GETT – Válólevél

A minimalista díszletekkel, elsősorban a színészi alakításokra építő, Shlomi és Ronit Elkabetz testvérpár által írt és rendezett, lecsupaszított kamaradráma egyértelműen a fesztivál legerősebb darabja, méltó játékfilmes párja a korábbi ZsiFi-n vetített Get című dokumentumfilmnek.

Az eredeti cím (Gett, The Trial of Viviane Amsalem) a tárgyalást, megnevezett Viviane Amsalem – vagyis egy nő – tárgyalását emeli ki, a magyar cím inkább az ügy/cím tartalmára (fordítására) – válólevél – koncentrál.  A”get” szó az ortodox zsidó kultúrában járatlan fül számára idegenül cseng. Az angolul tudókat a „get” megtévesztheti, másfajta asszociációkat indíthat el (nehezen fordítható, hisz segédigeként is működik, igeként viszont erősen kontextusfüggő, mondjuk: vesz, szerez, nyer jelentésű). Feltehetően az angol nyelvterületeken élők félreértését elkerülendő egy t-vel megtoldva – gett – került a címbe, így viszont héber felől nézve fura az a „fölösleges t”.

De mit is takar maga a kifejezés? Az ortodox zsidó kultúra nemigen támogatja a válást. Tulajdonképpen nyíltan ellenzi. Csak néhány okot nevez meg, amely esetben viszont szinte kötelező válni, de ebben az esetben az egyenlő a női fél megszégyenítésével és magányra ítélésével. Ilyen ok lehet a meddő (gyermektelen) kapcsolat, mint amire Amos Gitai Kadosh című filmjében látunk példát, vagy a feleség félrelépése, ami nagyon ritka.

A válást a férj kezdeményezheti, ám ha azt mégis a nő tenné (mint ennek a filmnek példája is mutatja), akkor ki van szolgáltatva annak, hogy a férje ebbe hajlandó-e beleegyezni. A Bét din (vallási bíróság, amely ítél köz- és vallási ügyekben egyaránt) pedig férfipárti. Kizárólag a férj érveit veszi figyelembe, akkor is, ha azok kétségesek, és a nőét akkor sem feltétlenül, ha bizonyítja állításait. Tehát az ortodoxoknál a válás szinte lehetetlen, ha pedig a férj is ellenzi, akkor biztosan az. Egy válás csak akkor érvényes, ha a férj kiállítja a feleség számára az elengedő-levelet . Ez a papír az a bizonyos „get”. Enélkül a nő továbbra is házasnak számít. Sok vallásos nő szenved ennek a papírnak a hiánya miatt, miközben egyedül neveli gyermekeit (már amelyikeket magával tud vinni) ráadásul a közösség megvetése is sújtja. Sokan hagyják el a közösséget épp ezen oknál fogva, máshol próbálkozva a boldogulással, gyerekeiknek jobb és toleránsabb közeget, jövőt remélve.

A film az Elkabetz testvérek trilógiájának utolsó darabja. Mindegyik rész önállóan is működik, nem szükséges az előzmények ismerete. Az alapötlet Ronit-tól származott, aki akkor Párizsban élt, öccse New Yorkban. Tíz évvel ezelőtt (2004-ben) készült az első film, a Ve’Lakhta Lehe Isha (To Take a Wife – nyersfordításban Feleséget szerezni), majd 2008-ban követte ezt a Shiva (7 Days). A shiva (askenáz kiejtésben süve) a halál utáni hét napos közös családi gyász. Süvét ülni magát a gyászolást jelenti, ilyenkor az elhunyt otthonában gyűlnek össze a rokonok és fogadnak látogatókat is. Shlomi Elkabetz szerint:

„A Feleséget szerezni (To Take a Wife) egy nő magában folytatott dialógusát tárja fel, a Hét nap-ban (Shiva – 7 Days) családja és a társadalom között vergődik, az új filmben az állam és a törvény elé visszük őt. Számunkra ez nagyon különleges pillanat, és nem csak azért, mert ezzel a filmmel teszünk pontot a három történet végére, de elbúcsúzunk hősnőnktől, Viviane-től is, akivel tíz évig együtt léteztünk.”[1]

Vagyis a trilógia egy pár drámájának különböző állomásait ragadja meg, és viszi el a végkifejletig. Ugyanazok a főszereplők mindhárom filmben, egyikük maga a Viviane Amsalem-et, a marokkói zsidó családból származó nőt alakító Ronit Elkabetz, másikuk a Elijahu-t, vagy becenevén Elisha-t a makacs, passzív-agresszív férjet megformáló Simon Abkarian. Az előzményekből nyilvánvalóvá válik, amit a Gett magában is feltár: ez a házasság sosem volt boldog. Persze a köznapi értelemben vett boldogság, illetve a szerelem nem alapja vagy kritériuma egy ortodox házasságnak, ezért elvileg a felek a válási eljárásban sem hivatkozhatnak ilyesmire.

A trilógia cselekménye Haifában kezdődik 1979-ben, és a szombat (sabat) előtti napokban játszódik. Viviane három gyerekének nevelésével küzd, otthonról próbál dolgozni, megfelelve a szigorú marokkói hagyományoknak, ám férje és bátyja folyamatosan elégedetlen vele. Fontolgatja a válást, de természetesen senki nem akarja megérteni, hogy szeretetre és szabadságra vágyik. A film szigorú stílusa illeszkedik a témához. Fix kamerával és sok közelivel érzékelteti a fojtogató atmoszférát, a boldogtalan környezetet. A Shiva az egyik testvér halála kapcsán összegyűlő sokszoros feszültségektől szabdalt nagy családot mutatja be, ahol már nem lehet titkolni Viviane és külön élő férje megromlott házasságát. A Gett lecsupaszított tereiben, reménytelen környezetében már csak őket látjuk, a válást kezdeményező asszonyt és az azt elfogadni képtelen férjet. A film szigorúan és nyomasztóan azt a lehatárolt, zárt teret keretezi. Közelik, egymásra nézések, hosszasan kitartott tekintetek, penészes fal -, a környezet híven tükrözi a szétmállott kapcsolatot. Hogy mégsem válik teátrálissá a film, az a karaktereknek, illetve a színészeknek köszönhető. A Kódjátszma felszínesen rajzolt figuráival szemben itt valós életekkel találkozunk. Mindenki minden gesztusával, lépésével hordozza saját sorsa drámáját, egyben a másik ember drámájának tudását is. És mindig felsejlik a félrebeszélések mögül ennek az évtizedes kapcsolatnak a szomorú reménytelensége.

Ahol már minden elhangzott és nincs mit mondaniuk egymásnak. Az idén 50 éves Ronit Elkabetz rabul ejti a nézői tekintetet és nem ereszti. A büszke nő, aki megalázottsága ellenére is küzdeni akar a szabadságáért. A film végig az ő oldalán áll, némileg ellensúlyozva a filmen belüli egyenlőtlenséget. Bár látszólag firtatják a miérteket, de egy nő boldogtalansága a rabbinikus bíróság számára nem jelent válóokot. Végig azt remélik, hogy a nő majd feladja a szélmalomharcot és hazamegy a férjéhez. Az ortodox közeg csupán háttér, ez a film nem a zsidó törvényekről szól, hanem két emberről, akik nem tudnak kommunikálni egymással, feltehetően valósan sosem tudtak, de ennyi év szenvedéssel a hátuk mögött ez egyre reménytelenebb. Elisha nem is jelenik meg az első tárgyalásokon, amíg nem kényszerítik rá, fel sem bukkan. Nem hiszi, hogy sokáig tart majd ez a hercehurca. Feleségét a tulajdonának tartja. Kicsit szégyenkezik, hogy nem tudta megregulázni és otthon tartani, de reméli, hogy majd a törvény jobb belátásra bírja. Természetesen nem adja ki neki a get-et, büntetni akarja, nem egyezkedni vele. Ki akarja várni, hogy a felesége hazakullogjon, hogy ott majd valósan is kitölthesse rajta a dühét. Fizikai agressziót nem alkalmaz, inkább átnéz a feleségén, nem vesz róla tudomást. Kegyetlen zsarnok, aki előtt és körül nyilván hasonló minták vannak a férji vagy férfiúi magatartásra, aki nem is tud mit kezdeni egy nővel, egy nő igényeivel, de nem is nagyon akar. Eleinte önmagát képviseli a bíróságon. Keveset beszél, csak amikor szükséges. Később viszont felbukkan önjelölt ügyvédje, a bátyja, Shimon (Sasson Gabay) Ez az elképesztő figura, aki mindig egy szatyorral érkezik és azzal matat, harcosan kiáll bátyja érdekei mellett. Mélyen felháborítja, hogy egy nő saját maga gondol valamit az életéről. Teljesen érthetetlen miért is akarhat válni Viviane, hiszen férje gondoskodik róla, nem veri, megenged neki olyasmit is, hogy szombaton elmenjen otthonról, megengedi, hogy fodrászként dolgozzon – mi másra is vágyhat? Szerinte inkább az volt a baj, hogy testvére nem fogta elég keményen a feleségét, ezért az elkanászodott, már nem tisztelte őt eléggé…

A teremben az összes férfi marslakóként tekint Viviane-re. Soha nem próbáltak megérteni egy nőt, soha nem is jutott eszükbe (és most sem), hogy a női nézőpont releváns lehet. Carmel Ben Tavin (Menashe Noy), Viviane ügyvédje másképpen gondolja. Láthatóan problémái vannak a vallásossággal, szenvedélyes, kíváncsi a másik oldalra, kicsit bele is szeretett a határozott, érett és szép nőbe, akit képvisel. A rabbinikus bíróság szemében ő is kívülálló, akit hiába figyelmeztetnek a kipa viselésére minden alkalommal. Carmel alapos és jó ügyvéd, jól kérdez és ügyesen szorítja sarokba a tanúkat, de láthatóan nem érdemei szerint veszik figyelembe eredményeit. Shimon ellenben felkészületlen, rosszul érvel, vádaskodik, ha sarokba szorítják, támad. Gyönyörű az a kifakadás, amikor Shimon Carmelt vádolja meg, hogy Viviane-nel viszonyt folytat, de legalábbis szerelmes kliensébe. Viselkedésével Carmel maga ellen vall, és bár felháborodása Shimon inkompetens és inkorrekt viselkedése miatt is jogos, Viviane is döbbenten nézi, hiszen ordibálásával ügyvédje veszélyezteti az ügyüket. Ám Elisha érdekében (aki hasonlóképp kikéri magának a vádat) a bíróság átlép a dolog fölött.

Érdekes mindkét fél esetében, mikor ki kihez beszél. Vannak mondatok, kiszólások, melyeket a válófélben levők csak egymásnak szánnak, ennek egyértelmű jeleként néhányszor nyelvet is váltanak, franciául vitatkoznak. Humoros, ahogy ilyenkor nem vesznek tudomást a bíróságról, ahol eleinte méltatlankodnak a nyelvváltás felett, majd időnként van egy érzelemmentes héber összefoglalója a francia vitának. De a megértés alapja nem csak nyelvi kérdés, de még csak nem is szándékon múlik (amelynek inkább hiánya van jelen egyébként). Az egymás mellett elbeszélés gyakoribb, mint a valósan folytatott, kölcsönös dialógus. Időnként valaki felemeli a hangját, majd minden visszazökken a formalitások közé. Ebben a bizonytalan és bonyolultan szövődő kommunikációból viszont kibomlik két erős, egymásnak feszülő jellem, akik közül egyik sem tűnik úgy, hogy bármikor is feladja saját álláspontját, hiszen nem érvek és ellenérvek, hanem két elkeseredett ember áll egymással szemben.

Eközben a rabbinikus bíróság lassan önmaga paródiájává válik. Nem csak azért, mert szinte csak díszletként van jelen a pár küzdelmében, hanem mert saját szerepüket felülértékelik, miközben többször bebizonyosodik, hogy nem tudnak hatni a felekre (Elisha nem jelenik meg hosszú ideig, Carmel nem vesz kippát sokszori figyelmeztetés után sem, Viviane nem tartja be a dress code-ot). Maguknak tulajdonítják a döntést, miközben minden Elisha kezében van. Korlátoltságuk egyszerre dühítő és vicces. Egyik pillanatban nevetni támad kedvünk, aztán inkább sírnánk. A film végére ütközőjévé válnak hagyományos- és modern létezésnek, közösségi- és egyéni érdeknek, vagyis az önkényes, saját szabályaiba bonyolódó hatalom megtestesítőivé.

Jelen esetben az egyik ilyen szabály, hogy csak a férfi szavának van hitele. A rabbinikus bíróság bár meghallgatja, sokra nem tartja a nők vallomását. Viviane egyedül élő lánytestvérét, aki amint bejön, kiosztja Elishát, kendőzetlenül elmondva a véleményét, ki is zavarják a teremből. Ekkor halljuk Viviane-t is nevetni, meglátjuk életkedvét ebben a sűrű pillanatban, az egyetlenben, amikor kicsit kívül tud helyezkedni a saját drámáján, magán és az egész kalamajkán is tud kacagni, keserűen-felszabadultan. Viviane szomszédnője férje jelenlétében a férfiak mellett kezd vallani, de végül félelmeit legyőzve valamennyit mesél a pár veszekedéseiről, Elisha ridegségéről is, amelynek sok ízben tanúja volt. Az, hogy mindennek ellenére hangsúlyozza, tulajdonképpen Viviane-nek mennyire jó dolga volt, inkább arról szól, hogy neki a férje még szigorúbb határokat szab, minimális önállósága sincs, és azt is sejteni lehetett, hogy elveri feleségét, ha nem kedve szerint cselekszik, vagyis számára még Viviane boldogtalansága is irigylésre méltó. A szomszédasszony védekező testtartása, erősen hátraszorított haja, a férje fele pislogások és a férj reakciói mind alátámasztják és indokolják rettegését.

A zsinagógai közösség vezetője Elisha tanújaként érkezik, de végül ellene vall, hiszen kiderül, hogy Elisha nem viseli el, ha nem kedve szerint alakulnak a dolgok és aki ellene szegül, azon bosszút áll, ráadásul haragtartó. A tanúkról sosem lehet tudni, kinek a tanúi lesznek valójában, mindig valahol fordul a kocka.

Viviane időnként borsot tör a bét din orra alá. A váláshoz sötét ruha (fekete) viseletét írják elő, egyébként is szigorú előírások vonatkoznak a női ruházkodásra, ráadásul a valódi haj elfedésére is házas asszony esetében. Viviane a maga módján lázad: nem takarja haját, egyszerűen hátrakötve hordja, egyszer még ki is bontja és játszik vele, no akkor azért megrökönyödve rá is szól a bíróság. Előfordul, hogy piros ruhában jelenik meg, sőt, olyan is, hogy magas sarkú szandálban, lábát az asztal alatt kitolva incselkedik az egyik tanúval. Ott rúgja fel a szabályokat, ahol csak tudja. Egy ízben kitör, kiabál a rabbinikus bírósággal, de ezzel tulajdonképpen visszaveti saját ügyét. Ugyanakkor végre levezeti kicsit a feszültségét és végre kimondhatja, amit gondol.

A legkényesebb kérdés, a szex is előkerül, bár erről a házastársak egyike sem nagyon kíván beszélni. Bár Viviane nem mondja ki, de nyilvánvaló, hogy a szexben nem sok öröme telt. Mégis szeretett volna rendszeres (és jobb) szexuális életet, férje viszont megtagadta tőle. Feltehetően sokszor bosszúból, büntetésképpen, de nem kizárt, hogy potencia-problémái is voltak. (A hasonlóan kontroll-mániás férfiak nagy része valójában kisebbségi komplexussal küzd, erre utaló jeleket mutatott Elisha is.) Viviane vonakodva válaszol Carmel kérdéseire, hiszen az a pár, akik között nincs szexuális érintkezés, nem tekinthető házastársnak a törvény értelmében sem. Ez a férj érveként működőképes lenne, ám mivel a feleség vetette fel, végül figyelmen kívül hagyják.

A film egészéhez képest a vége csalódás volt és nem következett az előzményekből. Valahogy a testvérek happy end-del akartak a nőnek igazságot szolgáltatni, megjutalmazni őt erőfeszítéseiért, de dramaturgiai értelemben nem alapozták meg ezt a fordulatot. Elisha hirtelen váltása a döntésben teljesen érthetetlen volt, ellenkezett természetével. Ő, aki egy nem kedve szerint énekelt zsoltár miatt összeveszett a zsinagógában egy társával és 15 évig nem beszélt vele, aki börtönbe is ment, de nem adta ki a get-et, aki nem beszélt évekig a feleségével, hogy büntesse, aki némaságával és viselkedésével távol tartotta magát az egész hercehurcától, vajon miért változtatja meg váratlanul a döntését öt év után? Nem kapunk rá választ. Ráadásul, amikor visszalép, mert nem tudja elképzelni, hogy felesége más férfié lehessen, és Viviane megígéri neki, hogy nem lesz, ugyancsak érthetetlen, miért hisz neki. Ha eddig nem bízott benne, amíg kötötte őt a házasság, miért bízik, miután elengedi? Természetesen lényegtelen, hogy betartja-e a szavát Viviane (remélhetőleg esze ágában sincs), a kérdés inkább az, hogy ez miért volna elégséges biztosíték a zsarnokoskodó férjnek?

Másik alapvető – és megoldatlan – kérdés a film szempontjából, hogy Viviane-nek, akiről egyre inkább úgy tűnt, nem maradna a közösségben, ahol élt és ahol számkivetetté válik, mint elvált nő, aki otthagyta Elishát, vajon miért ennyire fontos a válás? Az világos, hogy el akar vágni minden szálat, de egy világibb életet élve távolabb a közösségtől (feltételezve, hogy nem akarna még egyszer férjhez menni 25 ilyen év után) nem kellene ez ennyit számítson neki. Dramaturgiailag ahhoz, hogy ez a feszültség ebbe a nyomasztó térben fennmaradjon, Viviane nem sétálhat ki, ugyanakkor ennél erősebb indokra lenne szükség arra, hogy miért is nem teszi.

Öt év telik el a film eleje és vége között, az idő múlását csak feliratok jelzik. Nem változik a helyszín, sem a főszereplők, sem az alaphelyzet. Minden monoton ismétlődik, kérlelhetetlenül tárul fel a nők reménytelen helyzete ebben a világban, a kiszolgáltatottság és a boldogtalanság determináltsága. Csupán a film elején és végén szólal meg a zene, a nézőt a szikár dráma tartja fogva, a remek színészek, a nehezen felejthető képek, hideg fények, a frusztráló bezártság és sivárság, a színtelenség (amelyet Viviane ruházata tör meg egyszer-egyszer mintegy lázadásképpen). Hátborzongató dráma.

[1] „To Take A Wife explored a woman’s internal dialogue with herself, 7 Days she is in the middle of her family and society and in the new film we put this woman in front of the state and the law. It’s a very unique point for us, not only finishing this film but also closing the circle with our heroine, Viviane, who we’ve dealt with for the last 10 years.” A teljes interjú szövege.