III. Zsidó Filmfesztivál, 3. rész.
A zsidó bíborost is telt házzal vetítették. A téma izgalmasnak ígérkezett, a háborúban kikeresztelkedett, katolikus papként sikeres és gyors karriert befutó, II. János Pál favorizáltjaként ismertté vált Jean-Marie (eredetileg Aaron) Lustiger története sokakat érdekelt. Ám bármilyen kalandos és regényes is az életút, ahhoz, hogy ebből forgatókönyv, majd film legyen, mégiscsak érdemes lett volna tisztábban megfogalmazni, mit is szeretnének elmesélni mindebből. Az askenázi zsidó családból származó Lustiger szülei az első világháború környékén hagyták el Lengyelországot és költöztek Párizsba. Aaron 1937-ben egy náciellenes német protestáns családnál vendégeskedett, akiknek a gyermekei viszont a Hitlerjugend tagjai voltak. Aaron 1940-ben 13 évesen megkeresztelkedett. Anyját 1942-ben deportálták Auschwitz-ba, ahol meg is halt. Lustiger karrierjét a film szerint két tényezőnek köszönhette: egyrészt a pápával való barátságának (melybe belejátszott lengyel eredete), másrészt zsidóságának, melyet sosem tagadott meg. Azt vallotta, hogy ő zsidónak született és mindig is zsidó marad, ugyanakkor keresztény is, noha ez sem a zsidó-, sem a keresztény elöljárók tetszését nem nyerte meg. Ezt az érdekes konfliktust a film ugyan tematizálta, de elsősorban verbálisan, nem pedig hiteles helyzetekben érvényes filmes elbeszélői módban fogalmazva. Túlbeszélt, emiatt didaktikus és közhelyes alkotást láthattunk. Egy feltehetően karizmatikus egyéniséget, aki a Buldózer becenevet kapta, sikerült itt meglehetősen érdektelenül ábrázolni. Laurent Lucas gyengécske alakításában a bíborosból hiányzott a tekintély, a figurának nem volt mélysége, jelleme. Nem tudtuk meg, valójában milyen ember volt, milyenek voltak a személyes viszonyai, mi motiválta, mi vitte előre, mi volt neki valójában fontos. Pusztán találgathattunk. Még az apa mozdult ki leginkább ebből a papírmasé-világból, ám ő nem vált igazán hangsúlyossá (miközben nyilván felőle megnyithatták volna fia figuráját is akár). Kifejezetten bosszantó, hogy ezt a témát nem dolgozták fel sokkal jobban. A film utáni beszélgetésekben jóindulatú nézőkkel találkoztam, akik túl tudtak lépni a film hiányosságain és az ökumenizmusról, szétszakadó családokról beszéltek, de inkább a film ürügyén, mintsem alapján, s végképp nem a filmről. Nem vitatom Lustiger fontosságát, ahogy érdekelne az is, ahogy a diplomácia küzd az Auschwitzba beköltözött karmelita nővérek, vagy az Auschwitz területén felállított óriási kereszt ellen, beleértve ebbe Lustiger és a pápa szerepét. De ebben a szájbarágós moziban még ezt sem sikerült megmutatni. Képtelenség megmondani, mi is érdekelte a rendezőt igazán, ha valami egyáltalán. A zsidó pap, akit még pápai poszt várományosának is tartottak? Vagy a katolikus ranglétra kiszámíthatatlan útjai? Esetleg egy zsidó család, akik lassan kihalnak és nincs folytatása a hagyománynak? Egyenként mindegyik megért volna egy filmet, de itt egyik sem tárult fel.
Ebben a kedves naiv mesében, két szereplőre redukálnak egy valójában sokszereplős történetet. A film két alakja a zsidó öregember, aki élete vége felé mindent elveszített, próbálja méltósággal várni saját élete végét, illetve az éppen odaköltözött palesztin tini fiú, aki még oly keveset tud, tapasztalt a világból, aki rajzain keresztül próbálja képekben feldolgozni, neki mik is a kapcsolódásai, kötődései hazához, családhoz, valláshoz, és merre vezet az ő útja. Sem apja gyűlöletével, sem barátai rasszizmusával nem tud azonosulni. A főcímben szép megoldás, ahogy a befogadó országba érkezésig a palesztin család életét a fiú vázlatain keresztül ismerjük meg. Maga a betörés- feljelentés és a körítés, ami cselekményszervezésileg indokolná a két ember összezártságát és egymásra utaltságát, elég gyenge lábakon áll. A kettejük közt kibomló kapcsolatnak viszont, amely egy apa-fia kapcsolattá mélyül, ahogy a kis lakást próbálják helyrerakni és vele együtt az érzéseiket, vannak nagyon szép momentumai. Banális, mégis kedvesen elmesélt történet, amely az előítéletek elleni kiáltványként olvasható ugyan, de több nincs benne.
Meseszerű film egy rég ismert témára hangszerelve: a kurva és a „jópolgárok”. Egy szexuálisan elhanyagolt, unatkozó los angelesi feleség kalandot keres. Illetve nem pontosan tudja, mit keres, szeretne jó szexet és orgazmust. A férj tulajdonképpen egész rezignáltan vesz tudomásul mindent, ahogy van. Nem sokat tesz felesége el(vissza)csábításáért és ez fordítva is hasonlóképpen van. Várják a sült galambot, hogy egyszer csak beröppen valami izgalom az életükbe, és majd akkor visszatér a szenvedély. De amikor nem röppen, ráadásul a nő pszichiátere sem bizonyul nagy segítségnek, Rachel kezébe veszi a dolgokat. Barátnője tanácsára – aki férjével rendszeresen alkalmazza ezt hálószobai aktivitásuk felpezsdítésére – elmennek egy sztriptízbárba. De Rachel férje sajnos nem jön lázba a vetkőző nőktől. Feleségének fizet ugyan egy privát szobás táncot egy fiatal táncoslánnyal, de ő inkább kimaradna a játékból. Mintha azt tesztelné, felesége vajon leszbikus gyönyörökkel kielégíthető (esetleg feltüzelhető)-e. Ezzel a gondolattal Rachel maga is eljátszik, de túl prűd és túlságosan is visszafogott a merészebb kísérletekhez (bár egy alkoholmámoros vallomása ifjúkori kalandozásairól más képet fest egykori kísérletező kedvéről, azt már a múlt homálya fedi). Ezért is meglepő, amikor végül beköltözteti a sztriptíztáncos lányt az otthonukba. Ebből persze végül botrány kerekedik, a táncos ugyanis „szexmunkás” is, ahogy ő hívja magát, amelynek romantikus lányregényes elképzelése izgatja is Rachelt, ahogy a „rosszlány” szerep is, vendégében érdekesnek is látszik, de valahogy nem tudja magára vonatkoztatni. Elmegy megnézni a lányt egy kuncsaftjával és a végére már végképp nem tudja, mit is szeretne. Vagyis azt már tudja, hogy nem pont ezt a típusú izgalmat, minden túl illúziómentes számára a „szexmunkás” világban, nem tudja elfogadni hazugságait, vagy nyersességét. A befogadott fiatal nő saját fiatalságát, kicsit a szabadságot jelentette számára, amelyből majd ő is részesülhet, de felismerte saját korlátait és rájött, hogy mégis valahogy neki kellene saját útját megtalálni. Ami másnak szabadság, számára nem az. Már-már arra a következtetésre jut, hogy ha a férje nem alkalmas partnernek, keresnie kell valaki mást, talán inkább mégis férfit, nem nőt, de közben ott a gyerek az autóban, és amikor a férj azt mondja, hogy jól van, menj (illetve hogy ő megy el), rájön, hogy mégsem erre vágyna. A családját akarja, a férjét és a férjével a jó szexet. Kimondottan a férjével. És kis különválás után egymásra találnak, happy end, szex a garázsban, ahol a férj lakott a rövid száműzetés idején, közben gyerek a húzós kocsiban édesdeden alszik. Újra van orgazmus, izgalom, jó szex, visszaállt a családi és lelki béke… kicsit túlszimplifikált az egész, a család kicsit sztereotíp, és elnagyoltan megrajzolt, a gyerek tünemény, mindent elvisel és sosincs vele gond… szóval minden megy a maga útján valós zökkenők nélkül (csak a fránya szex, az nem oké…), mindez alaposan leegyszerűsített változata az élet nagy kérdéseinek. A film nem vádolható azzal, hogy túlságosan mélyen szántó lenne, vagy hogy releváns és generális válaszokat adna, sőt, ellenkezőleg, nem ad válaszokat, csak mutat valamit, és talán épp könnyed stílusának köszönhetően mégis alkalmas arra, hogy komolyan kérdezzen. Szerencsére nem akar tanítani, vagy okítani, mintát adni sem, cseppnyi didaxis sincs benne, csetlés-botlások annál inkább, hibák és ügyetlenségek mind tartalmában, mind filmként. De valamiért mindezek ellenére vagy épp ezért ott és akkor szerethető, majd persze feledhető.
Kérdezhetjük – és egy zsidó filmfesztiválon ez sosem érdektelen kérdés -, hogyan is bukkan fel ezekben a filmekben a zsidóság. A középpontban többnyire emberi viszonyok állnak, illetve történelmi és személyes élet konfliktusai, esetleg a társadalom korlátaival való küzdelem. Mind olyasmi, amelyek általánosabbak, nem specifikusan zsidó problémák. Amitől mégis azokká válhatnak, hogy a zsidó identitás különböző formáinak (Zsidó bíboros, Kaddis) vagy egy zsidó közösség szabályainak (Gett) szerepe van vagy a probléma alakulásában, vagy egyszerűen ezek valamelyike más megvilágításba helyezi a megoldást (Zsidó bíboros), esetleg másik perspektívát ad a helyzet megélésének (Kaddis). De a zsidó-problematika egyre kevésbé tematizálódik, inkább dramaturgiai szerepe van. Legtöbbször a zsidóság semmiféle formában nem része se a konfliktusnak, se a megoldásnak, se egyébnek (Délután is jó), csak mint körülmény van jelen, mint tény, vagy mint verbális vagy nonverbális kifejeződésként nyomokban (jiddis vagy héber szavak használata pl. Blumenthalban, Kaddisban), vagy az ünnepek felbukkanásakor (hagyomány megjelenése). De már (mondjuk összehasonlítva az első ZsiFi-vel) nem a zsidó identitás és annak mikéntje a fő téma, (leszámítva talán a Regina c. dokumentumfilmet). Persze, közben mégis folyamatosan jelen van, egyfajta – természetesen közel sem egységes – gondolkodásmódban, hiszen mindenki másképp zsidó, általánosságban megragadhatatlanul és mégis mindig nyomaiban felismerhetően van jelen.
Facebook Comments