A ZAVAROSBAN HALÁSZVA: a jó pásztor emlékei

A ZAVAROSBAN HALÁSZVA: a jó pásztor emlékei

- in Gaudiopolisz, Kiemelt, Komoly
697
sztehlohoz

Sztehlo Gábor emlékei, feljegyzései

(Sztehlo Gábor Gaudiopoliszűról 2. rész)

Sztehlo Gábor a hatvanas évek elején engedélyt kapott a magyar államtól, hogy Svájcban élő családját meglátogassa. Ennek során szívinfarktust kapott, és – a svájci orvosok erős javaslatára – Svájcban maradt, hogy aztán többé ne tudjon hazatérni Magyarországra. Svájci tartózkodásáról sejthette, hogy végleges lesz – bár tervezte, hogy svájci állampolgárságot kapva hazalátogat – mert számadásként jegyezte fel emlékeit élete legnagyobb kalandjáról, ember- és lélekmentő tevékenységéről. Mivel ez volt élete legnagyobb kalandja, a korábbi és a későbbi események elhalványultak emlékirataiban, ahogy a jelen idejű (a hetvenes évek Svájcában vagyunk egy kistelepülésen) referenciái is vissza-visszautalnak a sorsdöntő évekre, hónapokra, és környezete (ha tetszik: kísérete) is minduntalan emlékeztet azokra. Ott vannak körülötte rokonai, egykori segítői, és fogadott gyermekei, és azokkal is, akikkel nincs napi fizikai kapcsolatban, próbálja levelezésen keresztül a kapcsolatot tartani. Vagy legalább is néhányukkal. Vissza-visszatérő motívuma a róla szóló visszaemlékezéseknek az, ahogy nap mint nap várja a postást, aki gyakran hoz neki leveleket, hírt az egykori gyerekekről, gyerekektől, akik szétszóródtak a világban. Számon tartja azokat a nevesebb és jelesebb „gyermekeit” is, akik nem adnak hírt közvetlenül magukról. Az 1970-es évek elején egy öreg, beteg magyar evangélikus lelkész egyfolytában a háborús, és a frissen felszabadult Budapesten jár a gondolataiban. Azokban az időkben, amikor Sztehlo szó szerint a zavarosban halászott.

Az 1944-45-ös események, a jópásztorkodás, a mindenféle tekintetnélküli  folyamatos életmentése lett az alapja az 1945-ben, a náciktól megszabadult Budapesten beindított nagy pedagógiai kísérletnek. Egy szemtanú szerint az 1944-es ostromkarácsonykor, az akkor már árjásított sajtómágnás, Légrády Ottó villájának pincéjében ígérte meg bujkáló, életveszélyben élő gyermeknyájának, hogy a harcok elmúltával létrehozzák az örömvárost, Gaudiopolist.

Sztehlo svájci visszaemlékezéseinek (Isten kezében. Magyar Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 1984.) mottójául két újszövetségi részt választott János apostol első leveléből. Nyilvánvalóan Sztehlo személyes hitvallásával van dolgunk ezek esetében:

„Abból ismerjük meg a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk: ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért”. (1Jn 3.16)

„… és mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel az Isten szeret minket. Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az az Istenben marad, és az Isten is őbenne”. (1Jn 4.16)

Gaudiopolis előzményeit nem kis részben Sztehlo hitében kell keressük. A róla szóló emlékezések, irodalom – miközben a példás megélt krisztusi hitét kihangsúlyozza -, egy már-már nem emberi figuraként állítja elénk a nagytiszteletű urat. Olyanként, akinek a pályája nyílegyenes volt.

A hagiográfiára hajazó irodalom helyett mi inkább olvassuk egy (ön-)kritikus ember visszaemlékezéseit!

Sztehlo önmagát egy inkább útkereső, mintsem útmutató figuraként írja le, aki az embermentésbe öntudatlanul csöppent be. Absztrakt humanizmusa ebben a véletlen (el-) hivatásban vált konkrét emberszeretetté, önfeláldozó – és gyakran önveszélyes – napi rutinná. Eleinte nem látta, hogy mit is vállalt, és volt, hogy a kudarcoktól vidéki csöndbe menekült.

Ember- és népszeretete (a népi írókból is táplálkozva) absztrakt maradt sokáig. Az általa is vezetett népfőiskolát utólag épp fél évszázaddal megkésett kísérletnek tekintette a parasztsággal azonosított nép felemelésére, felszabadítására. Útja egyáltalán nem volt magától értetődő, sem egyenes:

Elmúltam 30 éves, de politikával nem foglalkoztam. (…) Érdeklődésemet csupán az a szempont irányította, hogy mi akadályozza vagy viszi előre munkámat. (…) Őszintén és szégyenkezve állapítom meg visszatekintve, hogy noha öt éven át vezettem parasztnépfőiskolát, két éve irányítottam az egyházi parasztifjúsági megmozdulásokat, együttműködtem Teleki Pál egykori munkatársaival, jól ismertem a falukutató fiatalokat, köztük éltem – politikai szempontból mégis éretlen és igen naiv lélek voltam. Azt hiszem, mint ilyen, nem álltam egyedül (…) ennek minden tragikus következményével.

1944 március 19. meglepetéskén érte. Önkritikus szavaival ez a meglepetés a szent együgyűségnél több, vétkes tájékozatlanság, szűklátókörűség eredője volt. Az együgyűség és a szűklátókörűség egyszerre vonatkozott egyházára, és osztályára: a magyar uralkodó osztályra (anyai ágon a sörgyáros Haggenmacherekhez tartozott). Egyházáról, az egyházakról így írt:

Ma már nem csodálkozom ezen, hiszen nem voltunk mi arra nevelve, hogy a világért, s benne az elesett emberért küzdjünk. Annál inkább küzdöttünk az egyház jogaiért és pozíciójáért. Amit a római katolikus egyház elért, az nekünk is kellett. (…) Pozícióharc: micsoda siralmas távlat! Furcsa világ volt az egyházé. Lélek nélküli, csupán emberi vezetésű.

Az „emberi vezetésű” egyháza, pontosabban Raffay Sándor püspök („a magyar úr jellegzetes típusa”) utasította a német megszállást követően a Jó Pásztor szolgálathoz Sztehlot, aki nem nagyon tudta, hogy mi is a feladata, meg hogy mi is az a Jó Pásztor: Ráadásul, bármennyire szégyellem is, de fogalmam sincs, mi lehet ez a Jó Pásztor egyesület…

Ebben a minőségében találkozik a svájci von Bornnal (róla még írunk), aki azonnal nekiszegezi a kérdést a naiv magyar lelkésznek, hogy „mit tesz az egyház a zsidókérdés ügyében? Van-e terv. elgondolás a zsidók mentésére? Tudjuk-e, hogy most, a német megszállás után meg fog kezdődni a zsidók kemény és kegyetlen üldözése, deportálása? stb. stb. Kissé meglepve és szégyenkezve válaszoltam, hogy a két protestáns püspök, Ravasz és Raffay a képviselőházban már felszólaltak a zsidóság védelmében. Von Born ismerte a felszólalásokat… De most az érdekelte, hogy mi lesz ezután, mert itt az utolsó óra, amikor a németek deportálni akarják a zsidókat. Később erre a beszélgetésre visszagondolva nagyon szégyelltem magam egyházaink tájékozatlansága és tehetetlensége miatt.

Nem volt terv. De nemcsak terv nem volt, hanem infrastruktúra sem. A majd’ három évtizeddel később lejegyzett emlékezete szerint Sztehlonak, erre a kellemetlen beszélgetésre akkor került sor, amikor a vidéki zsidóságot épp gettósították. A svájcinak több információja volt a gettóba zártak eljövendő sorsáról, mint a magyar lelkészeknek. Pedig valamit hallottak, akár épp az evangélikus lelkészek a koncentrációs táborokról, a hitvalló náciellenes német lelkészekről, Niemöllerről és Bohnhoefferről is.

Ezen a ponton ismét fontos figyelmesen olvassuk a nagytiszteletű visszaemlékezéseit. Arról van szó, hogy felületes tájékozódás után munkatársaival elhatározták Sztehloék, hogy gyermekotthont létesítenek a veszélybe kerültek számára. Új otthonról lehetett csak szó, mondván „az egyházi otthonok mind zsúfoltak.” Meg hát küldetésüket, és a mentendő gyermekeket is féltették. A Lázár utcai Jó Pásztor irodában – a munkához szükséges minimális pénz nélkül – Sztehlo és munkatársai intenzíven törték a fejüket, hogy honnan, kitől, miből és miként szerezzenek otthonnak alkalmas épületet, miközben a vidék zsidóságát – köztük a keresztyénné letteket – már deportálták is. Aztán egy idősebb zsidó házaspártól, akik kamaszlányukat bízták Sztehlora, kaptak 4000 pengőt, amivel már elkezdhetett olyan épületet keresni, ami alkalmas lehet gyermekotthonnak.

Eredetileg is önálló budai villában gondolkodott a nagytiszteletű úr, ám első próbálkozásakor – mert elárulta, milyen célra szeretne nagyobb házat bérelni – a közvetítő zugügyvéd „lenyúlta” a Sztehlótól kapott pénzt, és még örülhetett is a nagytiszteletű, hogy mint „zsidóbérenc zaklatót” nem jelentették fel. Ez a történet, amit részletesen írt le a visszaemlékező jó pásztor, nem a zavarosban halászó zugügyvéd aljassága miatt érdekes számunkra, ahogy nem is Sztehlo jóhiszemű naivitása miatt. Egy másik – a nyilasokkal jó kapcsolatban álló zugügyvéddel megesett – sikertelen próbálkozás felidézésével együtt arról szólnak akaratlanul is Sztehlo kudarctörténetei, hogy ’44 nyarán Budapesten még pénzért sem tudtak a jó pásztorok olyan otthont bérelni, ahol veszélyben lévő gyerekeket bújtathattak volna. Hónapokig tartott ez a sikertelen keresés, és az első veszélyesnek tűnő jelre Sztehlo vidékre menekült. E menekülésben a vélt vagy valós veszély érzete mellett a totális kudarc is szerepet játszhatott. „Mélységes levertség vett erőt rajtam. Hiábavaló lett volna az elmúlt hónapok összes fáradozása?” Közérzetét „a tehetetlen vergődés” határozta meg, és nem annyira a nyilasok és a hatóságok, mint inkább saját kudarca elől menekülve utazott vidékre ekkor Sztehlo. Sárszentmihályon 1944. július 15-től tartózkodott a nagytiszteletű úr, hogy – mint maga fogalmazott – ezen a békés szigeten gyógyítgassa az addig kapott sebeket, míg odakint forrt és kavargott a világ. Sebeihez hozzájárult, hogy a nyerészkedő zugügyvéd, a gyanús nyilasok mellett (mert náluk is próbálkozott segítséget szerezni), a tágabb rokonságában sem sikerült a jópásztori ügyét előmozdíttatnia. Sztehlo augusztus elsején utazott vissza Budapestre, és amíg ő a lelki sebeit gyógyítgatta, valóban kiforrt valamit a világ, mert mint Pesten megtudta, a svájci von Born már mindenütt kereste őt. Augusztus közepéig keresgélik egymást a svájcival, mire újból összetalálkoztak egy rózsadombi villában.

Born gyorsan a tárgyra tért: a Nemzetközi Vöröskereszt védnöksége alatt kellene menedékhelyeket létrehozni. Vállalom-e? Hiszen ezen igyekszem hónapok óta – persze hogy vállalom.

Sztehlo feladata a kikeresztelkedett zsidó gyerekek mentése lett. És csodák csodájára rögtön lett is egy otthonuk, méghozzá egy rokon, Haggenmacher Ottó villája a Bérc utcában, amit Born Haggenmacher rokon titkárnője közvetített ki. Az első otthonban – a háziak mellett – 30-35 gyerek, és 8-9 felnőtt fért el kényelmesen. Az ostrom végére több tucat budai villában bújtattak majd’ 2000 gyereket s felnőttet Sztehloék. Ám rögzíteni kell, ami nem része a hagiográfiának: 1944 augusztus közepén egyetlen otthonuk volt a nagytiszteletű úréknak. Fontos, és eddig elhanyagolt adalékot olvashatunk az „Isten kezében” című memoárban. Sztehlo elmeséli, hogy augusztus legvégén egy családi összejövetelen megjelent a Sztójayt leváltó Lakatos Géza miniszterelnök egyik minisztere is (innen tudjuk, hogy augusztus 29. után történt ez). Az illető tábornokot Sztehloék akkor hiába próbálták rávenni, hogy villáját bocsássa a Nemzetközi Vöröskereszt rendelkezésére.

Ők akkor még nem akartak életmódjukon változtatni, novemberben azonban náluk is létrejött egy menedék.

A távoli rokonhoz hasonlóan mások is hajlandónak látszottak „életmódjukon változtatni”, és menedéket nyújtani a rászorulóknak 1944 őszének második felében. Alaposan megváltozott még az uralkodó osztály életmódja is a Lakatos kormány másfél hónapos működése alatt, majd az azt lezáró nyilas hatalomátvétellel. Magyarország a román kiugrást követően nemsokára hadszíntérré vált, és október 15-vel lezárultak azok a remények, melyek szerint a Horthy-rendszer mint olyan átmenthető a háború utánra. A rendszer átmenthetetlenségének tudatosodásával az egyéni, személyes vagyonok átmentésének kérdése merült fel egyre többekben. A Budapestre szoruló, ott rekedt elit egy részének pedig a Nemzetközi Vöröskereszt védnöksége olyan menlevélnek tűnhetett, amelynek segítségével akár ingatlanok, és a bennük őrzött, elrejtett értékes ingóságok átmenthetőnek tűntek frontátvonulás, és rendszerváltás esetén. A menekültek lehettek a menlevél a menteni kívánt ingatlanok, és ingóságok számára. Az ingóságok közül a drága szőnyegek majd a legnehezebb ostromnapokban szolgálnak a pincékben fekhelyekként.

Sztehlo Gáborék ezt a zavaros helyzetet kihasználták, és kétségtelenül a lehető legjobbra. A háború legvégén ők úgy halásztak a zavarosban, hogy felajánlott (főleg elegáns, drága budai) villákat találtak, hogy azokat a hálójukban, hálózatukban fennakadt üldözöttekkel töltsék meg. Szögezzük le: Sztehlo emlékirataiból is kitűnik, hogy ő 1944 tavaszán-nyarán sikertelenül keresett (menekülő zsidóktól kapott pénzekkel) menedékhelyeket a menekülőknek, bujkálóknak. A kereslet ugyan nagy volt, ám a kínálat ekkor még nem mutatkozott. A kínálati oldalon ’44 őszéig reménykedtek abban, hogy – a zsidókkal, a zsidónak nyilvánítottakkal szemben – megúszhatják „életmódváltozás” nélkül a háborút. A román kiugrással, a nyugati front kibontakozásával, Magyarország hadszíntérré változásával, majd az elbukott magyar kiugrási kísérlettel, és a nyilas hatalomátvétellel jött csak létre az a kínálat, amit – a svájci Born nyomására – Sztehlo hatékonyan, és önfeláldozóan tudott kihasználni osztályos társai félelmét a kényszerű, és elkerülhetetlen életmód- és rendszerváltástól. A kereslet-kínálat megkésett összetalálkozásakor bontakozott ki Sztehlo nagy kalandja, a tekintet nélküli embermentés.

Facebook Comments