áldozatai, értik és elfogadják a másikat, de Turing nem akar másnak látszani, mint aki. Ugyanakkor tart a szovjeteknek kémkedő Cairncross indiszkréciójától (amennyiben felfedi kilétét), aki – a forgatókönyv szerint – egyedül van tisztában a férfi másságával.

Hodges, a kódfejtő első történetírója (az ő könyve a forgatókönyv egyik pillére), azt kifogásolja, hogy Turing egy nővel való, valójában lényegtelenebb viszonya hangsúlyosabbá válik, mint homoszexualitása, amely bár említésre kerül, sosem manifesztálódik. Bevallom, ezt én is hiányoltam. Bár Hodges-nak a producerek azt válaszolták, hogy ez a szál pusztán azért maradt háttérben, mert kerülni akarták a szexjeleneteket, de ez a Turing-karakter ismeretében nem elfogadható. Nem az aktus hiányzott a vászonról, hanem a kapcsolat létrejöttének megmutatása. Azt hiszem, hogy inkább arról van szó, hogy a megírt karakterből kiindulva egyszerűen nem tudták kitalálni, hogy Turing milyen lehetne egy intim helyzetben: tétova, néma, erőszakos, esetleg gyengéd? – miközben bármely döntés kizökkentette volna a karaktert ebből a hideg távolságtartó pozícióból, amely védjegyévé vált. Izgalmas lett volna más helyzetben megmutatni ezt a karaktert – olyan szituációban, amely nem a munkához kapcsolódik -, lehet, hogy éppen ezzel erősítette- és nem gyengítette volna az egyedüllétének érzékeltetését.

A filmbeli Turingban nincsen semmi szerethető (matematikai zsenialitás előtt tiszteleg az ember, de a szeretethez ahhoz nincs köze). Ellenszenvesen viselkedik, képtelen hétköznapi kapcsolatra, kizárólag célorientáltan cselekszik. Megszállott, minden érzelmet igyekszik kizárni, a szívbéli dolgok csak zavart okoznak, megtörik a logika folyamatosságát. A főszereplő (Benedict Cumberbatch) erős, minimalista, mégis szuggesztív alakítása méltán kapott rengeteg dicséretet. (Érdekesség, hogy a szerepet eredetileg Leonardo DiCaprio-nak szánták.) Cumberbatch következetesen formálja meg az autisztikus vonásokat, ugyanakkor hozott valamit egy olyan örvénylő lelki mélységből, egy fekete lyukból, amit nehéz megfogalmazni, mégis jelen volt a tekintetében, egy-egy arcrezdülésében, egy-egy jó pillanatban (mondhatni off-beat, azaz) az addigi ritmusból kizökkenő mozdulatban. A forgatókönyv rásegített ezekre a nüansznyi kis gesztusokra azzal, hogy a gyerekkori traumát, az első barát és szerelem elvesztését szépen felvezette mintegy a háttérben (párhuzamosan vágva a kódfejtési történettel). Ez erős érzelmi többletet teremtett, mondhatni „hollywoodi megoldás”, de Moore ezt és a hasonló „trükköket” profi módon adagolta a cselekménymenetbe. Az érzelemmentes felnőtt mögé odatett egy sérült lelkű, csupa szeretet gyereket, amely lágyított Turing megítélésén. Christopher Morcom volt az a kivételes iskolatárs, aki a perifériára szorult, kirekesztett gyereket barátjának fogadta. Értékelte képességeit, bátorította, sok időt töltöttek együtt, és tőle kapta az első kódfejtésről szóló könyvet is, vele kezdett titkosírással levelezni. Lett egy barátja, cinkosa, neki, aki a többieket nem értette (és akit nem értett senki), és akit mindenki gúnyolt és bántott. Christopher halála sokként érte. Az, hogy ez a kapcsolat mennyire volt szerelem vagy inkább mély barátság, lehet vitatni, plátói volt, de bizonyosan erőt adott ahhoz, hogy Turing teret merjen engedni nyiladozó szexualitásának is. Ez az elvesztett barát indokolja, hogy az abban megtalált kapcsolatot szeretné továbbvinni. Nem érti, hogy szakadhatott meg, ami ott elkezdődött, viszont emberi viszonyban már nem is tudja elképzelni a folytatást. Így fordul a gép felé, amelyet Christophernek nevez el. De a projekt végeztével, a háború végén Christophert és minden nyomát meg kell semmisíteni. Ekkor veszít el Turing mindent újra, és ebből a traumából már soha nem képes talpra állni.

A háború után a Kódjátszma Turingja (ellentétben az igazival, akit ekkor a természet mintázatainak képződése foglalkoztatott (biomatematika, morfogenezis)) otthonában rekonstruálja a gépet, illetve talán tovább is fejlesztené a masinát. Ez kitűnő forgatókönyvi döntés, mert azzal, hogy a gépet továbbvitte a személyes terébe, összeköltözött vele, vele él, és mindazzal, ami eddigre rárakódott. Moore remekül megragadja a mániákus ragaszkodást ehhez a kapcsolathoz, és jobban rávilágít arra is, hogy nincs hova tovább menni. Az élő Christopher (csakúgy, mint a „Bombe machine”) kapocs és katalizátor tudott lenni, elviselhetővé vagy élhetővé tette emberi kapcsolatait. Az iskolában még kevéssé figyelt fel erre, Bletchley Parkban viszont tényleg létrejött valami közte és a kollégái között, amely túlmutatott a szolidaritáson. Nem vált barátsággá, vagy bizalmas viszonnyá, de több tudott lenni, mint közös munka. És utána nem volt semmi. Elégett minden a papírokkal és bizonyítékokkal a máglyán és Turing még inkább egyedül maradt, mint valaha. Egy diszfunkcionális, a szobában árválkodó géppel a film vizuálisan meg tudta fogalmazni ezt a hiányt. Egyedül volt akkor is, amikor homoszexualitása miatt elítélték, és a börtön helyett a libidócsökkenést kiváltó kémiai kasztrációt választotta, vagyis a hormongyógyszert annak összes mellékhatásával és keservével. Turing nem élvezhette azt a dicsőséget, ami ma övezné, a tiszteletet, és mássága elfogadását sem. A rámért kegyetlen és embertelen büntetést viszont meg kellett élnie.

Halálát öngyilkosságként könyvelték el, de többen megkérdőjelezik ezt és gyilkosságról, esetleg balesetről beszélnek. 1954 nyarán 41 éves volt mindössze. A halál oka ciánmérgezés volt, de a hatóságok nem jártak utána az esetnek, gyorsan lezárták a nyomozást. Az ágya mellett egy félig megevett alma hevert, amelyet nem vizsgáltak meg. Jack Copeland Turing-szakértő szerint Turing minden este almát evett, és mivel semmi nem utalt öngyilkosságra, az almának nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani. Édesanyja szerint a gondatlanul tárolt vegyszer miatt történt baj, mások szerint az almában volt a méreg. Az öngyilkos verzió szerint maga rendezte így a halálát kedvenc meséjének, Hófehérkének hatására. Csak érte nem jött aztán el a királyfi…

A misztikus alma a városi legenda szerint Turing iránti tiszteletből került az Apple logójába. Bár Rob Janoff, a design megalkotója azt nyilatkozta, hogy a logó kitalálása idején még nem volt tudomása Turingról, sőt, még csak nem is biblikus utalásnak szánta (Ádám és Éva almájára), a harapásnyom pedig csupán az almaságot akarta hangsúlyozni, hogy ne lehessen pl. egy cseresznyével összekeverni.[3] Mégis mára az Apple logóhoz bizonyos fokig kapcsolódik az Enigma-kódfejtő Alan Turing titokzatos halála. Steve Jobs sosem cáfolta meg ennek a jelentésnek létjogosultságát, sőt, hallgatólagosan támogatta, hiszen a brand érdekét szolgálta.

A Turing-történet a historikus és személyiség-alapú megközelítésen túl (vagy azzal párhuzamosan) az imitáció stratégiájáról szól. Turing számára a metaforikus volt az idegen, a „kód”, amely megfejtésre szorult, megfejteni viszont csak rendszerben használt kódokat lehet. Az emberek közötti interakció kódjai azonban idegenek maradtak számára, matematikailag megragadhatatlanok, hiszen az ember túl sok improvizatív és különböző halmazokból származó elemet kever össze. Talán nem is a variabilitás miatt volt ez zavaró számára, hanem inkább a kontextusfüggőség, az adott helyzetből fakadó improvizatív alkalmazások zavarták meg. Turingot az emberként működő gép, vagy még inkább a gépként működő ember izgatta. Közel állt hozzá.

„Tudnak a gépek gondolkodni?”(„Can machines think?”) – teszi fel a méltán provokatív kérdést. De a valós kérdése nem ez. Hanem hogy tudnak-e a gépek úgy tenni, mintha gondolkodnának (vagyis a gonolatot/intelligenciát utánzással helyettesítené). Elmélete, legalábbis a Turing-teszt illetve az imitációs játék esszenciáját a filmben vallatása közben mondja el.[4] A modellhelyzet szerint egy ember kommunikál egy géppel és egy emberrel, akiket nem lát, s mindketten arról próbálják meggyőzni, hogy emberek (imitation game). A turingi gondolat szerint, ha a gép be tudja bizonyítani, hogy úgy reagál, vagyis úgy tud tenni, mintha ember lenne, akkor valóban embernek tekinthető. A hatás számít, az, amit megtapasztalunk, amit megfigyelhetünk, semmi más. Vagyis a kimenetet kell megfigyelnünk, és nem magából a gondolkodás folyamatából kiindulni. A vallatónak is ezt mondja el a filmben. Honnan tudja, hogy ő egy ember? Onnan, hogy a megfelelő válaszokat adja a megfelelő kérdésekre. De vajon róla ezek alapján valós információkat szerez? Természetesen nem. Itt leplezi le magát, saját imitációs játékát (és dupla csavar, hogy ezt a Turingot pedig épp egy színész játssza el).

Egy rádióinterjúban, ahol Turing és Newman nyilatkozott Turing elméletéről, Newman azt mondja, hogy valóban nem lehet eljutni a gondolkodáshoz annak az elemeiből. Egy remek metaforát használ, hogy ha bemegyünk egy templomba Ravennában, a falakon gyönyörű képeket látunk. Ha nagyon közelről vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy ezek nem is képek, csak színes kövek és köztük némi cement.[5] Vagyis az összefüggések nem a részletek felől válnak láthatóvá, érthetővé, hanem éppen akkor, ha távolabbról nézzük őket.

Az imitációs játék reflexívebb szinten is működik, a film egészét tekintve, nem csak a dramaturgia, de a narratíva felől nézve is. A film úgy tesz, mintha valami megtörténne, miközben színészekkel mutat be egy fikciót. Hitelessége viszont nem annak a függvénye, hogy mi feleltethető meg valós eseményeknek, hanem hogy amit bemutat, az mennyire tud olyanképp működni, mint egy koherens, és minden elemében elképzelhető eseménysor. Kellően motivált és megalapozott-e, a film eszközeivel megfelelően alátámasztott. (A Kódjátszmánál nem szerencsés például, hogy a dialógusok túlzottan uralják a terepet). Mivel a szereplőknek nem adtak valós mélységet, épp ezért Cumberbatch teljesítménye még kiemelkedőbb, mert megteremti azt, ami a forgatókönyvből hiányzik. Árnyaltabb és bonyolultabb karakterábrázolás előnyére vált volna a filmnek, abban az esetben a többi szereplővel való viszony is átütőbben működhetett volna. A film bevonása – tulajdonságainak révén – az imitációs játékba tehát remek ötlet, még ha nem is eredeti, hiszen akár a művészetekről mint utánzásról való gondolkodás alapjaihoz is visszavezethető, (pl. Platón és Arisztotelész). A Kódjátszma a bonyolultabb imitációs játékláncolatba viszont belebotlik, bár felhívja a figyelmet az imitáció rétegződésére a filmben, amely hiányosságai ellenére, vagy tán éppen azért mégis sikeresnek mondható.

A filmet követő spontán kialakuló beszélgetésekben érdekes módon egy bizonyos jelenetet emeltek ki többen, mégpedig azt, amikor Turing menyasszonyának elmondja, hogy nem házasodhatnak össze, mert ő homoszexuális. A nő válasza az, hogy ezt már régen sejtette, de őt nem zavarja, mert nagyon jól megértik egymást és ez a legfontosabb, boldogabbak lehetnének, mint sok pár, hiszen bármit meg tudnak beszélni. Turing ezt hárítja, el is utasítja. A nézők egy része fura mód vehemensen érvelt amellett, hogy elegendő egy kapcsolathoz annak intellektuális megalapozottsága. Hát… együtt élni pusztán intellektuális alapokon elég fura elképzelés… érdekes, hogy mennyi embert megfogott ez a kis jelenet, amely tulajdonképpen egyszerre reflektált a szexualitással kapcsolatos bonyodalmakra, mindamellett Turing (és az ezzel azonosuló sokak) magányára…

[1] Interviewed at the Toronto International Film Festival by CraveOnline, Graham Moore described his commitment and attention to detail in his long gestation of what to me is a marvelous script:

In some sense I’ve been working on this script since I was a teenager. I heard of Alan Turing when I was a teenager in Chicago. I was a huge computer nerd. I went to space camp. I went to computer camp. I even went to programming camp. Once I heard his story, I wanted to write about him. He had a very tragic life story. In 2010 I had a meeting with producers who had optioned Andrew Hodges wonderful book, Alan Turing, which was the first published biography of Turing and the most seminal and inclusive. But since Andrew’s book has been published, there’s been a half dozen other biographies on him. There was a play called “Breaking the Code” that was great and a number of other novels and biographies. So there became a lot to draw from, but Andrew’s book was key.

[2] „The story running through the film of one main codebraker, Turing, with a team of four or five, producing a machine that won the war, is a ridiculous oversimplification of what actually happened”

[3] http://edition.cnn.com/2011/10/06/opinion/apple-logo/

 

[4] erről legismertebb írása a Számítógépes gépezet és intelligencia („Computing Machinery and Intelligence”), amelyet a Mind (Elme) folyóiratban 1950-ben publikált.

[5] Newman: It is quite true that people are disappointed when they discover what the big computing machines actually do, which is just to add and multiply, and use the results to decide what further additions and multiplications to do. ‘That’s not thinking’, is the natural comment, but this is rather begging the question. If you go into one of the ancient churches in Ravenna you see some most beautiful pictures round the walls, but if you peer at them through binoculars you might say, ‘Why, they aren’t really pictures at all, but just a lot of little coloured stones with cement in between.’ The machine’s processes are mosaics of very simple standard parts, but the designs can be of great complexity, and it is not obvious where the limit is to the patterns of thought they could imitate.

(excerpt from the BBC interview, (Can Automatic Calculating Machines Be Said to Think?) Alan Turing answers Richard Braithwaite, as they discuss what is special about human thinking and its embodiment.)

 

Facebook Comments