A következő szeletke Theodor W. Adorno Minima Moraliájából!
A korszak védjegye, hogy kivétel nélkül egyetlen ember sem tudja a saját életét valamennyire is transzparens értelemben meghatározni úgy, mint korábban, amikor a piaci viszonyok még felmérhetőek voltak. Elvben mindenki, még a leghatalmasabbak is semmis kis objektumok. Még a tábornoki rang sem nyújt kellő védelmet. A fasiszta korszakban egyetlen szerződésnek sincs elegendően kötelező érvénye ahhoz, hogy a főhadiszállásokat megvédelmezze a repülőgépek támadásától, a parancsnokokat meg, akik hagyományos elővigyázattal járnak el, Hitler fölakasztatja, Csang Kaj-sek pedig lefejezteti. Ebből egyenesen következik, hogy mindenkinek, aki a túléléssel próbálkozik – és magában a túlélésben is van valami abszurditás, mint az álmokban, amelyekben a világvége után az ember mégis előmászik egy pincelyukból –, tehát mindenkinek úgy kellene élnie, hogy bármelyik pillanatban kész legyen kioltani az életét. Szomorú igazságként ennyi maradt Zarathustra önkéntes halálról szóló fellengzős tanításából. A szabadság a tiszta negatívumba zsugorodott, s ami a Jugendstil korában még úgy hangzott, hogy „szépségben meghalni”, az arra az óhajra redukálódott, hogy lerövidítsük a lét végtelen megalázását és a halál végtelen kínját egy olyan korban, amelyben már a halálnál sokkal rosszabbtól kell rettegni. – A humanitás objektív vége ennek csupán más kifejezése. Azt tanúsítja, hogy az egyén egyénként – minthogy ekként képviseli az ember nembeliségét [Gattungswesen] – elvesztette autonómiáját, amelynek révén megvalósíthatná a nemet.
(MESÉS Péter fordítása)
Facebook Comments