Az éjszaka, amikor meghaltak az autóbuszok

Az éjszaka, amikor meghaltak az autóbuszok

- in Könnyű
1128
keret

 
Azon az éjjelen, amikor meghaltak az autóbuszok, a megállóban ültem egy padon. A kilyukasztott jegyeket néztem a jegytömbömön, hogy melyik lyuk mire hasonlít. Volt egy, amelyik úgy nézett ki, mint egy nyuszi, az volt a kedvencem. A többi, akármeddig néztem, nem emlékeztetett semmi másra, csak egy lyukra.

– Már egy órája várunk – mormogta az álmos öregember –, vagy még régebb óta. Az ördögbe is ezekkel az autóbusz-társaságokkal. Ripsz-ropsz lenyúlják az állami pénzeket, ahhoz értenek, de mire ideérnek, az ember kileheli a lelkét.

Az öreg abbahagyta a panaszkodást, megigazította a fején a svájcisapkát, és visszaaludt. Szomorú szemét nézve elmosolyodtam, majd visszatértem a lyukaimhoz, továbbra is úgy néztek ki, mint a lyukak, és türelmesen vártam a változást.

Egy izzadt fiatal srác rohant el a megálló mellett. Futás közben felénk fordította a tekintetét, és zilált, elfúló hangon azt kiabálta:
– Nincs mire várni tovább, a buszok meghaltak, mind.
Tovább eredt, és csak akkor lassított le, amikor már messze járt tőlünk, bal kezére támaszkodott, és újra felénk fordította az arcát, mintha valami fontosat elfelejtett volna közölni velünk. A könnyek izzadságcseppekként csillogtak orcáján.
– Mind – üvöltötte hisztérikusan, megfordult és tovább rohant.
Az öreg ijedten fölébredt:
– Mit akart ez a mesüge?
– Semmit, papa, semmit – motyogtam. Fölemeltem a földről a táskám, és elindultam lefelé az úton.

– Hé, haverovics, hová mégy? – kiáltotta utánam az öreg.
A régi csokoládégyár mellett egy fiú és egy lány várakozott, az ujjaikkal valami játékot játszottak, aminek soha életemben nem értettem a szabályát.
– Hahó – szólított meg a fiú, míg a lány hüvelykujjával megérintette kitárt tenyerét –, nem tudod, mi van a buszokkal?
Vállat vontam.
– Lehet, hogy sztrájk van – hallottam, ahogy a fiú mondja a lánynak –, inkább maradj nálam éjszakára, késő van már.

A hátizsákom pántja nyomta a hátam, megigazítottam. A főút mentén sorra kihalt buszmegállókat láttam, úgy tűnt, senkiben sem él már a remény, mindenki hazament. Az a körülmény, hogy nem jött a buszuk, egyáltalán nem zavarta őket. Én mentem tovább délnek.
A Lincoln úton pillantottam meg az első tetemet, a hátán feküdt összegörbülve. A fékfolyadék sűrű feketéje összemázolta a repedt szélvédőablakot. Letérdeltem, és a kabátom ujjával letöröltem a koszos üveget. A 42-es volt. Egyszer sem adódott alkalmam, hogy utazzak vele. Petach Tikvából vagy valami hasonló helyről jöhetett. Egy üres, fekvő busz a Lincoln közepén, magam sem tudtam megmagyarázni, mi olyan szomorú ebben.

A központi pályaudvaron százával hevertek, széthasadt testükből patatokban ömlött a benzin, kifolyt belük feketén és némán terült el az aszfaltos úton. Több tucat letört ember ült körülöttük, motorbúgásban reménykedtek, nedves szemük egy kerék utolsó pörgését kísérte végig. Az egyikük, ellenőrkalapban, ott kószált a többiek között, és vigasztalni próbálta őket:
– Biztos, hogy csak itt, Hajfában van még egy csomó, egy szempillantás alatt ideérnek, minden rendben lesz.

De mindenki világosan tudta, ő is, hogy nem maradt egy sem.
Elmesélték, hogy a maalabi-árus felgyújtotta saját triciklijét és hazament, hogy a magnók a kazettás standokon megszakadtak a fájdalomtól, hogy még a katonák is, akik fáradt szemmel várakoztak a hazafele tartó úton, még ők is szomorúak voltak. Találtam egy padot egy elhagyott megállóban, leheveredtem és becsuktam a szemem. A zsebemben a jegytömb lyukai továbbra is csak úgy néztek ki, mint egyszerű lyukak.
 
 

(PÁLYI Márk fordítása)

 

Facebook Comments